Gondolom, ha a riportert úgy egy évvel ezelőtt megkérdezte volna valaki, szerinte szükség van-e egészségügyi reformra, teljes mellszélességgel kiállt volna a források gazdaságos elosztása és a mutyizás felszámolása mellett. A józan ésszel belátható szükségszerűségek egyéni megítélése rendszerint akkor szokott gellert kapni, amikor hirtelen kiderül, hogy a változás a mi bőrünkre is megy.

Tanulságos nézni például azt a számháborút, amelyet a fővárosi színházak vívnak a fenntartóikkal. Kaotikus a struktúra? Az. Békabélből való jóslásnak tűnik a módszer, amellyel kijönnek a támogatási összegek? De még mennyire. Rendet kéne végre tenni? Legfőbb ideje lenne. Mégis azt látjuk, hogy egyéni alkuk, váratlan koncepcióváltások alakítják a helyzetet. Hiszen abban mindenki egyetért, hogy tisztázni kell a viszonyokat, világos szabályokat kell felállítani. A többieknek legalábbis haladéktalanul igazodniuk kell hozzájuk.

Minden bizonnyal nemcsak az egyén, hanem a hatalom természete is teszi, hogy az elvek körüli konszenzus diribdarabokra törik, amint a primer érdekek sérelme kerül kézzelfogható közelségbe. Ha egy társadalom évtizedeken át tapasztalja, hogy a szabályozásokon igenis mindig ott tátong a trehányság ütötte rés, és hogy politikai kerülőutakon a legsűrűbb aknazáron is át lehet óvakodni, akkor természetessé válik a „majd teszünk róla” gondolkodás. Amikor hetente változik a felszámolásra ítélt kórházak listája; amikor tíz évvel ezelőtti adatok alapján dönt a főváros arról, hogy melyik iskolát csukja be; amikor a restrikció közepette látványosan emelkedik a reform kidolgozásában részt vevő színigazgató teátrumának költségvetése – ki ne gondolna arra, hogy minden elintézhető, csak akarni kell?

Nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy egy szokatlanul széles értelmiségi kör intézett petíciót a Magyar Rádió vezetőihez, amikor híre ment, hogy az adókkal egyenrangú művészeti főszerkesztőséget az intézmény új elnöke betagolta a többi szerkesztőség közé. Az a konszenzus, amely korábban, amikor a radikálisan átpolitizálódott közrádió elveszítette hallgatói tetemes részét, még nem született meg, most egy adminisztratív intézkedés nyomán impozáns névsorral megtámogatott kiáltványt hívott életre. Aláírt szinte mindenki, aki értelmiségiként a klasszikus magaskultúra utolsó bástyáinak egyikét látja a Magyar Rádióban. Mert ilyen a közhangulat: hisszük, hogy ha átszerveznek, akkor megszüntetnek; ha reformálnak, akkor rontanak; ha á-t mondanak, akkor valójában b-re gondolnak. S hiszszük, hogy e zajos föllépéssel el is tántoríthatók szándékuktól.

Pedig várni kéne még egy kicsit. Azután, majd ha azt látjuk, hogy a művészeti műsorok valóban alárendelődnek a politikai újságírás pillanatnyi érdekeinek, ahogy ezt a petíció jósolja, tegyük, amit a kórház, iskola, színház esetében. Tegyünk róla.