És akkor itt ez a privát párharc. Ez a méltatlan ma-gán-há-bo-rú! Na, ez már több a kelleténél! Kezét felemeli, magához inti a két felet. Gesztikulál. Halkan beszél, közben mosolyog.

Uraim, itt ez a szép, zöld... nem hiába... itt a szentély... itt a hetvenezer... hát mire való ez? Rendben, hát a bekk tíz perce talán keményebb volt a kelleténél, na de ön, uram, kapott érte egy szabadrúgást - mutatja is, hol történt az eset -, pedig, attól félek... nézetem szerint, itt a szigetországban, ez még belefért volna. De, rendben, minden meggyőződésem ellenére lefújtam. Akkor most miért kellett - látni, keresi a szót - törleszteni. Az előbbi nem lehetett szándékos, olyan nincs, hogyan feltételezhet ilyet?!

Áll a kék meg a fehér, arcukra kúszik a pír, még próbálkoznának holmi tisztázó hebegéssel, de... Vérre megy, vérre megy. De ez játék, uraim. Értsék meg: játék, önök ebből élnek, meg abból a hetvenezerből, aki játékot akar látni, nem holmi rugdosódást. Hát milyen szellem ez? Ez itt a sárga lap - zsebét simogatva mutatja -, ez meg a piros. Ismerik a szabályokat, ismerem én is, tartsák magukat azokhoz, kérem, ne kényszerítsenek arra, hogy lelkiismeret-furdalásom támadjon, ha esetleg valamelyikőjüket, ne adj Isten, mindkettőjüket ki kellene állítanom!

Referee. Játékvezető. Nem bíró, aki a bitó alá küld. Aki pulpituson ülve, a messzi távolból verdiktet hirdet. Nem. Fáradhatatlan a gyepen. Ott forgolódik a sűrűjében. Le-föl szaladgál, liheg, izzad, kitekint, jelez. Sípját fújja.

És mosolyogva mesél. Elmeséli a vérgőzös gladiátoroknak a lényeget. Hogy miért a futball az emberiség legnagyobb találmánya. Hogy miért a hetvenezer, vagy miért a harmadosztályban a húszezer. Hogy miért a fű. Miért a csapat. Miért a csel. Miért a finesz. Az erőszakában korlátozott fizikum. Hogy mi a különbség izzadt erőlködés és csapzott könnyedség között. Hogy miért az élet leggyönyörűbb pillanata az a teljesen triviális másodperc, amikor a gömbszerű tárgy a hálóba kerül. A gól.

Hogy miért akkor az igazi, ha mosolyogva lőjük vagy kapjuk.

Nincs még egy olyan állatfajta a világon, mint az angol referee, aki hivatásosan futkároz a szürke brit ég alatt. Lehet dörzsöltebb az olasz, lehet pengésebb a spanyol, lehet elszántan keményebb a német és lehet a világon a legszebb a brazil futball. Lehet fitymálni az egyszerű, letisztult angolt. De a referee csak itt az igazi. A tanító. A bölcs. A mindent tudó mosolyú.

Az 1878-as Nottingham Forest-Sheffield Norfolk mérkőzés volt az első, amelyen a játékvezető síppal jelzett. Addig zászlót használtak. Alig százharminc éve. Arról nincs feljegyzés, mosolyogtak-e már akkor is.

Mint ahogy azt sem tudjuk, ezt teszik-e majd újabb százharminc év múltán.