Fejtő Ferenc és Bodor Pál vitájához
Hosszú és jeles életútja, amely elvezette a magyarországi szocialista baloldalról a franciaországi számkivetettségbe (s a nemzetközi hírű, babérral többszörösen megkoszorúzott történészi és elemzői életműhöz) majd’ mindenki csodálatát kiérdemelte. Fejtő megérte életcéljának beteljesedését: öszszeomlott a Sztálintól megörökölt zsarnoki államrendszer, hazája a demokratikus útra lépett és – nem utolsósorban – visszafogadta, elismeri, szereti, ünnepli őt. Ez szép és boldog história: a kalandozó hős hazatért, öregkorát a tisztelet és rokonszenv verőfénye világítja be.
Ezeket az érzéseket Fejtő Ferenc a nála eddig ismeretlen, magas hőfokú politikai elkötelezettséggel sugározza vissza: úgyszólván apai gyöngédséget, féltékeny és heves szenvedélyt él át a jelenleg hivatalban lévő szocialista/liberális kormány iránt, s az idősödő hősszerelmes villogó gyíklesőjeként szúr bele messze földön híres tolla mindazoknak a „derriere”-jébe [hátsójába – a szerk.], akiket bájos ideálja iránti, kevéssé gáláns, nem eléggé lovagi és trubadúri viselkedéssel kénytelen meggyanúsítani.
A képzelete által huncutkákkal és szépségflastromokkal fölékesített kormányhoz intézett újabb pajzán „billet-doux” [légyottra invitáló szerelmes levélke – a szerk.] ezúttal a politikai bírálat közvetett, kevéssé szokványos alakját öltötte („Válasz Bodor Pál barátomnak”, Népszabadság, február 20.), amelyben az ősz amorózó fölülmúlta önmagát.
Először is, a nagynevű és közrajongásnak örvendő szerző azt negélyezi, mintha nem tudná, hogy Bodor Pál politikai vénájában is forróbban nyargal a vér, ha ez utóbbi két nagy szenvedélyéről van szó: az egyik az erdélyi – illetve általában a romániai – magyarság ügye, a másik pedig a Magyar Szocialista Párt által megtestesített honi balközép. Fejtő cikkének tanúsága szerint már Bodor Pál lelkesedése és lojalitása sem elég: a jelenlegi kormány hiperlojalista hívei még az egyébként – Bodor Pál („Diurnus”) blogjának lelkes olvasói tanúsíthatják – érzelmesen és bensőségesen kormánypárti Bodor szilárd hűségével sem érik be, és a szövetségeseiért aggódó publicista baráti bírálatát is az ellenség cudar és komisz támadásával vélik összecserélhetni. Különösen rosszul eshetett Bodor Pálnak, hogy írását a mai Magyar Nemzet polémiáinak duktusával hozták összefüggésbe, hiszen tudatik, hogy Bodor a rendszerváltó Magyar Nemzet hallatlan befolyású írója volt (s e minőségében egymaga inkább idézte nemzete emlékezetébe Erdélyt s a Bánságot minden áldott nap, mint fél esztendőnyi teljes magyarországi sajtó manapság), s hogy a nagy múltú, gyönyörű címbetűs laptól való kiakolbólíttatása (kikényszerített fölmondása) a médiaháború egyik fontos, honfivértől csöpögő epizódja vala.
Bodor Pál írása („A baloldal nemzeti balfogásai”, Népszabadság, február 15.) igen egyszerű: a jeles középbal cikkíró – tapintatosan és szeretettel – fölrója a sajgó szívéhez oly közel álló kormánynak, hogy a határokon túli magyar (nemzeti) kisebbségek javára mindeddig működtetett állami intézmények zömét rövid úton fölszámolta.
Ezek az intézmények – a Határon Túli Magyarok Hivatalától a Teleki László Alapítványig és az Illyés Közalapítványig – köztudomásúlag nem működtek tökéletesen, ám hiányosan betöltött funkcióik nélkülözhetetlenek. A mindenkori kormányzatot a Magyar Köztársaság alkotmánya kötelezi a határon túl rekedt magyarság művelődésének istápolására, s ha a magyar kisebbségek – csekély s fogyó lélekszámukból, az utódállamok szegénységéből, s olykor a velük szembeni hátrányos megkülönböztetésből fakadó – hátrányait ki óhajtjuk egyenlíteni, ehhez pénzre s a pénzt méltányosan és szakszerűen használó meg elosztó intézményrendszerre van szükségünk.
A kormány olyan, mint – s ez a fordulat ismerős lesz Fejtő Ferencnek Babits nevezetes Németh László-kritikájából – „az őrült kertész”, aki csak vág, nyes, metsz, nyír, de nem ültet. Egyrészt takarékoskodnia kell, másrészt korábbi jótéteményeit a hálátlan külmagyarok nem viszonozzák hódolattal, úgyhogy az ördög vigye az egészet – ebben foglalható össze a kormánykörök álláspontja.
Bodor Pál írásában a miniszterelnökség honlapján megjelent, a Külügyminisztérium tájékán keletkezett nemzetiségpolitikai koncepcióról is rebegett néhány halk fönntartást. Az írásművet – amely a magyarra föltűnően emlékeztető nyelven készült – magam is megtekintettem, nincs semmi értelme.
Bodor Pál nem csak azért aggódik, mert a kisebbségi magyarok elesnek néhány elengedhetetlen támogatástól, és tovább gyérül az a szakmai munka, amelynek eredményeire szükségük van, hanem azért is, mert ez rossz fényt vet az elkövetőkre. Mit kívánhat még a kormánytábor a bírálóitól?
Úgy látszik, a fönntartás nélküli dicséreten – vagy ha ez nem lehetséges, a némaságon – kívül semmit.
