Nálunk közel húsz esztendeje próbálják meg elhitetni az emberekkel, hogy a szocializmus megbukott, azt eleve csak a szovjet megszállás miatt kényszeríthették a magyar népre, a privatizáció és a kapitalizmus az egyetlen út a fényes jövőbe. Erre jön Hugo Chávez, meghirdeti az államosításokat, ingyenes egészségügyi ellátást és oktatást ad a szegényeknek, szocialista forradalomról beszél, s ezzel a programmal fölényesen újraválasztják Venezuela elnökének. Ráadásul hasonló programmal győznek az elvbarátai Bolíviában, Nicaraguában és Ecuadorban, s a nyugati média mértékadó része meglepő rokonszenvvel szól a latin-amerikai szocialista kísérletről.

A venezuelai szocializmus persze nagyon messze áll attól, amit mi Magyarországon ezen a néven megismertünk. Jobbára csak az olajipar van állami kézben, s ezt nagyobbrészt nem Chávez elnök, hanem még elődei államosították. A "szocialista forradalom" egyelőre kimerül abban, hogy a hatalmas olajbevételekből az elnök látványos szociális programokat finanszíroz a szegények javára. Százezrek részesülnek ingyenes szemműtétben, sok ezer kubai orvos gyógyítja térítés nélkül a rászorulókat, új lakótelepek és iskolák épülnek a nyomornegyedek lakóinak. Erre szokták a neoliberalizmus hívei megvetően azt mondani, hogy "osztogatás".

De érdemes feltennünk a kérdést, hogy hova tűntek az olajbevételek addig, amíg nem a szegények között osztogatták szét őket? Egyszerűen ellopta az a burzsoázia, amely most oly elszántan védelmezné úgymond a "demokráciát" Chávez elnökkel szemben. Aki egyébként nem, vagy nem csak az a puccsista tábornok, akinek a külföldi média kezdetben leegyszerűsítő módon láttatta. Mészáros István, a világhírű marxista filozófus személyesen mesélte nekem, hogy amikor Chávez fiatal katonatisztként börtönbe került, levelezést kezdeményezett vele egyik könyvéről, s a latin-amerikai helyzet elemzésével egészítette ki azt. Néhány hónapja pedig azzal aratott az amerikai szellemi életben nagy feltűnést, hogy az ENSZ közgyűlésén Noam Chomsky könyvét népszerűsítette.

Érdekes látni, hogy amíg térségünk a szocializmustól szabadulva a neoliberalizmusba veti magát, addig Latin-Amerika több országa szocialista kísérlettel szeretne kitörni az ott látványosan megbukott neoliberális modellből. Természetesen óvatosan kell bánni mindenféle összehasonlítással. A szegények és a gazdagok közti szakadék ma is sokkal mélyebb Latin-Amerikában, mint Magyarországon és térségünk többi államában. Ha tetszik, két évtized liberális gazdaságpolitikájával együtt is "szocialistábbak" vagyunk, mint Venezuela néhány chávezi év után. Ezért Chávez kísérletéből közvetlen belpolitikai tanulságot butaság lenne levonni.

Biztató fejlemény, hogy Castróval szemben az új latin-amerikai szocialista vezetők egyelőre ragaszkodnak a szabad választásokhoz, ami nemzetközi legitimitást ad nekik. Amikor Fidel Castro az államosítások gyorsítását sürgette Cháveznél, a venezuelai elnök állítólag azt válaszolta mesterének, hogy Venezuelában az államosítások, Kubában pedig a szabad választások haladnak kissé lassan. Ha a demokrácia megmarad, és kialakul egy egészséges szerkezetű vegyes gazdaság, akkor a szocialista kísérlet jó esetben olyasfajta szociáldemokrata típusú modellt eredményezhet, amelyet Nyugat-Európa élt meg a második világháború után. Jósolgatni persze mindig kockázatos, de annyi bizonyos, hogy a latin-amerikai baloldali fordulat a magas olajárak és a világszerte tetőző USA-ellenesség miatt jó hátszéllel indul.

S anélkül, hogy Chávezék kalandjának jelentőségét eltúloznánk, néhány egyszerű tanulságot mégis érdemes megfogalmazni. A szovjet típusú államszocializmus kudarcából naivitás lenne olyasfajta következtetést levonni, hogy a szocialista gondolat egyszer és mindenkorra megbukott a világon. Százmilliók ezt másképp gondolják, s a történelmet ők, nem pedig a szocializmusban csalódott kelet-európai értelmiségiek formálják. A marxizmus egy változata halott, de a nagy szakállú gondolkodó elég összetett életművet hagyott ránk ahhoz, hogy tanaiból egy másfajta - esetleg sikeresebb - modell is összerakható legyen. S végképp fel kellene hagyni az olyasféle dogmatikus kijelentésekkel, miszerint a magántulajdon mindig és szükségszerűen jobb, mint az állami tulajdon. Ez éppoly gyermeteg állítás, mint az ellenkezője, amellyel hatvan esztendeje szédítették a magyar társadalmat. A Magyar Posta 1945 előtt - és sok tekintetben még azután is - sokkal pontosabban és megbízhatóbban működött, mint a legtöbb mai magyar magáncég. Vannak feladatok, amelyeket az állam, s vannak, amelyeket a magántőke old meg hatékonyabban. Kár, hogy az erről folytatott vitát a magyar társadalom megspórolta magának az átmenet éveiben.

Az energiaszektor államosítása és bevételének igazságos elosztása az olajban gazdag országok esetében mindenesetre rendkívül pozitív lépés, és a társadalom előrehaladását szolgálja. Semmiképp sem lehet összehasonlítani a fodrászok vagy a pékek kényszerállamosításával, amely méltán keltette a kelet-európai szocializmus rossz hírét. Minden népnek joga van a maga hasznára kiaknázni országa természeti kincseit. S ha ebből elsősorban a több évszázados történelmi igazságtalanságokat orvosolja a szegények felemelésével, akkor a lehető legnemesebb célra fordítja az olajbevételeket.

Lehet, hogy mindez vitatható, de bizonyosan érdemes lenne vitatkozni róla. Amióta időm felét Nyugat-Európában, másik felét pedig itthon töltöm, szomorúan tapasztalom a magyarországi szellemi horizont fokozatos beszűkülését. A hazai közbeszédben és a mainstream médiában alig, vagy csak lekicsinylően jelennek meg olyan témák, amelyek az angol, német, vagy holland nyelvű tévékben és újságokban dominálnak. A latin-amerikai szocialista fordulat, a globalizációkritikai mozgalom, a kínai modell kirobbanó sikere, Afrika válsága, az Egyesült Államok gigantikus eladósodása és a globális klímaváltozás a nyugati médiában kiemelten fontos témaként jelenik meg. Magyarországon kívül nemigen van ország a világon, ahol ezekről a kérdésekről együttesen is kevesebbet írnak és beszélnek, mint egy volt miniszterelnök monomániás beszédeiről. Aki csak magyar nyelven olvas, az nem is sejti, hogy napjaink legbefolyásosabb közszereplői közé olyan emberek tartoznak, mint Noam Chomsky, Hugo Chávez vagy Evo Morales. Akinek nincs módja idegen nyelven tájékozódni, az esetleg még azt is elhiszi, hogy a szocializmus gondolata valóban "halott". Pedig csak egy rossz változata kompromittálódott egy olyan térségben, amely az elmúlt két évtizedben amúgy a kapitalizmusból sem tudott sok jót kihozni.