A rendszerváltást követően általánosan elfogadott feltételezés volt, hogy az ellátórendszeren belül szükséges és lehetséges a verseny megteremtése. Ebbe az irányba mutattak a megvalósult intézkedések is: a szabad orvos-választás deklarálása, az alapellátás privatizációja, a kórházak vegyes tulajdonlása, a magántőke beengedése a diagnosztikába, és végül a választott intézmény-finanszírozási technikák (pl. háziorvosi fejkvóta, HBCS) is. Mindebből – többségi álláspontként – fokozatosan kibontakozott egy olyan vélekedés is, amely szerint csak a szolgáltatói oldalon indokolt a verseny, a finanszírozást mindenképpen központi (állami) kézben kell tartani. Másfél évtizednyi tapasztalat birtokában indokoltnak tűnik a fentiek újragondolása.

 

 

1. A rendszerváltás hajnalán még a leginkább piacpárti közgazdászok sem látták világosan, hogy egy Magyarország méretű kis országban a verseny alapvető garanciája nem a privatizáció, a verseny-szabályok jogi kikényszerítése, vagy a hatékony árszabályozás, hanem a globális világgazdaságba történő beintegrálódás – vagyis az import-verseny. Az orvosi munka azonban olyan tevékenység, amely jellegzetességeinél fogva minimális teret nyújt a határokon átnyúló versenynek. Csak a magyar társadalom legszűkebb rétegének – a szó szoros értelmében vett “felső tízezer”-nek – van módja arra, hogy súlyos esetben külföldön kezeltesse magát.

    

    

2. Az már a 90-es évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a progresszivitás alacsonyabb szintjén Magyarországon településszerkezeti okokból nem tud érvényesülni a verseny. A kistelepüléseken alig-alig van mód a szabad orvosválasztásra, sőt egyes megyékben még a szakorvos-választás is nehézségekbe ütközik. Egyszerűen azért, mert elérhető távolságban csak egyetlen háziorvos, egyetlen szakorvosi rendelő, vagy egyetlen diagnosztikai laboratórium található.

    

    

3. Ugyanez a probléma – ti. a méretgazdaságosság - a progresszivitás magasabb szintjein úgy jelenik meg, hogy a legdrágább berendezések és a hozzájuk kapcsolódó orvosszakmai team-ek összepárosítása csak egyetlen országos központban (pl. valamely egyetemi klinikán) valósítható meg. (Mi több, vannak olyan ritka műtéti beavatkozások, amelyekből évente mindössze 5-10-re merül fel igény Magyarországon, s ezért célszerűbb ezeket az eseteket külföldön kezeltetni.) Vagyis a legdrágább beavatkozások tekintetében nem is kívánatos a verseny, mert az kapacitás-kihasználatlanságot eredményezne a tőke, a munka, vagy éppen mindként termelési tényező tekintetében.

    

    

4. Empirikus vizsgálatok igazolták, hogy a megszokás és az információs aszimmetria miatt a betegek csak korlátozottan és szakmai szempontból megalapozatlan módon élnek a választás lehetőségével. A betegek túlnyomó többsége még Budapesten sem vált háziorvos, noha megtehetné. Amikor pedig egy műtéti beavatkozás előtt a “tudatosabb” betegek orvost és kórházat választanak, ez a döntésük esetleges és felületes információkon alapszik.

    

    

5. A szakorvosi ellátás szabályait és gyakorlatát egyaránt ismerő szakemberek számára köztudomású, hogy ma Magyarországon összekeveredik a “szabad orvosválasztás” és a “szolgáltatói verseny” fogalma. Az állami szakrendelőkben és a kórházakban szabad orvosválasztás címén az alulinformált betegek hálapénzzel és szívességi szolgálatokkal fizetve versenyeznek a vélelmezetten jobb orvosokért. Mindeközben a választott orvos és betege megkárosítják az orvost foglalkoztató gyógyító intézményt, sőt – nem mellesleg – az adófizető polgárok teljes közösségét is.

    

    

6. Az elmúlt két-három évben – tehát 2005 táján - vált világossá, hogy az OEP finanszírozás másfél évtized alatt berögzült rendszerében az ellátók közötti, feltételezett verseny önmagában nem gyakorol elégséges kontrollt az orvos-beteg találkozások, a gyógyszerfogyasztás, a diagnosztika igénybevétele, valamint az akut kórházi ellátások indokolatlan növekedésének. Ezért került sor 2005-ben az. ún. teljesítmény-volumen korlát (TVK) bevezetésére, majd a háziorvosi működés, a gyógyszerfogyasztás és végül a kórházi-kapacitások durva, adminisztratív szabályozására.

    

 

Összefoglalva tehát a fentieket, meg kell állapítanunk, hogy a jelen körülmények között a szolgáltatói verseny túlságosan tompítottan, és ráadásul eltorzítottan működik, jól lehet mindenki elismeri, hogy az átlátható versenyre nagy szükség lenne. Meggyőződésünk szerint ez is egy fontos indoka annak, hogy meg kell teremteni a finanszírozási/biztosítás oldali versenyt, hogy ez a mechanizmus is segítsen erősíteni a szolgáltatók versenyét. Amíg ezt nem tesszük meg, addig fenn kell tartani, sőt - a folyamat belső logikája miatt – folyamatosan tovább kell szigorítani a szolgáltatók feletti adminisztratív kontrollt, és nem lehet megszabadulni a hálapénz rendszer nyűgétől sem. Az utolsó két pontban említett hatás egymást erősíti.