A festmények most mégis Berlinben maradnak: a 93 éves korában Párizsban elhunyt, zsidó származású műgyűjtő még 2000-ben (jelképes összegért) a német fővárosnak ajándékozta teljes gyűjteményét. Ezzel hozzájárult Berlin politikai-művészeti rehabilitálásához - sőt, meggyőzte barátját, Helmut Newtont is, hogy hozza haza a saját fotóit is. Egykori mondása, miszerint "az embert el lehet űzni a hazájából, de a hazát nem lehet kitörölni az ember lelkéből", szállóige lett. - A képeket a megbékélés jelének szánom, azt szeretném, ha Berlin ismét ragyogna - hangoztatta.

Berggruen hosszú és kalandos élete filmre kívánkozna. A XX. század nagy festői közül szinte mindenkit ismert. Pablo Picasso barátjának tartotta, Frida Kahlóval rövid, ám annál szenvedélyesebb viszonyba keveredett. Jómódú, asszimilálódott zsidó papírkereskedő családban cseperedett fel Berlinben, de az üzlet átvételéhez nemigen fűlt a foga. Inkább Toulouse-ban és Grenoble-ban tanult, újságíró, író szeretett volna lenni, mígnem határozott anyja egy nap érte ment, és visszahozta Berlinbe. A Frankfurter Allgemeine Zeitung elődjének, a Frankfurter Zeitungnak írogatott jegyzeteket egészen mostanáig - utolsó írása éppen tegnap jelent meg.

A hazatérést nem is időzhették volna rosszabbul: 1936-ban inkább menekülni kellett volna, de a család mintha észre sem vette volna, mi történik körülötte. Legfeljebb az tűnt fel, hogy Berggruen a teljes nevét már nem írhatta alá, cikkeit h.b.-ként szignálták. Végül egy egyetemi ösztöndíjjal még időben Kaliforniába távozott, ahol először "csábította el" a képzőművészet. Itt vette első képét - egy Paul Kleet - száz dollárért. Nagy hatást tett rá Diego Rivera mexikói falfestőzseni, nem beszélve feleségéről, az egzotikus szépségű Frida Kahlóról. - Manhattanbe szöktünk a család elől, a viszony öt hétig tartott, de fogalmam sem volt róla, hogy Frida maga is fest - mesélte egy interjúban.

Már az amerikai hadsereg tisztjeként tért vissza Európába 1944-ben, de végül Párizsban telepedett le, ahol a műkereskedésnek és a műgyűjtésnek szentelte idejét. - Picasso talán azt becsülte bennem, hogy őszintén kíváncsi voltam. Egyébként meglehetősen türelmetlen ember volt, ha valakivel nem akart beszélgetni: ilyenkor a munkájára hivatkozva tüstént kidobta.

A főként "modern klasszikusokat" (Cézanne-tól Picassón és Matisse-on át Kleeig) tartalmazó Berggruen-gyűjtemény már a nyolcvanas években világhírre tett szert, de Berlinben csak az egyesítés után mutatták be. Az idős mester először tízéves tartós bérletre adta kölcsön több mint száz képét a német fővárosnak, majd 2000-ben - 126 millió euróért, a gyűjtemény értékének körülbelül harmadáért - "odaajándékozta" a fővárosnak. Azóta kötelező címnek számít a charlottenburgi kastéllyal szemben fekvő Berggruen-múzeum, amelynek legfelső szintjén maga a műgyűjtő lakott. - Berlint a hátsó lépcsőn hagytam el, és vörös szőnyegen tértem vissza. Mi másra vágyhatnék? - kérdezte két éve, amikor az egykor elüldözött zsidók közül elsőként berlini díszpolgárrá avatták.