Bodor Pál Diurnusnak és Fejtő Ferencnek sikerült egy olyan témát felvetnie, amely a legszélesebb értelemben közérdek. A magyar tudományos és kulturális intézmények helyzetét (jelesül a Teleki Intézet megszüntetésének miértjét). A vita azonnal belefulladt a legsekélyebb személyeskedésbe. Vészjósló, hogy a halva született vita tragikus elmúlását maga a két legjobb, legismertebb közírónk-gondolkodónk okozta.

Bodor Pál Diurnus azonnal személyes szintről indít (A baloldal nemzeti balfogásai, február 15.): megnevezi a két „elkövetőt” (Gémesi Ferencet és Törzsök Erikát), akik felelősek azért, hogy a „magyar-magyar” kapcsolatok és a nemzetpolitika (szerinte) megfeneklett. Gyanúsan alakul át a Szülőföld Alap, megbocsáthatatlan módon múlik el a Határon Túli Magyarok Hivatala, az Apáczai Alapítvány, az Illyés Közalapítvány, az Új kézfogás Alapítvány és szűnik meg a Teleki Intézet. Fejtő Ferenc pedig személyes szintről válaszol (Válasz Bodor Pál barátomnak, február 20), ő a számára nyújtott információk alapján személyesen garantál azért, ami történik. Jellemző ez a gyors elszemélyesedés. Magyar-magyar ügyekben még mindig a kijárás és a jó uram-bátyámos viszony a meggyőző. (Nota bene Pomogáts Béla Fejtő bátyámhoz intézi válaszsorait [február 24.]. Pedig Fejtő bizonyította már, hogy a szó legtisztább értelmében sem ismerőse, sem rokona senkinek.)

Valóban egy-két személyen múlik, és személyes élmények alapján megérthető az a mély válság, amibe a magyar-magyar kapcsolatok sodródtak? Valóban egyetlen képletbe sorolható a szakmai-kutató munkát végző Teleki Intézet, az adminisztratív feladatokat ellátó HTMH, az oktatási feladatokat ellátó Apáczai Alapítvány, a közművelődési feladatokra szakosodott Illyés Közalapítvány és a vállalkozásfejlesztéssel foglalkozó Új Kézfogás Alapítvány?

És egyáltalán, honnan ered a válság, amelynek létére az élesen eltérő álláspontok ellenére minden vitatkozó fél hivatkozik, ha ezek az intézmények valóban jól működtek? Ha pedig nem működtek mégsem olyan jól (mint ahogyan ezt jelzi is Tamás Gáspár Miklós a vitához kapcsolódó cikkében - Fejtő Ferenc és Bodor Pál vitájához, február 27.), akkor hol történt a hiba? Ha Bodor Pál és Fejtő Ferenc valóban a megoldás kedvéért veti fel az intézmények sorsát, akkor a vitának ennél a kérdésnél, és nem a lefejezéseknél, kiátkozásoknál kellene kezdődnie.

A legegyszerűbb egyetlen kormányt hibáztatni, és egyetlen kormányt védeni. No de hát ez a válság 1990 óta érik, és érintett minden eddigi magyar kormány. A jelzett intézmények közül nem egy hozzájárult ahhoz, hogy a magyar belpolitika válsága átszivárogjon Erdélybe. Van itt politikai hiba, de nem egyetlen kormány hibája, hanem az összes eddigié. A nemzethez - deklaráltan - oly hű magyar kormányok ősbűne, amelyen pártállástól függetlenül osztoznak: felépítettek és működtettek egy olyan intézményrendszert, amely biztosította, hogy a magyar-magyar kapcsolatok politikailag ki legyenek szolgáltatva a magyar belpolitikának.

A kérdés az - a választ nem tudom -, hogyan lehet szabadulni ettől a kiszolgáltatottságtól. Meghirdethető-e valamiféle tabula rasa, vagy a magyar bürokrácia életösztönének megfelelően az intézménynek (és a költségvetési támogatásnak), függetlenül a bukásoktól és az eredményektől: fent kell maradnia?

Rég nem arról van szó, hogy Magyarország teljesíti e „feladatát” a „határon túl”. Ezek a politikai célok és szándéknyilatkozatok a magyar-magyar viszonyok lassan húsz évvel ezelőtti állapotát írják le. A „kiszolgáltatott” kisebbség és a „segítőkész” anyaország viszonyát. A gond most az, hogy Magyarország kiszorult a kelet-európai térségből (Romániából is). Nem látszik, sem gazdasági, sem politikai, sem kulturális értelemben. (Ha hibázott például az Illyés Közalapítvány, akkor ebben a kulturális elhalványodásban, ötlettelenségben, stratégia-nélküliségben hibázott.) Jó lenne, ha a Bodor-Fejtő vitában megszólalók a rendszerváltás óta felgyűlt és megáporodott sérelmek helyett a váltás lehetőségét latolgatnák. Nyilvános kivégzések és szégyenpadra ültetések helyett.

A Hét szerkesztője (Marosvásárhely)