A piacszerzés reménytelensége
Ez a fogalom az egy időegységre jutó termék előállítást jelenti (vagy a hozzáadott értéket). Egy példa: ma a jobb autógyárakban harmincöt perc munka kell, hogy egy autó legördüljön a szalagról. Ismert az érték (a hozzáadott érték), ismert a munkaidő mennyisége. A hazai mezőgazdaságban azonban mindkettő kideríthetetlen. Mondhatnám, az sem igaz, amit kérdeznek. Vagyis nem állapítható meg a valós helyzet, ami önmagában is kapitális baj.
Nem vagyunk tisztában sem az agrárium valós teljesítményével, sem az elérésére fordított munkaidő mennyiségével. Mind az osztandót (a termelési értéket), mind az osztót (a munkaidőt) csupán saccolgathatjuk. Ez pedig maga a középkor.
Nem ismerjük a termelési értéket? Nem bizony. Néhány példa. A 707 ezer egyéni gazdaság nagyjából 2,5 millió hektár földön gazdálkodik. Csaknem kétmillió hektárról nem tudjuk, ki szántotta meg (mert a gazdájának se lova, se traktorja), ki készített vetőágyat, ki vetett, ki permetezett, ki aratott vagy ki takarította be a termést, ki szállította haza, vagy a felvásárlóhoz. Mindezekről ugyanis nincs számla. Ez a társas gazdaságok esetében sem ritka, bár sokkal ritkább.
A gazdálkodók azon bevételeiket számolják el, amelyeket muszáj: a gabonaféléket vagy a nagyvállalatok által felvásárolt állatokat, konzervüzemi termékeket. A többit? Hát azt nem. Vagy elvétve. A hazai értékesítésű zöldségnek és gyümölcsnek legalább a 80 százaléka fekete, a csirke- és sertéshús forgalmának pedig a harmada. Mind a nagybani piacokon, mind a kispiacokon teljesen szabados az árusítás, a meglévő (amúgy a XIX. századra hajazó) szabályok betartásával se nagyon törődnek a hatóságok. Csak a kispiacokon rendszeresen árusítók számát egymillióra teszik a helyzetet alaposan ismerők, és ezeknek nagyjából a tizedrésze őstermelőnek álcázott kofa. Kereskedő.
Csak a nagyobb tételeket vettem számba, ám ezeknek az értéke is meghaladja az évi 300 milliárdot. Miért van ez így? Mert az egyéni gazdálkodó sajátos helyzetben leledzik minálunk. Alig fizet közterhet, és senkit nem érdekelnek a bevételei. (A társas gazdaság viszont keményen adózik.) Az idén a főállású őstermelőktől is vár egy icike-picike egészségügyi hozzájárulást a büdzsé. De micsoda felháborodás fogadta ezt is! (Megjegyzem: eddig miért nem fizettek?) Pedig a túlnyomó többség mellékállású, nyugdíj vagy kereső foglalkozás mellett termel. Az ő tevékenységük továbbra is csak a magánérdeket szolgálja, a közjót nem. Szabados törvényeink kiváltságossá tették a gazdákat.
Aztán a foglalkoztatás. Tételesen kiszámítható, hogy évente általában 30 millió napszámra van szükség az ágazatban. Ennek csupán néhány százalékára váltottak alkalmi munkavállalói közteherjegyet. A többi fekete.
A továbbiak se szebbek. A 707 ezer egyéni gazdálkodó munkaügyi helyzete olyan homályos, hogy a statisztikában még tételként sem szerepel. A KSH készített 2005-ről egy összeírást, amely szerint e gazdálkodók átlagosan évi 76 napot dolgoztak. Ami bemondásra ugyan leírható, de szerfölött kétséges. Túl sok. (Az viszont nem az, hogy e háromhavi munkáért megélhetést követelnek - persze a kormányon.) Hogy hány főállású termelőről beszélhetünk, hány alkalmazottjukról, arról nem szól a fáma. Pár éve a szabolcsi agrárkamara megpróbált tájékozódni. 2003-ban a társas gazdaságok alkalmazottainak száma 5456 volt a megyében, míg a csaknem hatezer egyéni gazdálkodóé 216 fő. A statisztikások szerint az alkalmazottat e szférában nem szeretik bejelenteni. Hát valóban nem. A mezőgazdaságban téesztagokkal, vállalkozókkal, segítő családtagokkal együtt 194 ezer főt foglalkoztattak (Mezőgazdasági statisztikai évkönyv - 2005). Óriási a diszkrepancia az egyéni gazdálkodók százezreihez vagy a piacozók milliójához képest!
