Azt meg mégse mondhatják a kamerákba, hogy ettől is megszabadultunk végre. A Malévnál akkora a córesz, hogy most már a politikusok sem láttak fantáziát az "oroszoknak árusítják ki fillérekért a nemzeti vagyont" magánszám újbóli műsorra tűzésére. Pedig tavaly ez még jól futott. Most is ugyanaz a vevő, most se fizet érte sokat, de már kit érdekel? Aranytojást tojó tyúkról meg röhejes lenne beszélni, hiszen a Malév már évek óta csak záptojást tojt. Egyre nagyobbat és egyre büdösebbet. A vesztesége magasan száll, eladni meg már alig maradt mit belőle.

Nagyjából Horn Gyula miniszterelnöksége idején érdeklődött a Malév iránt utoljára nagy európai légitársaság, a British Airways. Magyar átokról azonban ezzel együtt sem beszélhetünk, hiszen a nálánál sokkal nagyobb nemzeti légitársaságok közül a szemünk előtt vérzett el a svájci Swissair vagy a belga Sabena, és az egykori Malév-tulajdonos Alitaliát is már csak egy nagy konkurens vagy az EU jóindulata mentheti meg. A Malév sorsa akkor alakulhatott volna sokkal jobban, ha az első privatizációjakor nem az Alitalia veszi meg, hanem egy olyan légitársaság, amely ma az erős túlélők között van. Az Alitalia kifarolása után a Malév már olyan kényszerpályára került, ahol egyre inkább csak az volt a kérdés, hogy el tudják-e adni addigra, mikorra feléli minden tartalékát. A légi közlekedésben bekövetkezett változások ugyanis eleve nem kedveztek a kisebb európai nemzeti légitársaságoknak, amelyeket már nemcsak a régi nagyok szorongatnak, hanem a fapadosok is. Az unióba lépve pedig le kellett mondaniuk a megszokott állami apanázsról, amivel mindig be lehetett tömni a lyukakat, ha baj volt. Márpedig baj egyre inkább volt. Ki emlékszik már a Malév utolsó nyereséges évére? Legföljebb az, aki vissza tudja idézni a vezérigazgatói székében a rendszerváltás óta megfordult tucatnyi jobb-rosszabb próbálkozót. Az még a jobbak esetében sem derülhetett ki, hogy mire lettek volna képesek, ha hosszabb időt kapnak, és a politika piszkos mancsa nem kotorászik állandóan a hangárjukban. De kotorászott, így vagy az lett a vesztük, hogy engedtek a nyomásnak, vagy az, hogy nem. A Malévnál tudhatták az éppen odareptetettek, hogy nem lesz sok idejük, ezért ha vinni akarnak valamit, azt minél gyorsabban kell csinálniuk. Ebben nem is volt hiba.

Sok választás nem maradt: vagy a lakat, vagy odaadni annak, aki egyáltalában hajlandó megvenni. Utóbbi történt, de még megvalósulhat az előbbi is. A Kreml áldásával nagyobbacska légitársaságot gründoló Borisz Abramovicsnak ennyit megér a Malév, amelynek a hátán bejut egy másik unióba, az európaiba. Annyi minimum megváltozik ettől, hogy ha nem jön be a számítása, akkor legalább elmondhatjuk, hogy már nem csak az a magyar adófizető bukik a Maléven, aki életében nem ült repülőn. Most Abramovicsnak kell tízmilliárdokat költenie a Malévre, és nem nekünk.

Happy end azonban nincs, amit érezhetett az ÁPV Zrt. is, amelynek vezetése máskor nagy jattolások közepette a sajtó előtt szokta aláírni a privatizációs megállapodást, most meg csak a vevő ült ki az újságírók elé bejelenteni: övé a Malév.

Legyen boldog vele. Boldogabb, mint amilyenek mi voltunk a vége felé.