A szívemből beszél Rogán Antal. Ha rajtam múlna, az egész rendőrséget, úgy, ahogy van, beszüntetném, csak zavaró körülmény az utcákon, tereken. Persze, biztos lesznek páran, pár tucatnyian, akik el akarnak foglalni a nép nevében ezt-azt, objektumfélét, s ha zárva a kapu vagy nem engedik be őket, akkor mérgesek lesznek. Ám őket majd Tomcat vagy Debil szépen kitessékeli a környékről, mint a Kossuth téren is tették nemegyszer, de ha kell, mindjárt el is ítélik őket szintén a nép nevében, ebből kifolyólag bíróságra sincs szükség, ami pedig az ügyészséget illeti, az már most olyan - a móri mészárlás nyomozásánál láttuk -, mintha nem is lenne.

De nem ez az érdekes. Hanem, hogy Rogán Antal történelmileg is érvel. Hogy "1848. március 15-én a Habsburg-diktatúra képviselői se használtak fegyvert a budapesti utcákon". Jó vicc. Persze hogy nem használtak, tudniillik Bécsben nem készültek el március 15-re a rendőrök azonosító számai, nem jöttek meg az új plexipajzsok sem, és a gumilövedék szabályszerű használatáról szóló rendtartást se fogadták még el, a Habsburg-ház pedig olyan volt mindig is, hogy nem kockáztatott volna meg semmi pénzért szabálytalan, s pláne diktatórikus, a Rákosi-időkre emlékeztető fellépést a forradalmi erők ellen; mit szólt volna Európa meg a Hírtévé.

Hagynám én tehát a történelmet a fenébe. Még az a szerencse, hogy az idei március 15-ét nem fenyegeti olyan veszély, hogy a szónokok ezernyolcszáznegyvennyolcazni fognak, mármint, hogy mi történt akkor, legfeljebb annyiban, hogy a tizenkét pontban nem volt benne se a vizitdíj, se a szabad aszpirin-forgalmazás, a Kóka-villa meg pláne nem. Az idei március 15-e kizárólag az idei március 15-éről fog szólni, és nagyon jól van ez így. Egy picit zavaró lesz ugyan némelyeknek, hogy árpádsávos zászlók lengenek majd a szónoki emelvény előtti végtelen utcán, de hát ez a kor szava, őszre már lyuk is lesz az árpádsávos zászló közepén, így válik bennünk eggyé és oszthatatlanná a történelem, a történészek meg gebedjenek meg, ahányan csak vannak.

Azért jobb ez így, mert tavaly egy szónok rettentő módon szidta Haynaut, a magyar forradalom és szabadságharc elveszejtőjét, az aradi gyilkost. S minthogy előtte meg utána valami épp uralmon lévő kormány miniszterelnökéről, annak nemzetárulásáról, vérszívásáról, rémuralmáról beszélt, értettük, amit érteni kellett, pedig hol volt még akkor az őszödi beszéd, a mindenféle reform, és a főorvosok által hál' isten végre már kimondott népirtás.

Nem tudom, miért, de az jutott eszembe, hogy ugyanez a Haynau, az aradi gyilkos, a magyar nép elveszejtője tizenhárom év múlva már igaz és megbecsült tagja lett ugyanannak a magyar népnek. Birtokot vett Szabolcsban, megtanult magyarul káromkodni, méregerős ételeket vett magához és tokajit ivott rá, darutollas fövegben a legjobb magyar urak között mutatkozott, s fennen hangoztatta, hogy "mi magyarok, nem hagyjuk a jogainkat elorozni" (egyéb részletek Jókainál, Krúdynál etc.).

A nép megkedvelte. Hogyne kedvelte volna meg, a jó gazda szemével tekintett birtokára, s mellékesen háromszázezer forintot adott a szabadságharcban megrokkant magyar honvédek megsegítésére, miközben az állam napi öt krajcárral fizette ki hőseit. A magam részéről tehát nem dőlnék be semmilyen szónoki fenyegetésnek, tömeg meg nép meg új többség emlegetésének, az akasztófás, nemzetárulós, börtönbilincses transzparenseknek meg pláne nem; istenem, a kis ember kiáll majd a színpadra (mert hiszen kis ember, legújabban épp proletárt játszik), és beszél. Hadd beszéljen.

Én otthon leszek, a tévében szinte biztos, hogy a magyar nábob megy majd a Kárpáthy Zoltánnal, esetleg a kőszívű, ha az állami tévé bírja leleménnyel; el lehet békésen andalodni, ezt az ünnepet is megünnepeltük.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa