Mitől műtárgy ez? - üvölthet fel méltatlankodva Olvasónk, megfogadva, hogy ez volt az utolsó dobásunk, vele ezt most már nem lehet csinálni, most aztán tényleg lemondja a lapot. És megértjük. Hiszen tényleg: ami képünkön látható, az minden jel szerint nem több és nem kevesebb egy szimpla színesfém-lopás szomorú és felháborító következményénél; két ember, egy pajszer meg egy polijutazsák, az hol művészet?

Azt kell mondanunk viszont, hogy Olvasónk most az egyszer téved, amiért elnézését kérjük. A képen látható posztamens ugyanis nem egy megcsonkított szoborzat, hanem egy egészen új felfogású művészeti alkotás. Egy olyan mű, amelynek alkotója szakított a hagyományos ábrázolásmóddal, t.i., hogy van egy talapzat, és arra az ember rátesz egy bronz-brüsztöt, amely lehetőleg hasonlít arra az emberre, akinek a megörökítésére megrendelést kapott. Nem. Ez a művész ugyan megfogadta: miután a tiszteletdíj előlege megjelent a bankszámláján, megörökíti Germanus Gyulát, de ezt nem a szokásos, akadémikus eszközökkel teszi, nem próbálja meg befolyásolni a nézőt, nem erőszakoskodik, nem rágja szájba, hogy na, ilyen volt Germanus Gyula, és kész, passz, hanem hagyja, hogy mindenki, aki a szobor előtt elhalad, a felirat segítségével maga elé idézze a benne élő Germanus Gyulát.

Van ott a felirat fölött egy vas, a kőbe ágyazva, pont olyan, mintha az tartotta volna a mellszobrot, de nem: születésnapokkor, jeles évfordulókon oda lehet akasztani az emlékezés virágaiból font koszorúkat.

Germanus Gyula