Nem ragozom tovább. Az agráriumban termelékenységről beszélni kormolás. Az amúgy eléggé vicces, hogy a komplett jobboldal és szatellitjei szerint ez úgy van jól, ahogy van, a baloldal meg dorombol hozzá. Csakhogy a következmények igen súlyosak.
A gazdák a piacról történő kiszorulásukat azzal indokolják, hogy áramlik az országba az uniós szemét. A gond csupán az, hogy az extrém, néha kriminális eseteket tekintik általánosnak, ami tévedés. Uniós tagságunkig éltek a korlátok, vagyis az olyan rendelkezések, hogy az Európai Unióba mi csupán bizonyos mennyiséget szállíthatunk. Korábban mérgelődhettünk a szűk keretek miatt, ám a kilencvenes években már nem fenyegetett bennünket a gutaütés, mert az engedélyezett kvótákat a legritkább esetben tudtuk kitölteni. Nem volt hozzá áru. Harmadik éve pedig már végképp nincs korlátja az uniós piacra történő szállításainknak, mi azonban képtelenek vagyunk növelni az eladásainkat. A korábbi agrárexport-többletünk mára a felére csökkent. A helyzet romlását jellemzi, hogy Ausztria már kétszerannyi élelmiszert exportál, mint hazánk. Az az ország, amelynek mi voltunk évszázadokon át az éléskamrája. Csakhogy nem ők exportálnak sokat, hanem mi keveset.
Ennek pedig oka van. Nem tudunk új piacokat szerezni, sőt elvesznek a régiek is. Amíg itthon az élelmiszer-feldolgozók és a termelők árharca a jellemző, addig a fejlett országokban más struktúra alakult ki. Dániában például az évi 22-23 millió sertést csaknem teljes egészében két szövetkezet dolgozza föl - és adja el. A gazdák együtt sírnak, de inkább együtt örülnek a szövetkezettel, mert a világ sertéshúsexportjában a maguk 23 százalékával eléggé meghatározóak.
Aztán mutatgathatja bárki hazánkfiainak az olasz Dél-Tirolban a tüneményes szövetkezeti hűtőházakat, almacsomagolókat. Ők bólogatni fognak, hogy szép ez, persze, aztán továbbra is feketén fogják értékesíteni az asztali almát. Nekik úgy jobb. S jajgatva, hogy nincs piac. Közben mennek tönkre a termelői értékesítő szövetkezetek (téeszek) árualap hiányában. Nemrég a Szatymaz környéki DALBA jutott erre a sorsra, mert hát a tagjainak az őszibarackot mégiscsak célszerűbb a nagybanin értékesíteni furgonból papír nélkül, mint leadni a szövetkezetnek. Számlára. Így van ezzel az egész hazai zöldség- és gyümölcstermesztés (hozzátéve: a termelői értékesítő szövetkezetek mikroszkopikusak, ezért nem piaci tényezők - de ez jócskán kormányzati hiba is). Pedig e termékekkel az unióban sikeresek lehetnénk. Sőt ezekkel lehetnénk a legsikeresebbek. Ehhez ugyan át kellene venni a világban lezajlott technológiai forradalom eredményeit, ám ennek sincs ma szikrányi esélye sem.
Ameddig a feketegazdaság tombol az agráriumban (és eltakarja a termelékenység valódi állapotát), addig a mi piacszerző képességünk jobb nem lesz. Akkor pedig a hazai mezőgazdaság tovább sorvad. Addig azonban kizárt a korszerű agrárpolitika, amíg a személyi jövedelemadóról szóló törvényben egyetlen szó is utal a mezőgazdaságra vagy a termelőkre. Tehát a kivételeket, a kedvezményeket föl kellene számolni. Mindet. A szőrmentén történő simogatás csődbe vitt. Pusztulásba. A rendszerváltás óta több mint háromezer milliárd forint támogatást tett zsebre az ágazat. Hol az eredmény? Vagyis ökörség azt a lovat (a társas gazdaságokat) püfölni, amelyik húz. Mi ezt tesszük, s hagyjuk, hogy a többi meg hadd dagonyázzon a langy vizekben. Különben az évi ötszázmilliárdok továbbra is áramlanak kifelé, többnyire arra érdemtelenek zsebébe, kizárólag a magángyarapodást szolgálva.
A szerző publicista
