George Bush elnök ismételten hangsúlyozza, hogy "minden megoldás az asztalon van" - ez nem túl finomt emlékeztetés arra, hogy Washington erőt is alkalmazhat Teherán nukleáris programjának megállítása végett. Ugyanakkor valójában az Egyesült Államoknak nincsen katonai megoldása a problémára. Irán szétszórtan helyezte el számos nukleáris létesítményét, másokat pedig megerősített. Még ha az amerikai haderők megtalálnák és lerombolnák is ezeket, újjáépítésük viszonylag gyorsan megtörténhetne.

A lényeg,hogy Washington kénytelen elfogadni néhány kellemetlen tényt: Irán regionális hatalommá való emelkedését és rendszerének tartós erejét. Tárgyalásokat kellene kezdenie Iránnal, de nem azért, hogy korlátozza növekvő hatalmát - ez lehetetlen -, hanem inkább azért, hogy szabályozza és megnyirbálja potenciális túlkapásait. Más szavakkal, Washingtonnak enyhülési politikát kell kezdeményeznie, ahogyan azt tette a múltban olyan látszólag kezelhetetlen ellenségekkel, mint Kína vagy a Szovjetunió.

Bizonyíthatja-e végső soron Teherán, hogy akar olyan tárgyalópartner lenni, mint annak idején Peking vagy Moszkva? Van ok ebben reménykedni. Az egyik, hogy Irán a Perzsa-öböl legnagyobb és katonailag legerősebb államává emelkedett. Ez a tény arra kényszeríti Teheránt, hogy válasszon az Egyesült Államokkal való együttélés vagy a konfrontáció mellett. Forró retorikája ellenére Irán nem a náci Németország. Egészében véve vezetői taktikai opportunisták. A céljuk, hogy elkerüljék a háborút. Ráadásul az iráni rendszer belső átalakuláson megy keresztül. Ez a belső megosztottság nem abban áll, amit általában gondolnak, vagyis a mérsékelt reformerek és a konzervatív fundamentalisták szembenállásában.

Az igazi szakadás nemzedéki jellegű. Az 1979-es forradalom idősebbjei a kezükben tartják még a legfőbb hatalmat, de folyamatos kihívást jelentenek számukra a fiatal konzervatívok hadai, akik készek arra, hogy sutba dobják a múlt kudarcot vallott politikáját. Ez a feltörekvő csoport gyanakodva figyeli Mahmúd Ahmadinezsád elnök éles retorikáját. Tagjai az iszlám identitás fölé akarják helyezni az iráni nacionalizmust, az ideológia fölé a pragmatizmust.

Szerintük Irán számára az egyetlen út képességei kiaknázására az, ha megfontoltabban viselkedik a nemzetközi színtéren. Ez azt jelenti, hogy elfogadják az iráni befolyás bizonyos korlátozását, betartanak bizonyos nemzetközi normákat - és tárgyalnak az ország ellenfeleivel. Az utóbbi két évben e pragmatikus frakció tagjainak nőtt a befolyása a kormány, a titkosszolgálatok és a hadsereg legmagasabb köreiben.

Közéjük tartozik Abbász Mohtazs, az iráni hadiflotta parancsnoka, aki egyben a legfőbb nemzetbiztonsági tanács vezetője, és Ali Laridzsáni, aki az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval zajló nukleáris tárgyalásokat vezeti. Ezek az emberek, akik a hagyományos vallási körökhöz való kapcsolataikra és Irán legfőbb vezetőjéhez, Ali Hamenei nagyajatolláhhoz fűződő bensőséges viszonyukra építenek, megpróbálják kicsikarni Irán nemzetközi kapcsolatainak irányítását a régi gárdához tartozó, legharcosabb mullahok kezéből.

A 2006. decemberi helyhatósági választásoknak,amelyeken Ahmadinezsád tábora gyengén szerepelt, az igazi jelentősége nem abban van, hogy ismét feltámadt a reformmozgalom, hanem abban, hogy a fiatal konzervatívok közül sokan jól szerepeltek. Az új pragmatikusoknak már sikerült rábírni Hameneit, hogy elfogadja az Egyesült Államokkal való potenciális tárgyalások gondolatát. "Alkalmasint bizonyosak lehetünk abban, hogy az amerikaiak az ellenségeink" - mondta Laridzsáni a közelmúltban, de hozzátette: "Az ellenséggel való együttműködés része a világpolitikának. Úgy hiszem, hogy a kapcsolatok normalizálása önmagában hasznos lenne". Irán politikai térképe azonban képlékeny.

Az amerikaiak iraki szerencsecsillagának hanyatlása, a Hezbollah libanoni diadala Izraellel szemben tavaly nyáron, továbbá Ahmadinezsád kihívó nukleáris diplomáciájának sikere látszólag azoknak ad igazat, akik a konfrontációt szorgalmazzák.

A jelenleg állás szerint Hameneinek, aki általában ingadozásra hajlamos, láthatóan nincs kedve rendezni ezt a belső vitát. Washington számára az a feladat, hogy ezt a bizonytalanságot a maga javára oldja meg. Egy nagyobb képzelőerővel megáldott politika választása, amelyben a normalizáció a tárgyalásoknak inkább kiindulója pontja lenne, mint a végpontja, egyengetheti az utat egy szélesebb áttöréshez számos kérdésben, a nukleáris programtól a terrorizmusig. Az Egyesült Államokkal való új kezdet kilátásával felfegyverkezve a pragmatikusok olyan pozícióban találhatják magukat, amelyből félreállíthatják Teherán öregedő radikálisait, és stabilabb korszakot nyithatnak az amerikai-iráni kapcsolatokban. (MTI)