Történetének középpontjában egy szakmájában kiváló mesterember áll, aki történetesen a le- és kihallgatás fortélyait fejlesztette hűvös tökélyre. Gerd Wiesler (egyszerűen hibátlan: Ulrich Mühe) nehezen feledhető metamorfózisa sem egyéb, mint szakmai ártalom: a megfigyeltek élete, a boldogság hirtelen megnyíló szakadéka magába szippantja. Úgy lesz hőssé, hogy maga sem tud róla. Azt a boldogságot kezdi el önkéntelenül is védelmezni, amelyre - tekintve sivár, hivatalnoki életét - esélye sincs. De a boldogság tudvalevően olyan kísértés, hogy nem lehet kitérni előle, legfennebb durcásan hátat fordítani, látványosan megtagadni. De ekkor talán az utolsó reményünk veszne el az emberségre. A beszervező tiszt "érdeme", hogy egy finn filozófus mondása szerint (nem tudom, mi az, hogy elefánt, de ha szembejön velem, felismerem) felismeri a boldogság lehetőségét, s erre hallgatva hirtelen a rendszert megtagadók táborában találja magát.

Ez persze, azok számára, akik kizárólag fekete-fehér felosztásban szeretnék látni a korszakot, nyilván elképzelhetetlen, a film ereje viszont őket is képes meggyőzni. Ráadásul a megfigyelt, Georg Dreyman, a diktatúra egyetlen, még sztárolható írója sem úgy viselkedik kezdetben, mint aki vérmes ellenállónak készülne, valahogy azzá lesz ő is. A kényszer és a véletlen keveréke tehet arról, hogy valakiben felébred még az emberség iránti vágy, és egy nap képes nemet mondani, már csak azzal is, hogy nem arra lép, amerre elvárnák tőle. Donnersmarck filmje pedig épp attól lesz remekművé, hogy megmutatja, néha ez sem elég. A tragédia, a megsemmisítés lehetőségét eleve bekódolták a rendszerbe. Akkor is összeroppant, ha épp akkor nem ez lenne a célja. Persze, manapság, amikor a kukkolás már össznépi szórakozásnak számít, kissé frivol dolog a totális megfigyelés szörnyűségeiről mesélni, de nem lehetetlen. Hiszen a részletek - s ebben utolérhetetlen a film -, a rendszer olajozottsága és előrelátása kijózanítóak (a kihallgatói székről leszerelt huzatot például elteszik szagmintának üldözés esetére).

A rendszerváltás utáni képsorokkal a film talán kicsit túlfut önmagán, de a diszkrét, árnyalt zárlat ezt a rossz érzést hamar feloldja. Úgy lépünk ki a teremből, hogy magunkon érezzük a kihallgatói szoba szúrós reménytelenségét. És furcsa öröm lep meg minket, hogy nem akkor éltünk, nem fülhallgatóval a fejünkön vagy egy bepoloskázott szobában ücsörögve kellett döntenünk: ide vagy oda sodródunk-e a következő, kiszámíthatatlan pillanatban.

A mások élete Forgalmazza a Best Hollywood

Ulrich Mühe és Ulrich Tukur A Mások élete címû filmben