Fejtő Ferenc azt a patinás, meghitten ismerős módszert választja, hogy szimplán megrágalmazza a most megszüntetett intézményeket, s eközben elárulja, hogy a górcsöve alá vont tényanyagot látásból sem ismeri. Láthatólag azt hiszi, hogy a Teleki László Alapítvány a Teleki Pálról elnevezett intézet fölélesztése, s a hungarológiáról (magyarságtudományról) meg azt, hogy ez valami sötét reakciós, antiszemita dolog. Nos, a Teleki László intézet munkájában – de evvel szemben csak nincs kifogás toleranciájáról és pluralizmusáról méltán híres pátriánkban? – részt vettek konzervatív tudósok is, habár liberálisok is számosan. Az intézet publikációi szolid történettudományi munkák, időszaki kiadványai, rendezvényei az elvárható színvonalon mozogtak. (Szeretném jelezni, hogy én – sajnos – semmiféle kapcsolatban nem voltam evvel az intézménnyel, érdekek se pró, se kontra nem fűznek hozzá.) Az intézményt néhai dr. Juhász Gyula akadémikus alapította – ha van jelentős alakja a magyarországi baloldalnak, hát ő az volt – , kuratóriumának az elnöke a megszüntetésig nem volt más, mint Fejtő Ferenc kortársa és (tudtommal baráti) kartársa, Kosáry Domokos akadémikus. Egyikükről se föltételezhető, hogy holmi obskúrus, erkölcsileg elfogadhatatlan, áltudományos szédelgéshez adják a nevüket.
Fejtő Ferenc joggal említi Törzsök Erika kitűnő kutatócsoportját. De hát talán mégse kellene anno 2007-ben fölhoznom, hogy a tudománynak jót tesz a különféle kutatóműhelyek vetélkedése és disputája?
Nem tudom, ki fogja Fejtő ceruzáját.
De nagyon rosszul teszi, hogy pár futó benyomás alapján alkot Erdélyről ítéletet, s a terület egyik legjobb ismerőjét oktatja ki olyasmiről, amiről neki láthatólag csak néhány rosszindulatú pletyka állhatott rendelkezésére.
Erdéllyel kapcsolatban könnyű hibázni. (Romániába látogató államférfiaink és államnőink rendszeresen csinálnak magukból bohócot a helyszínen, a havasalföldi élclapok legnagyobb gaudiumára. Vö. Parászka Boróka: “Halkan belépett. Sólyom László romániai látogatásáról”, Magyar Narancs, február 22.; Gereben István: “Két előkészítetlen diplomáciai küldetés. Szili Katalin Amerikában, Sólyom László Romániában”, Élet és Irodalom, február 23.) Az erdélyi magyar értelmiség végtelenül unja állítólagos pesti híveinek botlásait, önzését és tudatlanságát. A fiatalabbak – azok is, akik félreérthetetlenül magyarok, és magyarok maradnak, a gyerekeik is magyarok lesznek – egyszerűen lemondtak Magyarországról mint ihletforrásról. Érdekes módon ez mind a nacionalistákra, mind a liberálisokra, mind a maroknyi baloldalira igaz. Majd’ két évtizedes pózolás után se sikerült elérni, hogy dicső és hazafias nemzeti kormányaink eljuttassák a magyarországi könyveket és folyóiratokat az erdélyi, partiumi, bihari, bánsági, torontáli, bácskai, muraközi stb. könyvtárakba, hogy kedvezményes áron adassák el a magyar kultúrát a bánffyhunyadi és vágsellyei vevőknek, hogy megszervezzék a legjobb magyarországi színházak turnéit, hogy eljuttassák a magyarországi filmeket az egyre jelentősebb romániai fesztiválokra, filmklubokba stb., hogy ne kelljen az ottani magyaroknak ezt az itteni országot röstellniük kulturálisan – mert ma persze ez a helyzet.
Hát ezen a pénzmegvonás meg az intézmények bezárása nem segít. Az ember már szóba se hozná mindezt, hiszen annyi minden jut ebek harmincadjára manapság – s a külhoni magyarság annyira népszerűtlen, sőt: annyira megutálták itt Pesten –, hogy említeni sem érdemes. De ha már valaki, dacolva a népszerűtlenséggel, megteszi, ráadásul halkan és jóhiszeműen, akkor talán mégse gyanúsítást, rágalmat, gyalázást és piszkolást érdemel.
S hogy ezt a verdiktet éppen Fejtő Ferenc hajtja végre – akit nyilvánvalóan fölültettek –, az aztán igazán elszomorító. Valaki itt kihasználta az ő nagy-nagy politikai elfogultságát, és hozzá méltatlan igazságtalanságba hajszolta.
Bodor Pált „a két hazában” mindenki ismeri. Mindenki tudja, milyen érzelmes baloldali és milyen érzelmes magyar. Azt is tudjuk róla, hogy nehezen szánja rá magát a mai kormány – az ő kormánya – bírálatára. Hogy soha nem szeretne muníciót nyújtani a jobboldali ellenzéknek. Hogy ha valakire, hát őrá aztán igazán illenék figyelnie a kormánytábornak, amely láthatólag már csak önmagára és hivatalnokaira figyel.
Elveszett üggyel kapcsolatban csak egyet lehet tenni: ne mocskoljuk be.
S a kiérdemelt reputációt is gondozni kell, Feri bátyám. Amilyen nehéz szert tenni rá, olyan könnyű eljátszani. S erre a reputációra szükségünk van. Ne méltóztassék a kisebbségi magyarok ellen használni – persze csak óvatlanságból és meggondolatlanságból.
Tessék bölcsebben szeretni a kormányt.
