Ebből az aspektusból érdemi adalékokkal szolgálhatok az egyre elkeseredettebb polémiához, mert 2005-ben a NKÖM megbízásából munkatársaimmal kutatást végeztünk a felnőtt lakosság színházlátogatási szokásainak, színházhoz való viszonyának változásairól és a színháznak a társadalom életében betöltött szerepéről.
A kutatás eredményei megerősítették azt, amit fővárosi lakosként estefelé a városban sétálgatva mindig csodálkozással vegyes örömmel nyugtázok: hogy a színházak környékén ma is rendre ott sorakoznak az ilyen-olyan vidéki Volánok különjáratai, amelyek a színházakba hozzák akár az ország legtávolabbi zugából is a közönséget. Bár nincsenek erre vonatkozó számszerű ismereteim, mégis úgy gondolom, hogy ez szerte Európában egyedülálló jelenség. Mégpedig az államszocialista rendszer kevés pozitív örökségének egyike. A hetvenes-nyolcvanas években a színházi előadások látogatottsága a régión belül egyedülálló volt Magyarországon, és a hazai színházi kultúra európai mércével mérve is az élvonalba tartozott. 1964-ben a felnőtt lakosság 14 százaléka, ’74-ben 18 százaléka, a nyolcvanas évek elején pedig már 47 százaléka ment el évente legalább egy-két alkalommal megnézni egy-egy színházi előadást. A mozi után a színházlátogatás volt a házon kívüli szabadidő-eltöltés legnépszerűbb formája. A lakosság csaknem kétharmadának volt valami köze a színházhoz, tudta, mit jelent a színházi élmény. A kutatási tapasztalatok azt is jelzik, hogy a családban kialakult kulturális miliő meghatározó befolyással van a felnövekvő generációk kulturális fogyasztási szokásaira; a színházba járó szülők gyermekei lényegesen nagyobb eséllyel válnak a színház közönségévé.

A rendszerváltás azután minden vonatkozásban átalakította nemcsak a színházak helyzetét, hanem a színház és a közönség viszonyát is. Az életkörülmények gyors és drasztikus romlása, az áremelkedések, a kereskedelmi televíziók megjelenése átformálta a szabadidő eltöltésének struktúráját. Miközben a szabadidő mennyisége abszolút értékben növekedett, a házon kívüli szabadidős tevékenységekre fordított időmennyiség drámaian csökkent. Manapság Európában mi magyarok fordítjuk a legkevesebb időt társas életre, szórakozásra, kulturálódásra, aktív pihenésre, sportra és játékokra, viszont mi töltjük a legtöbb időt a tévé képernyője előtt. Ma már a férfiak szabadidejük 85 százalékát, a nők pedig 90 százalékát otthon töltik, és ennek egyetlen haszonélvezője a televízió. Napjainkban Magyarországon egy állampolgár átlagosan több időt tölt tévénézéssel, mint a nem is olyan régen még - ebben a vonatkozásban - elborzadva emlegetett Egyesült Államokban. Naponta közel négy és fél órát. Az 50 év felettiek majdnem hatot!

A rendszerváltás első tíz évében a 100 főre jutó mozilátogatások száma 65 százalékkal, a hangverseny-látogatások száma 30 százalékkal, a múzeumlátogatásoké 16 százalékkal, az évente legalább egy könyvet elolvasók aránya 25 százalékkal csökkent, a színházlátogatások száma viszont alig 10 százalékkal! Az egy főre jutó színházlátogatások számát tekintve a régióban még ma is mi vezetjük a listát Csehországgal. Nálunk több mint másfélszer akkora a színházba járók aránya, mint Lengyelországban vagy Horvátországban. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ugyanolyan széles körből rekrutálódik a közönség, mint a nyolcvanas években, hiszen az elmúlt 15 évben a színházak is elvesztették közönségük egyötödét. Akik leszoktak a színházról, döntő többségükben anyagi okokkal magyarázzák ezt. És az elvesztett közönség 18 százaléka szenvedélyes színházjáró volt, havonta többször ment színházba, ugyancsak 18 százaléka két-háromhavonta, 50 százaléka pedig évente legalább egyszer-kétszer. Az érintettek kétharmada - közülük a nyolc osztályt végzettek egyötöde és az érettségizettek fele - egyértelműen veszteségként éli meg, hogy nem járhat már színházba.
Nem meglepő, hogy elsősorban a középosztály alsóbb rétegeihez tartozóknak, az alacsonyabban képzett, rosszabb jövedelmi helyzetben élőknek kellett lemondaniuk a színházról. Ők azok, akik ma már nem engedhetik meg maguknak a színházba járás luxusát, nemcsak a tíz év alatt közel tízszeresére növekedett jegyárak miatt, hanem azért sem, mert a színházlátogatás járulékos költségei esetenként magasabbak, mint maga a jegyár.

Ugyanakkor a legkevésbé képzettek egynegyede, a szakmunkások 35 százaléka, az érettségizettek 65 százaléka ma is a színházak potenciális (és ezért elveszthető) közönségének tekinthető, és közülük a legkevésbé iskolázottak 10-12 százaléka, a középfokú végzettséggel rendelkezők 37 százaléka még ma is évente legalább egy-két alkalommal elmegy színházba. Nyilvánvaló, hogy a kilátásba helyezett jegyáremelkedés, illetve színházbezárás ezt a leszakadó réteget szorítaná ki a színházból. Ők azok, akiket talán örökre elveszít a magyar színház, ha ismét húznak egyet a nadrágszíjon.

Senki számára nem lehet kétséges, hogy a fővárosban kialakult színházi struktúra megújulásra szorul. Hogy a jelenlegi jegyár-támogatási rendszer fenntarthatatlan, az érthető. Hogy a támogatási rendszer számos megmagyarázhatatlan aránytalanságot tartalmaz, az is jól látható. Hogy a színházak közötti értékrangsor felállítása mindenféleképpen kockázatos vállalkozás, azt is megértjük. Ám amikor minderre figyelemmel a végső döntés megszületik, akkor azt is érdemes szem előtt tartani, hogy a színház számára elvesző minden néző egyben a kultúra vesztesége - és a televízió nyeresége - is. Márpedig talán nem járunk nagyon messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy még a színházban eltöltött legrosszabb perc is többet ér a társadalom számára, egy pluszpercnél a képernyő előtt. A színházak támogatása nem csupán folyó kiadás, hanem a jövőbe való befektetés is. Ezt mérlegelve kell dönteni róla.