A sor végén
Az igazgatónak egy idő után fogyni kezdett a türelme, és azt mondta nekem: ez a beszélgetés úgy zajlik, mintha ön nem lenne tisztában a magyarországi viszonyokkal. Nem úgy értette, hogy a sorok rövidebbek, mint amekkorának én látom őket. Hanem nyilván úgy, hogy "magyarországi viszonyok" között ez éppen így van jól. Az ügyfelek ideje, méltósága, útiköltsége Magyarországon ennyit számít. 2005-ben, a két cég egyesülése előtt csak a Dégáz üzemi szintű nyeresége 2,9 milliárd forint volt. Nyilván "nincs tisztában a magyarországi viszonyokkal", aki azt gondolja, hogy ekkora profitból fenn lehetne tartani a kisvárosi ügyfélszolgálatokat, nagyobb létszámú ügyfélkapcsolati részleget. Persze tényleg "nem kötelező" sorban állni. Választhatnák azt is, hogy nem kérik vissza a pénzt, amit a természet ajándékozott nekik az enyhe téllel, hanem a konyhapénzükből hitelezik a következő óraleolvasásig, közel egy évig a túlszámlázást.
"Magyarországi viszonyok között" egyre több helyen kell várakozni, egyre megalázóbb módon. Van rendelő, ahol befizetik a vizitdíjat, de ha nem kerül sorra aznap a beteg, még azért is sorba kell állni, hogy a 300 forintot visszafizessék neki - másnap megint sorba állhat, hogy újra befizesse. Hogy a parkolási társaságokról ne is beszéljünk, akik büntetésbehajtás címén évekre visszamenően boldog-boldogtalannak kiküldik a számlákat, s elnézést sem kérnek a káoszért. Miközben a nagypolitika csúcsain permanens kampány folyik, reformdüh és acsarkodó hatalomvágy feszül egymásnak, van egy másik Magyarország: egy mind hosszabb sorokban toporgó, megalázott társadalom. A médiagesztusok világában semelyik pártkorifeusnak nem jut eszébe beállni az egyik általa választott sorba.
Kinagyítottam a Dégáz irodája előtt állókról készült fotókat: műbőr táskák, a kínai piacról való, olcsó tréningruhák, beletörődött, apatikus tekintetek. Ismerős a kép, gyerekkoromban gyakran láttam hasonlót.
Az 1960-as években.