Unikum volt ez, és unikum ma is.

Ellene volt a "trend"-nek már akkor is, manapság pedig kivált ellene van.

De az Apáczai kollégiuma harminc éve dacol a váltakozó korok egyként ellenséges vagy közönyös szellemével. Innen minden évben kikerült kéttucatnyi tehetséges ifjú, akiből értelmiségi lett, és akiből e kollégium nélkül nem lett volna az.

A kollégium indulásával egy időben új igazgató is került az iskola élére. Fazekas Mihály. Azt beszélték, bányász volt azelőtt, majd cirkuszigazgató. Joviális, vonalas ember volt, ha valaki kifogásolt valami apróságot, rögtön azzal felelt: "Na, mi van? Nem tetszik a rendszer?" Az iskolában hagyta békiben kollégáit tanítani, ami mindenképpen érdem, a kollégiumra viszont valósággal ránehezedett, minden igyekezetével azt felügyelte, amiből szintén fakadt jó is, mondjuk így. Nekem nehéz róla elfogulatlanul emlékeznem, ugyanis engem igencsak utált, megbízhatatlan értelmiségi gyereknek minősített, gyanakodva figyelt és ügyelt, és azon volt, hogy minél hermetikusabban elszigeteljen engem az ő kollégistáitól. Akadt olyan időszak, mikor a körletbe belépnem is tiltva volt. Azért, persze, beléptem, és az elszigetelés sem sikerült. Végül is, bár akadtak konfliktusaim, bár mindvégig viselnem kellett valami furcsa billogot, azért mégiscsak kibírtam a nyolc évet ott, sőt, jól éreztem magam, nagyobb bántás nem ért, no meg akadt tanár őrangyalom is, nem egy.

Mindenesetre Fazekas direktorsága alatt is maradt az iskola, ami volt: az ország egyik legjobbja. Ő is elment már régen, nyugosztalja békében az ő derék, kétkezi istene.

Úgy beszélték akkoriban, a hetvenes évek elején, hogy személyesen Aczél György nevéhez fűződött az iniciatíva, és a másik két budapesti gyakorlógimnázium mellé is terveztek hasonló kollégiumokat telepíteni. Erre már nem került sor, és itt is komoly ellenállásba ütközött az ügy.

Sokan mozgattak meg sok helyen sok követ annak érdekében, hogy az Apáczai a "pesti elit" iskolája maradjon, és mikor a hivatalosság mégis keresztülvitte a felsőbb akaratot, tanárok és diákok tucatjai hagyták ott az iskolát, attól tartva, hogy annak színvonala drasztikusan zuhan majd.

Ez az aggodalom enyhén szólva alaptalannak bizonyult; az iskola a benne épp harminc éve működő kollégiummal ma is Magyarország hol egyik legjobb, hol legjobb gimnáziuma.

Hallottam, olvastam olyas vélekedéseket, miszerint humbug volt-van a dologban; a kollégisták nem igazi válogatás vagy felvételi vizsgák nyomán, hanem mindenféle protekciók tárta kiskapukon keresztül rekrutálódnak; hogy nem állják meg helyüket, vagy hogy korántsem szegény sorsú családokból valók, egykori téesz- és tanácselnökök, orvosok csemetéi lettek volna zömmel.

A mienk volt az első kollégistás folyam. A három tagozatos osztályba átlagosan három-négy kollégista került, az általános tagozatba, ahová én is pottyantam, tizenkettő. (Később jöttem rá, hogy már itt, a startnál is működött bizonyos szelekció - a "paraszt", "proli" gyerekekből ab ovo nem nézték ki, hogy kellőn bírják majd a nyelvet, a vegytant, a matematikát.)

Talán kispesti, wekerlei származásomból, no meg az elit osztályból való kizuhanásomból fakadón, meg talán másmiért is, hamar és igencsak jó kapcsolatba keveregtem vidékről bekollégiumozott társaimmal, valamennyien barátaim lettek, legtöbbjüknél jártam otthon is falun. Béla padtársam bakonyi bányász családjában a hét gyerek mellé nyolcadiknak fogadtak, későbbi padtársam, Irén, na hát az meg gyönyörű volt és persze okos is, úgyhogy nemigen hederített rám.

Mindenesetre bizton mondhatom, hogy nagyon lentről érkeztek sokan, nagyon értelmesek voltak sokan, és kimagasló tehetség is akadt közöttük nem egy.

A kollégiumban - a most épp helyre tevés alatt álló - Kádár-kor szokásainak megfelelően a koszt és a kvártély ingyenes volt, és mindenekelőtt az volt a tudás. Más nem volt ingyenes, de más nem is volt, legalábbis ennyire fontos nem volt, és nem is lehetett. Aki négyes átlag alá csúszott, azt bizony a kollégiumból kitették.

Aki viszont bevált, az bélelt burokban érezhette magát négy éven át.

Persze sok volt a rossz, legalábbis mai szemmel az: rigorózus napirend, beteges reggeli torna, a nagyszerűek mellett közepes nevelők.

Szigorún óva voltak az erkölcsök is.

A fiú- és lánykörlet gondosan elkülöníttetett, az intimebb együttléten rajtakapott kislány azonnal ki lett csapva, de még az iskola kapujában, az utcán megejtett búcsúcsóknak is igazgatói intő volt a konzekvenciája. (A két bűnös azóta is együtt él.)

A kollégiumban működött diáktanács is, mai szemmel nézve meglehetősen soványka - visszafogott véleményezési - jogkörrel. A testületnek szigorúan csak az igazgató jelenlétében volt szabad összeülnie és olyas kardinális kérdésekben állást foglalnia, mint hogy öt- vagy tízfokozatú skála segedelmével történjék-e a tisztasági verseny értékelése, vagy hogy szabad-e szőnyeget az ablakból kirázni. (Nem volt szabad.)

Egy mai iskolai ombudsmannak életre szóló munkát adna az a kollégium.

Egy akkori kollégistának viszont életre szóló muníciót adott.