Marad a gazdikeresés

Szentendre nemcsak arról híres, hogy egy kis ékszerdoboz a Dunakanyarban, hanem az ott élő emberek összetartásáról és állatszeretetéről is.

Az utóbbi időben sajnos sokan rájöttek erre, és a nyaralójukat nyár végén elhagyó, s a városokba visszaköltöző emberek a nyáron kedves kis társukat (kutyát, macskát) ott felejtik ennek a gondoskodó kis városnak.

Jómagam a Pismány aljában élek, és nagyon sok kóbor cica, kutya került szerető gazdához, mert összefogva az utca lakóival segítettünk rajtuk. Nem könnyű ez a feladat, sok-sok utánajárással, pénzráfordítással jár, mégis segítünk, kispénzű nyugdíjasok is.

Az idén is itt felejtettek egy pirinyó házi cirmoscica-fiút, akit hónapok óta etetek. Próbálok gazdát találni számára, sajnos nem sok sikerrel. Végső elkeseredésemben az internetről néztem ki menhelyek és állatklinikák telefonszámait, gondolván, hogy tudnak valami biztatót mondani.

A XII. ker., Csárda utcai állatklinikán udvarias kérdésemre egy barátságtalan hangú férfi közölte: "kinek kell ma már egyáltalán macska?" Mondtam, ne legyen ellenséges, hisz egy kis állatról van szó. Erre azt felelte: "gondoltam, mert én is egy állattal beszélek", és lecsapta a kagylót.

Felmerült bennem a kérdés, ha velem így bánnak, hogy bánhatnak azon a klinikán az állatokkal és főleg a macskákkal?

Marad a gazdikeresés, úgy "szentendrei" jó emberek módján, bízva abban, hogy vannak még, akik szívesen befogadnak egy szerencsétlen kis állatot, akit az "emberek" hagytak el.

Lenkei Endréné
Szentendre

Egy a néhány millióból

Zágonyi Lajos olvasói levelében (Egy a negyvenkétezerből, január 31.) arról írt, hogy miért igazságos az édesanyjának (özvegyi jogon) valamint a többi 42 ezer jelenlegi és volt Édász-, Titász- és más ász-dolgozónak kifizetett áramár-támogatás.

Amíg nem olvastam sorait, magam is úgy gondoltam, hogy mit szórakozik Kóka néhány ezer forinttal, még ha meg is szorzom negyvenezerrel, ez akkor is csepp az ezermilliárdos problémák tengerében. Kár ezért gerjeszteni a nagyfeszültséget! Most azonban nemcsak arról értesülhettem, hogy nem néhány ezer, hanem dolgozónként akár több tízezer forintról van szó havonta, hanem arról is, hogy alig két-három év alatt megtérülő beruházások maradnak el az ország több tízezer háztartásában pusztán azért, mert nekik nem éri meg, hisz ők a drága áramot is olcsón kapják - tőlünk.

Ha Zágonyi Lajos odajönne hozzám - a magánemberhez - és közölné, válasszak: vagy fizetem édesanyjának havonta még ki tudja hány évig az áramár-támogatást, vagy gondoskodom arról, hogy bevezessék nála a gázt, és kiépítsék a jóval olcsóbb fűtésrendszert - amihez már nem kell támogatást adnom -, akkor nyilván inkább ez utóbbit támogatnám egymillióval, mert Magyarország térképén senki nem tud felmutatni egy olyan beruházást, amely két év alatt megtérülne. De hozzám nem jön senki, hanem a fejem felett a Gazdasági Minisztérium alkudozik az ágazati sztrájkbizottsággal, és azt mondja: na jó, nem vonom vissza a támogatást, megengedem, hogy fizessenek tovább a Vértes Jánosok.

Természetesen Zágonyi Lajos édesanyjának és a vele tiltakozó 41 999 embernek igaza van abban, hogy őket a korábban juttatott támogatásokkal gyakorlatilag belekergették a hőtárolós kályhákba. Ha nekem ez az olcsó, ezt veszem! (Már Marx is megmondta: mindennek mozgatórugója az érdek!) Teljesen nyilvánvaló (még nekem is, aki fizeti a cechet), hogy az özvegyi nyugdíjas elektromos kályhásokat nem lehet egy mozdulattal milliós beruházásokra kényszeríteni, már csak azért sem, mert nem nekik térül meg. De az a Kóka János és az a Gyurcsány Ferenc, akik nagyon okosan azt mondják, hogy gazdálkodjunk az adófizetők pénzével, igenis hozhatnak olyan döntéseket, hogy egy két-három év alatt megtérülő beruházásra a föld alól is előteremtem a pénzt (ilyenre a privát szektortól a bankokig bárki bevonható). Ennek nem alternatívája, hogy elvonom a támogatást (és ezzel újabb feszültséggóc születik), de az sem, hogy nem vonom el (jobb a békesség, ez a teher is elfér az adófizetők vállán).

Zágonyi Lajos Gál Rezsőnek, az ágazati sztrájkbizottság vezetőjének üzent, hogy ne hátráljon meg. Én viszont néhány millió adófizető sorstársam nevében a kormányt kérem szépen, hogy takarékoskodjon a forintjaimmal, de ne úgy, hogy sztrájkfeszültségeket gerjeszt, ami szintén nekem kerül majd pénzbe, hanem úgy, hogy belevág a két év alatt megtérülő beruházásokba! Kérem szépen, hogy az én adóforintjaimmal egy megfelelő energiaprogram keretében segítsék Zágonyi nénit és 42 ezer sorstársát, hogy térjenek át nekünk takarékosabb megoldásra.

Vértes János

Budapest

Szívzűrök

Feleségemnek szívpanaszai támadtak. Éjjeli ügyelet (hamar jöttek és szakszerűek voltak), másnap háziorvosi rendelő, hogy beutalót adjon a kórházi kezelőorvosnak (300 forint), a kórházban iszonytató sorok az adatfelvételnél (újabb 300 forint), valamint nagy tanácstalanság: kell-e a labor- és röntgenvizsgálatért külön fizetni, vagy sem.

Aki beteg, annak van ideje és türelme - ezt már megszoktuk. De! Az adott kórház regisztrációján kb. 10 adminisztrátor csak azzal foglalkozott, hogy a betegek adatait számítógépen rögzítse, az irányítást végezze és a nyugtákat kiállítsa. Ha egy dolgozó költsége (adókkal, közterhekkel együtt) 210 ezer forint/hó, úgy a 10 ember 2 100 000 forintba kerül. Ez azt jelenti, hogy havonta 7000, naponta 300 embertől kell beszedni a pénzt a nullszaldó elérésére. Valószínűleg később kevesebb emberre lesz szükség, de a szám még mindig hatalmas.

A közlemények arról szólnak, hogy a vizitdíj 300 forint, de ha a beteg beutaló nélkül vagy nem az illetékes kórházba megy, akkor 600. Ha valaki azt gondolja, hogy megspórolja a szakrendelésre a háziorvosi beutalót, inkább fizet egyből 600 forintot, akkor nagyot téved. Beutaló nélkül egyes szakrendelések - így a kórházi kardiológia - egyáltalán nem fogadnak betegeket.

És most képzeljék el ezt a procedúrát akut szívpanaszokkal.

Zala Péter

Budapest