Megható ez a Kóka fejlődőképességébe vetett, megengedő bizalom, amit csak enyhén árnyal az az apró tényálladék, hogy a szerző a másik elnökjelölt, Fodor Gábor szűkebb csapatának a tagja, ami belső pártkampány idején azért más olvasatot ad a bírálatnak.

Ha csak annyi történt volna, hogy a szerző állást foglal Kóka János pártelnöki ambíciói ellen nyilatkozatainak, cikkeinek érvkészlete alapján, azt mondom, remek, lássunk végre elvi alapokat a liberális politikai publicisztikában. De nem ez történt, hanem aktuálpolitikai denunciálás az elképzelhető legostobább érv bevetésével: hogy ti. a liberális jövőkép maga a múlt, hiszen mindezt már hallottuk 127 évvel ezelőtt. Tényleg hallottuk.

Remélem, nem sokkolom túlságosan Nagy Zsófiát: a liberalizmus mint alapelveiben markáns politikai filozófia még ennél is régebbi történet, a XVII-XVIII. századhoz köthető, de visszamehetünk a reneszánszig is. Adam Smith mellett a szintén ódivatú Locke, Hume, Mill, Jefferson, Madison - megvolt? Felvilágosodás, francia, amerikai forradalom, az egyéni boldogság keresésének joga? Vagy csak halott férfiak halott eszméiről beszélünk? Amikor szerzőnk azzal áll elő, hogy "úgy tűnik, a szorgalmas Kóka jól mondja fel a sok évszázados smithi leckét", meg hogy ami itt van, az "vegytiszta 1880-as hangulat", azzal talán nem is annyira Kókát, mint saját pártja hivatkozott filozófiáját, a liberalizmust vágja haza.

Erre a vicces érvre eddig a hazai antiliberális publicisztika sem vetemedett: lépjünk túl a szabadság filozófiáján, mert túl régen volt. Ez egyébként az összes ma létező eszmére igaz, a szocializmustól a nacionalizmuson át a konzervativizmusig. Bizony, a gyökerek több évszázadra nyúlnak vissza, kevés az új az eszmetörténeti nap alatt. Ha szerzőnk új áramlatokra kíváncsi, fordulhat bízvást a posztmodernhez (minden egyenértékű, minden oké valahol), vagy a dekonstrukció nevű izéhez (semmi sem az, aminek látszik) - hoppá, most veszem észre, hogy ennek is volt neve: nihilizmus néven futott a XIX. században.

Miközben szerzőnk a liberális eredetiséget kéri számon kritikája tárgyától, ő maga egy sajnos régóta domináns, teljes tévedésen alapuló, baloldali liberalizmusfelfogást képvisel, miszerint "Kóka miniszter legfontosabb feladata éppen az volna, hogy állami eszközökkel csökkentse az esélykülönbségeket". Az állami szerepvállalás iránt megengedő, esélyegyenlőséget kormányzati eszközökkel teremteni szándékozó szociális "liberalizmusnak" azonban köze sincs a klasszikus liberalizmus alaptételeihez: egyéni felelősség, limitált kormányzat, szabad piac. Az öngondoskodás egyértelműen az egyéni felelősség kategóriájába tartozik - ezt, tehát saját pártja reformelkötelezettségét, az öngondoskodás hirdetését azonban szerzőnk "népnevelésnek" minősíti, és jelentős csúsztatással ismét csak Kókát vádolja vele.

A szabadpiaci kapitalizmusról szóló nyílt beszéd mindeddig nem volt éppen az SZDSZ terepe: prominensei hol körülírták, hol technokrata nyelvezetbe burkolták a piaci szemléletű átalakítás aktuális mozzanatait. A nagy baloldali és a nagy jobboldali szocialista párthoz képest még leginkább a liberálisok nyomatják a piaci szemléletet, ezt azonban - talán egyfajta posztszetás bűntudatból kifolyólag mintha szégyellnék, és a reformszocikhoz hasonlóan valamiféle magyarázkodó, "mit csináljunk, ha csak ez működik" kommentárral adják el az államtalanítás soron következő lépéseit. Pedig a liberális párt alapelvei, az emberi jogok, a magántulajdon védelme stb. kizárólag egyetlen rendszerben létezhetnek, ezt kapitalizmusnak hívják, és ha valamely erő, akkor a liberális párt igazán büszke lehetne rá.

Ehhez azonban egy részben másik SZDSZ kellene - a párt számos történeti és szociológiai okból nem hasonlítható Európa vagy az angolszász világ piaci liberális pártjaihoz. De el kellene kezdenie dolgozni rajta. A szabad demokratáknak - érdemei elismerése mellett - el kell köszönniük a demokratikus ellenzék, a jogvédő civilség, a szegény- és kisebbségvédelem időszakától, a puszta "életmód-liberalizmustól", és klasszikus eszmékkel, de új arcokkal el kell kezdeniük átmenteni a szabadság filozófiáját a XXI. századba.

Nem tudom, milyen pártelnök lenne Mr. Pannon Puma, de nekem úgy tűnik, azt mondja, amit életfontosságú reformok előtt álló, de kudarcorientált, nagyon régóta nagyon depressziós országban szabadságpárti embernek mondania kell: rajtunk áll, hogyan lábalunk ki a bajból, véget kell vetni a "panaszkultúrának", nem várhatjuk a diszfunkcionális, függőséget előállító állami struktúráktól, hogy majd jól megment minket. Nem ártott volna azonban, ha nemcsak azzal a tézissel áll a nyilvánosság elé (Jövőképesség, február 3.), hogy "a politika centrumába a folyamatos gyarapodás lehetőségét állítanám", hanem el is mondja, melyik az a rendszer, amely lehetővé teszi a gyarapodást. A kapitalizmus (nem a hazai félfeudális, hanem a valódi) az egyetlen társadalmi rendszer, amely az egyén jogain és felelősségén, kreativitásán, vállalkozói kedvén alapul - a nemzet jóléte ennek másodlagos, de logikus következménye. A szabadság egyenlő a kapitalizmussal - egyik a másik nélkül nem létezhet.

Ha az SZDSZ nem képes a gazdasági liberalizmusra fókuszálni, ha kicsi, de hatékony kormánypártként nem képes megszólítani a középosztályt, a sikeres kis- és középvállalkozókat, az üzleti világot, a brókereket és az internetgenerációkat, akkor nemcsak önmagát ássa el, de a magyar liberalizmust is.

A szerző újságíró, a Hírszerző.hu főszerkesztője