Az első antalli borítékátadást követően sajátos szekvenciával újra és újra előbukkan az ügynökök beazonosításának, leleplezésének, felmentésének és elítélésének tematikája. A társadalmi érdeklődés ugyan folyamatosan csökken, de valamennyire még ébren tartható. A tendencia azonban világos, a '90-es évek elején még vezércikkeket és vezető híreket keltő ügynökügyek lassan a kis színesek és mínuszos hírek közé sorolódnak. Miközben a téma a nyilvánosság előtt egyre veszít jelentőségéből, a társadalom emésztőrendszerében megőrzi félig nyers állagát. Már két miniszterelnökünk volt érintett az ügynöktörvény értelmében, ám mindkettőnek töretlen a társadalmi presztízse. Horn Gyula még mindig a kikezdhetetlen baloldali guru és szögesdrótvágó Európa-sztár, Medgyessy Péter pedig valami egészen más természetű ok miatt adta át helyét az ügynökmúlttal nem vádolható mai miniszterelnöknek. Ha már a politikusok, újságírók, egyéb közszereplők vonatkozásában az ügynökkérdés lekerül a napirendről, s csak a társadalom információs szintje változik egy-egy ügynöki leleplezés következtében, de az érintettek társadalmi pozíciója érintetlen marad, akkor úgy tűnik, az egyházi vezetők múltjának feltáratlansága szolgáltathatja a téma lecsengésének utolsó anyagát. Vajon miért?

Egyházpozíció

Max Weber ugyan különbséget tett a politikai erkölcs és a magánerkölcs között, ám azt egyetlen társadalom sem képes elfogadni, hogy a politikai erkölcstelenség természetes és rendjén való. Odáig sokan eljutnak, hogy nem lehet a magánembereket ugyanazzal a mércével mérni, mint a politikusokat, de a tekintetben azért konszenzus tételezhető fel, hogy a totális politikai önkény rémálom. A modern társadalom - még mindig Webert követve - célracionálisan működik, a döntések tartalmát s irányát nem szent hagyományok és isteni hierarchiák határozzák meg, hanem a politikai ész. Amikor azonban Weber ezeket a belátásokat rögzítette, a modern felé elmozduló társadalomban még az ún. keresztény értékek teljes konszenzusnak örvendhettek. Elkezdődött ugyan a kereszténység egyháziasodása, és ezáltal az egyházi intézmények elindultak a kultúra meghatározásának főszerepeiből az egyre jelentéktelenebb epizódszerepek felé, de a társadalmi közmegegyezés még legalább a második világháborúig, ha nem a '68-as diáklázadásokig homogén módon hordozta a keresztény erkölcsi konszenzust - ami nagyjából a zsidó tízparancs magán és közéleti betartandóságát tartalmazta.

A posztmodernnek, posztkereszténynek is nevezhető magyar társadalomban ez az alapvető erkölcsi egyetértés hiányzik, de még mindig széles azoknak a tábora, akik a privát és közerkölcs alapjainak megerősítését fontosnak tartják, és ebben az egyházak képviselőinek is fontos szerepet tulajdonítanak. Azt kevesen gondolják, hogy az egyházi vezetőknek direkt módon pártpolitikai vitákba kellene keveredniük, netán a választási kampányokban részt kellene venniük, de a közélet tisztasága, a társadalmi igazságosság és szolidaritás, a béke és a szeretet politikai szempontból is igen jelentős értékeinek képviselését elvárják tőlük. Ne legyenek a pártpolitikában, de legyenek a közéletben. Ilyesféle a magyar civil közvélemény, s most lássuk milyen gondolatkörök rajzolódnak ki az egyházi véleményekben.

