„Dél-Koreában jártam nem sokkal azután, hogy Észak-Korea kísérleti atomrobbantásokat hajtott végre. Sokan – többek közt Henry Kissinger is – úgy vélekedtek, hogy elkezdődött az atomsorompó-egyezmény korszakának vége. Condoleezza Rice Kelet-Ázsiába utazott, hogy megszervezze az Észak-Koreával szembeni szankciókat. Pedig nem ez lett volna a legfontosabb feladat” – idézi Michael Spence Nobel-díjas közgazdász szintén Nobel-díjas mesterét, Tom Schellinget a Wall Street Journal véleményrovatában.

Schelling a Harvard kutatója volt, aztán a Marshall-terv végrehajtását felügyelő csoport tagjaként dolgozott. Ekkor kezdte érdekelni a játékelméleti modellek felhasználása a tárgyalási stratégiákban. Hazatérve Truman nemzetbiztonsági tanácsadójaként és stratégaként dolgozott, majd a Yale Egyetem professzora lett, ahol az atomfegyverek stratégiai jelentőségéről tart kurzusokat. A konfliktus stratégiája című, 1960-ban megjelent könyvében az elrettentés és nukleáris fenyegetés sajátosságait elemezte játékelméleti szempontból.

A 86 éves professzorral tanítványa vacsorával egybekötött interjút készített. A desszert utáni borozgatás közben azonban nem könnyed témákról kvaterkáztak. A nukleáris és a biológiai fegyverekkel kapcsolatos fontosabb kérdéseket vitatták meg.

Schelling, szokásához híven, a bevett nézetekkel homlokegyenest ellentétes álláspontot képvisel. Úgy véli, hogy Amerikának kár volt szankciókkal és elszigeteléssel fenyegetnie Észak-Koreát, ehelyett inkább azt kellett volna elérnie, hogy Tajvan, Dél-Korea és Japán nyilvánosan megerősítse, hogy ők akkor sem kezdenek atomfegyverek fejlesztésébe, ha Dél-Korea már rendelkezik velük. A legfontosabb ugyanis megakadályozni a fegyverkezési verseny újraindulását.

Talán ennél is meglepőbb Schelling azon állítása, hogy nem a nukleáris fegyverek kifejlesztésének megakadályozása a legfontosabb, hanem az, hogy az új atomhatalmak is megtanuljanak kellő felelősséggel viszonyulni az atomfegyverekhez.

A régi atomhatalmak rendkívül szigorú biztonsági intézkedéseket vezettek be. A nukleáris fegyverek használatához többlépcsős ellenőrző és jóváhagyó rendszert dolgoztak ki. Titkos kódok és zárak sokaságának ismerete kell a kilövéshez. A bombák pedig csak akkor robbannak, ha pontosan célba találnak. A biztonsági óvintézkedések mellett fontos az is, hogy olyan legyen a döntéshozatali mechanizmus, hogy minimálisra csökkentse a visszaélés lehetőségét. Nem véletlen, hogy az ilyen kérdésekben döntő szovjet és amerikai stratégák a hidegháború legsötétebb pillanataiban is informális együttműködésben álltak. India, Kína és Pakisztán is részt vett az atomfegyverekkel kapcsolatos biztonsági kérdések megvitatásában. Ennek nagy szerepe lehet abban, hogy eddig nem tört ki atomháború.

Schelling ezért azt tartaná helyesnek, ha Irán és Dél-Korea szakértőit mielőbb bevonnák az atomfegyverekkel kapcsolatos stratégiai és biztonsági egyeztetésekbe. Minderre azért van szükség, mert az atomfegyverek természetük szerint „elrettentésre valók, és semmi egyébre”. Az elrettentésnek viszont megvannak a maga játékszabályai, amelyeket az új atomhatalmaknak el kell sajátítaniuk. Meg kell tanulniuk, meddig mehetnek el a fenyegetésben, és azt is, hogy mikor kell engedniük egy másik atomhatalom követeléseivel szemben.

„Irán és Észak-Korea valószínűleg azért akarnak atomfegyvert, hogy kizárják az amerikai vagy egyéb ellenséges támadás lehetőségét. Világosan kell látniuk, hogy ezt a célt csak akkor érhetik el, ha soha nem vetik be atomfegyvereiket.” Az amerikai vezetés Lyndon B. Johnson elnöksége alatt, csaknem húsz évvel a második világháború után ismerte fel, hogy a nukleáris fegyverek bevetése rendkívüli diplomáciai konfliktust, gazdasági bojkottot és elszigetelődést okozna, sőt az ország szuverenitását is megkérdőjelezné.

És mi a helyzet a terroristákkal? Mi történik, ha ők kaparintják meg az atombombát, vagy netán biológiai fegyverekre tesznek szert? Schelling szerint még akkor sem feltétlenül történik katasztrófa. Hiszen a terroristáknak is csak addig van esélyük követeléseik elérésére, amíg nem robbantják fel a bombát. Ha megteszik, akkor oda a stratégiai előnyük. Schelling úgy véli, nem valószínű az sem, hogy a terroristák halálos vírust, például himlőt szabadítanának el. Azzal ugyanis ők és saját népük is megfertőződne, ráadásul a fenyegetés lehetőségét, és ezzel céljaik megvalósítását is elveszítenék.

De mi van akkor, ha a terroristák vagy az új atomhatalmak nem ismerik eléggé az elrettentés játékszabályait? Vagy ha a terroristáknak se követelésük, se stratégiájuk nincs, csak a gyűlölet és a pusztítás vágya mozgatja őket? Ezek a lehetőségek bizonyára a Nobel-díjas stratégát is aggasztják.