Mindeközben a titkosszolgálatokért felelős minisztert állambiztonsági manipulációval vádolja az ellenzék, amelynek vezére egyébként szónokol majd közelgő nemzeti ünnepünkön, gondolom, a "nép nevében", ellentétben a Magyar Köztársaság miniszterelnökével, aki várhatóan eltekint majd attól, hogy beszédet tartson március 15-én. A Fidesz-elnök addig is a kapitalistáknak járó kötélről fantáziál (élő adásban, Lenint citálva), és a korszerű konzervativizmust a virtigli plebejusok kedvenc irányzataként próbálja újraértelmezni. A jobboldal hevesen bólogat továbbá Horn Gyula vizitdíjellenes kifakadására, a baloldal pedig gőzerővel drukkol Schmidt Máriának, hogy mihamarabb sikerüljön neki összegründolni egy új polgári pártot. Elmebaj.

A reformok fogadtatása terén sem éppen a ráció diadalának lehetünk szemtanúi. Míg a 100 ezer forint körüli félévenkénti felsőoktatási tandíjat relatíve zökkenőmentesen elfogadták az érdekképviseletek és az érintettek is, a 300 forintos vizitdíj körül kitartóan áll a bál. Nagy az öszszevisszaság, szó se róla, csak hát a nagyságrend, ugye. A kórházak továbbá kórusban sérelmezik, hogy a kormány a fejük felett döntött az intézményátszervezésekről, elfeledkezve a tényről, hogy a helyi szempontok érvényesítésére "tartott" fórumok (az ún. RET-ek, bennük a fenntartó önkormányzatok delegáltjaival) egyként hessegették el maguktól a valóban kényes döntések lehetőségét és felelősségét. Az uniós fejlesztések még csak most vannak indulóban, ám önmagáért való, tökéletesen értelmetlen kritikával már az első pályázati kiírások kapcsán találkozhattunk. Az ellenzék nagy hangon kéri például számon a kormányon, hogy miért csak olyan vállalkozások juthatnak brüsszeli pénzekhez, amelyek nem a pályázatokat olvasva kapnak ihletet a cégalapításra, vagyis egy ideje már működnek és bizonyítottak. De miért is kellene, hogy másként legyen? (Az említett fideszes felvetés egyébként semmiség ahhoz a blődséghez képest, amelyet évekig hangoztattak lépten-nyomon, a polgári pártvezetés legfelsőbb szintjein is, hogy ti. Magyarország olyan előnytelenül szerződött az unióval, hogy nettó befizetők lettünk. Bár ott tartanánk.) És akkor még csak néhányat említettünk a legfrissebb honi furcsaságok közül.

Majd minden felsorolt példa a bizonytalanság, a káosz érzetét erősíti az emberekben: vagy az nem világos, hogy mi is zajlik pontosan, vagy az, hogy kiket lehet komolyan venni egyáltalán. A demokratikus intézmények tekintélye éppúgy mélyponton van, mint a politikai elité. Kordonbontó képviselők; folyamatosan magyarázkodó, nemegyszer önmagával is vitatkozó rendőrség; a kormány elzavarása körül forgó ellenzéki retorika és narancsdobálás országszerte; egymásra mutogató összeesküvés-elméletek arról, hogy ki is lehetett a rendőrpalota előtt eldördült Kalasnyikov másik végén; alternatív "vizsgálóbizottsági" jelentés az október 23-i eseményekről, egykori alkotmánybírák nyílt levele a Gönczöl-tanulmány elfogultságáról; valamint annak publikus felvetése, hogy a háziorvosok akár el is szabotálhatnák a vizitdíj bevezetését - siralmas a helyzet, na. És mintha nem volna épp elég az állampolgár számára, hogy ennyi minden van változóban egyszerre, hogy nem érti, hogy hová is kell mennie, mit is kell csinálnia pontosan, ha iskolát szeretne választani gyermekének vagy ha náthás, és hogy újabban gyomorgörccsel ébred a többség, ha nemzeti ünnepnapra virrad. Némelyek mintha kifejezetten a bizonytalanság kiterjesztésében volnának érdekeltek ezekben az amúgy is feszült időkben. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg, gondolhatják, csak épp elfelejtik, hogy politikai ellenfeleik is ugyanabból a "vasból" próbálnak éppen kikalapálni valami hasznosat. A kormánypolitikával szemben elégedetlenkedők képviselete egy dolog, a kaotikusnak mondható viszonyokban való önfeledt lubickolás, a minden mindegy alapú tekintélyrombolás meg egy másik.