Egyházi ügynökdiskurzus

Első látásra talán visszatetszőnek tűnhet, hogy az inkriminált püspököket és a Mazsihisz elnökét védő ügyvédek elvitatják azt a kijelentést, hogy az egyházi vezetők közszereplők lennének. Némelyek kacsintva-hunyorogva azt mondják: "ügyes" - így akarják megkerülni, hogy a létező szocializmusbeli múltjuk kutatható és nyilvánosságra hozható legyen. Az érintettek azonban jogi természetű különbséget tesznek a politikai és a társadalmi közszereplés között. Az előbbi a hatalomban való részvételt jelenti, utóbbi a közjóért való nyilvános tevékenységet. Előbbi a pártpolitikához áll közel, utóbbi a közélethez. Ha a törvény a közszereplést úgy határozza meg, mint a politikai hatalomban való hivatásszerű részvételt, akkor az egyházi vezetők valóban semmilyen értelemben nem számíthatnak közszereplőnek.

A jogi természetű vitában azonban további összefüggések is felbukkannak, melyek ismerete fontos azoknak, akik mélyebben meg akarják érteni az egyházak társadalmi szerepét és a társadalom vallási-egyházi dimenzióit. Egyre többen sajnálkoznak afölött, hogy az egyházak vezetői nem jártak élen a saját múltjuk feltárásában és feldolgozásában. Úgy vélik, hogy ez elsőrendű kötelessége lett volna azoknak, akik a társadalomban az értékek és a szentség első számú képviselőinek kell tartsák magukat, mert vallásuk tanítása ezt várja el tőlük. Mások ezzel szemben a közélet szereplőire mutatnak, és azt kérik számon tőlük, hogy nem kértek bocsánatot az egyház és a vallás üldözéséért, a hitvalló keresztények megbélyegzéséért. Éppen a mai döntéshozók arra vonatkozó erkölcsi alapjait vitatják el, hogy az egykor üldözött egyházak fölött törvényt üljenek.

Mindazonáltal az elmúlt 15 év alatt, de különösen az utóbbi 4-5 évben az egyházi vezetők némelyike így vagy úgy nyilatkozott saját múltjáról, megtalálta a módját annak, hogy kritikusan értékelje művét. A református és az evangélikus egyházban erőteljesebb intézményi kereteket kapott a múlt árnyainak feldolgozása, de a katolikus püspöki konferencia is közzétett egy világos szavú nyilatkozatot, és felállított egy történészbizottságot. Komoly egyházi szakmunkák egész sora jelent meg, a legkülönbözőbb résztémákról és egymástól igen eltérő értékelésekkel. Az üldözöttek régi reflexei és az üldözöttség hermeneutikája azonban következetesen működik, amikor minden lehető eszközzel azt képviselik, hogy az állam és a nem egyházi szakemberek ne kutakodjanak az egyháziak múltjáról, mert az illetéktelen és jogtalan beavatkozás egy vallási közösség belügyeibe, s ezeket egyértelműen politikai hátsó szándékok vezérlik.

Közmegegyezés a közről

A legfontosabb kérdés, illetve elintéznivaló tehát nem az, hogy sokan sokat dolgozzanak a fenntartható kérődzés biztosításán. A magyar társadalom előtt sokkal inkább az a kihívás áll, hogy megtalálja és megértse a kulturális, etikai, politikai konszenzust. Méghozzá olyan mélységben, ahol a pluralista társadalom sokféleségének értéke és szépsége még közös vízgyűjtőkből táplálkozik. Előfordulhat, hogy a betekintési jog révén új adatok kerülnek elő, új érintettségekre derül fény. Az eddigi kutatásokon túli, lényegi belátásokra nem számíthatunk már. A "rendszer" működésének elemei, összefüggései, s az egyházak különböző személyiségeinek ebbe szövődött élettörténetei a társadalom számára nem önmagukban érdekesek és értékesek, hanem azért, mert rámutathatnak a Kádár-rendszer magánalkus kultúrájára, s ennek ma is érvényes folyományaira. A társadalom, benne az egyházak nem cserélődtek ki, nem is cserélhetők le. Egy mélyrétegekig menően sérült társadalom etikai alapjainak és identitásának helyreállítása az a feladat, amely előtt mindannyian állunk, s ha ezt elmulasztjuk, marad nekünk az ügynöközés szomorú kérődzése.

A szerző teológus, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének vezetője