Az az érzésem, kilógott az iskolából kicsinyt; nem olvasott volt, nem művelt, nem kultúrált, maga volt a kultúra, maga volt a könyv. Mária néni lebegett.

Férje nagy tekintélyű irodalomtudós volt, Eötvös-kollégista, olaszos, a felvilágosodás és a reformkor neves kutatója, aki épp ez időben, a hetvenes évek elején Rómában vendégprofesszoroskodott. Egyszer hazakísértük Mária nénit szegény Abermann Mikivel, akkor tanultam meg, hogy ha két férfiember egy nő társaságában megy az utcán, akkor illik a hölgyet mindig közrevenni.

Rengeteg volt a könyv náluk. Sokkal később tudtam meg, hogy Mária néni édesanyja költőnő volt, úgy hívták igen szépen: Nagy Méda. A Nyugatban jöttek versei, ifjúsági regényeket írt, a háború után pedig elsősorban katolikus lapokban publikált.

Az interneten rá is leltem pár szép sorára:

"Ez a késői ősz oly furcsa

És a petúniák illata oly nehéz.

- Menj, csukj be minden ablakot!

Oldhatatlan bog, föltéphetetlen zár vagy: asszony."

Ez az oldhatatlan bog igazán szép.

Mária néni az első év végén elhagyott minket, követte urát Itáliába. A hetvenes évek végén a Széchenyi könyvtárban dolgozott, egyetmistaként itt találkozgattam és diskuráltam is vele, épp kezdtünk volna jóba lenni, mikor váratlanul és igen fiatalon meghalt. Ötvenöt éves volt, szegény Méda mama évekkel élte őt túl.

Igazi osztályfőnökünk harmadikban és negyedikben volt, Mazsola, ahogy mindenki és maga is magamagát hívta. Hivatalosan ő is egy nagy irodalomtudós nevét viselte, aki sokkal idősebb volt nála - azt hiszem, tanára volt -, és akkor már hosszú évek óta nagybeteg. A tudós szintén Eötvös-kollégistaként kezdte, még a tizenkilencedik század végén, ő franciás lett, no meg latinos, a húszas évektől egyetemi tanár. 1948-ban, az első eresztésben kapott Kossuth-díjat. Majdnem megírta a magyar irodalom történetének nagykönyvét, de amivel elkészült abból, az is maradandónak bizonyult.

Felesége néha felsóhajtott óra közben: "Hja, gyerekek, nem könnyű dolog az együtt élés." Mazsola amúgy Erzsi néni volt, Erzsébet, és erzsébeti is, Tátra téri, szenterzsébeti, ha tetszik.

De szent nem volt, vagy ha igen, sajátos.

Súlyos volt, mindenekelőtt.

Az volt testi valójában is, de az ember súlyát nem kilói adják. Ő úgy volt súlyos, mint valami rekedtes, terebélyes, méltatlankodó női próféta.

Úgy beszélt mindig, mintha végrendelkezne, mintha utolsó, legfontosabb szavát vésné az agyba-szívbe.

Nem tanított, de kinyilatkoztatott.

Nem érvelt, nem mérlegelt, nem cizellált. Nem támasztotta alá mással ítéleteit, csakis magamagával.

Órák alatt a legtermészetesebben hagyták el efféle kiszólások ajakát: "Én teljességre törekszem. És el is érem. És mindent tudok, mert, öregem, mindent köll tudni." Vagy: "A lányokat általában lenyűgözöm." Vagy: "Szakmailag kikezdhetetlen vagyok." Vagy: "Hogy a filmesztétikát én tudom, az nem csoda, én képeztem magam, meg hát értek hozzá..."

Elég sokat beszélt magáról, lehetett tudni, hogy az angolkisasszonyokhoz járt, apja, bátyjai a jezsuitáknál tanultak. Alighanem ő ezért lett nem hívő. Nem hitt a kizárólagos igazságban. Mesélte, hogy teológia tanára azt tanította: nem tudni kell, hanem hinni. Neki ez nem ment. Büszke volt materializmusára. Büszke ember volt. Büszke egyházi iskoláira is amúgy. Keresztény volt, de nem hívő, ám a kommunistaság fuvallata sem érintette meg.

A felszabadulás után NÉKOSZ-os volt, iskolát is igazgatott valahol Erzsébeten. Színész szeretett volna lenni vagy orvos.

Nem tudom, mit tanított. Megmaradt füzeteimben sok bölcsességre nem lelek. Nem tudós tanár volt, hanem kétkezi, tenyeres-talpas. Kézrátétellel tanított.

Móriczról így beszélt. "Sok gyönge dolga van, de tud írni. Amikor tud írni, akkor tud írni, öregem."

Arisztokratikus volt. A kollégisták, a paraszt-, a proligyerekek nem érdekelték, az általa zsidóknak véltekre gyanakodva nézett. Nem baj már. Utolsó osztálytalálkozónkon, az ágyamban aludt falun. Aztán elment. Temetésére kinéztem, de nem kísértem a sírig el. Minek? Beépült.