Márpedig példátlan tónusban folyik az emberek elbizonytalanítása, és korántsem csupán "egyszerű" politikai kérdésekben. Ha sorra vesszük például, hogy miféle nemtelen fordulatokkal is élt az ellenzék az elmúlt hetekben, bizton kikerekedik a szemünk. "Aktív eutanázia" zajlik az egészségügyben (Mikola), "ellenőrizni kellene a kancelláriaminiszter alibijét" a rendőrszékház elleni támadás ügyében (Kövér), " kapitalisták azok, akik eladnak nekünk egy kötelet, amivel majd felkötjük őket" (Orbán, Lenin). A kormányra aggatott új slágerjelző pedig az, hogy "pedofil", egy tervezett Btk.-módosítási javaslat apropóján. (Némiképp szórakoztató egyébként, ahogyan az ellenzék ügyeletes erkölcscsőszei hatalmas csinnadratták közepette, nyilvánosan csodálkoznak rá, hogy 14 éves kor felett ma Magyarországon nem büntetendő az önkéntes nemi aktus, és hogy sok kamasznak van már kamerás mobiltelefonja. Kiábrándító viszont, hogy ismét győzött a tudatlanság: az előterjesztők inkább lemondtak az amúgy jogi érvekkel könnyen megindokolható módosításról.) A gyermekpornográfia összkormányzati apológiája, államilag szervezett népirtás, fegyveres provokáció a kabinet megrendelésére - ezek volnának tehát a vádak, nyilván a "szeretet és az összefogás" jegyében, kiegészítve a tőkésekkel való fizikai leszámolás meglebegtetésével. A Fideszben úgy mondják, a mostani történéseknek "íve van". Az lehet, de ettől értelmük még nem sok lesz. Hatásuk viszont biztosan: jelentősen rámélyíthetnek az emberek egzisztenciális félelmekből, és mondjuk ki: nemritkán anyagi irigységből fakadó dühére. Amióta Orbán Viktor egy hete az "új arisztokráciát" nevezte meg első számú ellenségként, értsd: a gátlástalan és telhetetlen jómódúak nemzetellenes csapatát, akik ellen össze kell fognia minden kisemmizett kisembernek, már nem is titok, hogy miféle "ívről" is lehet itt szó. Ami újdonság, hogy ezúttal nem az Orbán-fóbiában szenvedő, a szavak súlyát nemritkán valóban túlreagáló balliberális hermeneuták kiáltottak farkast, hanem maga az ellenzék vezére. (Ehhez képest csak afféle kis színes, hogy a kereszténydemokrata Semjén Zsolt napok óta kormányzati biztatásra hazánkba települő ázsiaiak milliójával riogat. Elvégre az új többséghez új ködkép is dukál.)

De álljunk is meg itt egy pillanatra! Vajon kikre célzott Orbán, amikor új arisztokratákról beszélt? A főnemesség kasztját ugyebár történeti okokból kizárhatjuk, de azért sejthető, hogy a pénznek valamiféle köze kell hogy legyen a dologhoz. Ez esetben nem maradnak mások, mint a tehetősebbek, a rendszerváltás sokat szidott nyertesei. A tisztánlátás kedvéért megjegyzendő, hogy míg idehaza milliós tömegek utasítják el a kormány újfajta redisztribúciós politikáját, az állami szja-bevételek zömét, úgy 80 százalékát bő félmilliónyian dobják csupán össze Magyarországon. (Ennyien a tengerentúlon egy komolyabb Bob Dylan-koncertre gyűlnek egybe.) Talán róluk volna szó? Lehet őket irigyelni, lehet hecckampányt folytatni velük szemben, de ha ez a hatszázezer "arisztokrata" nem volna, ebben az országban bizony komoly likviditási problémák adódnának. Nemcsak hogy nem épülhetne semmi, de még a nyugdíjak kifizetésével is gondok volnának, nem beszélve az egészségügyi és a közoktatási rendszer működtetéséről. Jelentem: ma Magyarországon ez a pár százezer ember az ellenzéki vezér által is oly gyakran emlegetett magyar szolidaritás leghitelesebb képviselője, ők tolják azt a bizonyos szekeret. Biztos, hogy ők volnának azok, akik ellen most idehaza szövetkeznie kellene az "új többségnek"? Ha Orbán Viktor szerint igen, akkor bátran állítható, hogy az ellenzék feje egy, a leszakadók irigységére épülő, sehova nem vezető, üres és populista osztályharcba kezdett, amely nem is olyan rég vitézlett le világszerte. A B megfejtés még ennél is riasztóbb; ha csupán azokra a jobb módú polgárokra gondolt, akik nem a Fideszre szavaznak...

Míg az egyik oldalon tehát tovább folyik az indulatok felkorbácsolása (holnap, de legkésőbb március 15-én kiderül, hogy milyen "sikerrel"), a kormány ezzel párhuzamosan láthatóan megkísérli csitítani valamelyest az elégedetlenség hullámait. Igaz, nem kimondottan látványos lépésekkel. Ma annyit tudunk, hogy Gyurcsány Ferenc várhatóan nem mond ünnepi beszédet 15-én, hogy ne szolgáltathasson senkinek sem ürügyet kocsigyújtogatásra, középületek ostromára. Továbbá vélhetően a jövőben lesz azonosítószám a zavargókkal szemben eljáró rendőrökön, és március végén talán elbontják majd a Kossuth téri kordont. Aztán ott vannak még Gyurcsány önkritikus szavai az egészségügyi reform "túlbuzgóságairól" és néhány visszakozása egyes apróbb részletkérdésekben, valamint az uniós pénzcsapok megnyílásának mostanság kibontakozni látszó újfajta, összehangoltabb kommunikációja. Ezek volnának tehát az eddig ismert "hangulatjavító" elemek a kormányzat részéről. Mintha úgy értékelnék a helyzetet, hogy Orbán beszélhet mindenfélét, ettől függetlenül az esetleges utcai ramazurikat végül a jövőben is kézben lehet majd tartani, az emberek pedig majd megszokják a változások garmadát. Mondjuk ki: valóban ez a legvalószínűbb forgatókönyv, a kormány "kibekkelős" taktikája tehát ebben az értelemben védhető. A legfontosabbat azonban ma még nem tudni: vajon Gyurcsány Ferenc pártelnökké választása vajon segíti vagy nehezíti-e a dackorszak átvészelését a koalíció számára? Hisz egyrészt újabb ürügyet szolgáltathat az indulatos elégedetlenkedőknek, másrészt viszont a kormányzati erőt és a stabilitást is demonstrálhatja. Az MSZP mai - erősen valószínűsíthető - tisztújításának hatása tehát kétesélyes, Orbán szavainak lehetséges következményeihez hasonlóan.

Én mindenestre sok új arisztokratát kívánok ennek az országnak. Ha úgy tetszik: dacból.