Jógával az állampolgárok ellen
Az egyik folyosón a kihallgatószobák, a másikon az egyszemélyes cellák. A nyolcvanas évektől már „összkomfortosak”: van mosdó és WC, a korábbi „mindenes” szemetesvödör helyett. A pincében gumiszoba és sötétzárka, mellette a munkatársaknak szauna és merülőmedence. 1950 és 1990 között több mint negyvenezer politikai fogoly raboskodott itt, szökési kísérletről nem tudnak: egy rabra általában hat őr jutott. A folyosókat pásztázó kamerákkal nem is a foglyokat, hanem az őreiket ellenőrizték: aki túl barátságos volt, azt máshova helyezték. A náciktól örökölt börtön annyira titkos volt, hogy a kilencvenes évek elejéig még a berlini térképeken sem szerepelt…
Részben itt játszódik „A mások élete” című film, bár nem itt forgatták: a ma emlékhelyként működő intézmény vezetője a film vitatott befejezése miatt nem adott engedélyt a forgatásra. Pedig az Oscardíjra is jelölt alkotást a Stasi egykori üldözöttei általában jó filmnek tartják – igaz, kisebbnagyobb csúsztatásokkal. Edda Schönherz (62), a keletnémet tévé hetvenes évekbeli sztárja három évet töltött a hohenschönhauseni börtönben, miután 1974ben a magyar titkosszolgálat kiadta az NDKsoknak: az asszony bűne az volt, hogy Budapesten felkereste a nyugatnémet és az amerikai külképviseletet, ahol a kiutazási lehetőségekről érdeklődött. – Nem voltam lázadó, csak menni akartam. Rosszkor: az enyhülés éveiben a Nyugat nem akart ujjat húzni Honeckerrel. Szegeden tartóztattak le, állítólag túl közel mentem a határhoz. Akkor még nem tudtam, hogy a „baráti országokban” fejpénz járt minden viszszaadott NDKsért – nyilatkozta lapunknak.
Edda Schönherznek kifejezetten tetszett A mások élete, bár nem ismer egyetlen olyan Stasimunkatársat sem, aki ma munkanélküli lenne, vagy szociális segélyből tengődne. Éppen ellenkezőleg, a legtöbben jókora nyugdíjat kapnak. A mindenütt jelen levő, a magánélet szentségét sem tisztelő diktatúra légkörét viszont jól visszaadja a film. – Én jógával erősítettem magam a börtönben, mire a tisztek elmentek, és elkobozták a lakásomban levő összes szakirodalmat. Tanulmányozni akarták, hátha ők is hasznosíthatják a pszichológiai hadviselésben – emlékszik vissza egy furcsa epizódra. Szabadulása után a nyugatnémet állam „vásárolta ki”, több mint húsz évig a bajor televíziónál dolgozott. Honeckerék is jól jártak, az évek során kétmilliárd eurónyi valutát kerestek a furcsa emberkereskedelemmel.
A szociológus Hansjürg Deschner (44) viszont nem tartozik a film rajongói közé. Deschner született lázadó, tizenévesen megtagadta, hogy belépjen a kommunista ifjúsági szervezetbe, a Stasisok folyton a nyomában voltak. Többször rövid időre letartóztatták, de a rendszer pechére igazi bűncselekményt nem sikerült rábizonyítani: még nyugatra sem akart szökni.
Amikor nyugatnémet feleségével beültek megnézni A mások életét, az asszony el volt ragadtatva, a férj viszont alig győzte türtőztetni magát. Az ördög a részletekben rejlik, márpedig a részletek nem felelnek meg a valóságnak – mondja Deschner. Például ki látott olyat, hogy egy kultuszminiszter arra utasítja a Stasit, figyeljék meg a híres írót, hogy ő aztán ágyba bújhasson a feleségével?
– Ezek az urak ennél jobban óvták az erkölcsöt, a Stasinak pedig más feladatai voltak – sorolja. Gondosan ügyeltek arra is, hogy a kihallgatótiszt és a lehallgatással megbízott munkatárs ne ugyanaz a személy legyen – nehogy valaki adatokat hamisítson vagy tüntessen el. A nyugati agy szüleményének minősíti a Stasitiszt magányos estéjén megrendelt prostituáltat (ilyen szolgáltatás legfeljebb a beszervezendő nyugati célszemélyeknek járt) és a liftben kíváncsiskodó gyereket is. – Maguknál egy tízéves fiúnak eszébe jutott volna megkérdezni egy ismeretlentől, hogy maga ugye az ÁVHnál dolgozik? Ilyen dolgokról a szülők inkább nem is beszéltek otthon…
A legsúlyosabb hiba persze az „átállás”: ilyet Deschner szerint egyetlen Stasitiszt sem követett volna el, mert a büntetés nem az lett volna, hogy a postabontóba küldik, hanem hazaárulás miatt mindjárt a legsötétebb cellába kerül. A levélbontás ugyanis bizalmi állásnak számított: a nyugati rokonoktól kapott tízhúszmárkásokat itt tüntették el a borítékokból. Ez is hozott vagy 25 millió márkát az államkasszának.
