Tehát kedden cseréltem cd-ket, és betettem valamiért Joey Ramone egyetlen és utolsó szólólemezét. Nem sokat hallgattam ezt a lemezt, most valamiért eszembe jutott. Joey halála után egy évvel, 2002-ben jelent meg. Már halálos betegen írta és vette föl, rákos volt, a limfóma nevű obskúrus vérrákfajták valamelyike támadta meg, sok tízévnyi drog és ital nem bírta leverni a lábáról, ez meg elvitte egy-két év alatt. Aztán három éven belül kihalt az egész eredeti Ramones: 2002-ben Dee Dee Ramone, 2004-ben Johnny Ramone. Ugyanazt a nevet viselték tizenéves koruktól, ugyanolyan ruhát hordtak, ugyanolyan idétlen frizurát, ugyanazt a zenét játszották - misztikus erők kötötték össze őket. Olyan erők, amelyek ellen maguk sem tehettek. Johnny és Joey életük utolsó tizenöt évében gyakorlatilag gyűlölték egymást, mégsem tudtak egymástól szabadulni. Ahogy meghalt Joey, szétesett a rendszer, vagy ha úgy nézzük: az erők húzták magukkal Johnnyt és Dee Dee-t.

Ezt is Csontos vette észre, persze Johnny Ramone halálakor, alig három éve. Volt szeme az ilyesmihez. Minden ilyesmihez volt szeme. A radikális racionalista figyelmével, alapos bizonyítási technikájával, kérlelhetetlen logikájával értékelt mindent, a legmisztikusabb dolgokat is. A legmisztikusabb dolog számára pedig a kultúra volt, nem vitás. Azt figyelte, hallgatta, elemezte, boncolgatta, cincálta, rágta, fogyasztotta hatalmas erőfeszítéssel és eltökéltséggel. Nem ismertem soha hozzá hasonlóan szorgalmas és alapos kultúrafogyasztót. Nem volt művész, sem kritikus, sem főállású művészeti okoskodó. Még csak családi tradíciók sem kötelezték, sőt. Egyszerűen csak úgy érezte, hogy ez a legfontosabb és legérdekesebb az életben. És talán: kitörési pont. Hogy általa lehet lenni végre, úgy igazán.

Kereskedő volt, egyébként, de szívből gyűlölte a számokat, a számlákat, az árusítást magát. Mégis sikeres kereskedő volt. Mert kultúrát árult végül, zenét, hangokat, és legfőképpen önmagát, a saját eszméit, azt a felfogást, azt az eltökéltséget, ahogyan ő a kultúrához, a zenéhez közelített. Konkurensei nem is értették sokszor, mitől működik Csontos, hogyan tudja eladni a sokmilliós erősítőket, hangsugárzókat, lemezjátszókat. Mitől lett ő az audiofil szubkultúra minipápája, mitől volt képes arra, hogy nemzetközileg is jelentős hifikiállítást (High End Show) szervezzen évről évre Budapesten?

Nem volt marketingzseni. Sőt anti-marketingzseni volt. Önmaga hitelesítette az üzletét: saját küzdelmeivel, rajongásával, szívós és eltökélt kultúrafogyasztói munkájával. Csak a valódi, tiszta információra volt kíváncsi, és azt is adta tovább. (A marketing lényege pedig nem a tiszta, valódi információ közlése, ugye, hanem...)

A zajmentes, tiszta információt kereste mindenben, de leginkább a zenegépekben. Így jutott el Hirojasu Kondóhoz, egy buddhista szerzetes mérnök fiához, aki azért kezdett erősítőket építeni, hogy a legszebben, legtisztábban hallhassa Arturo Toscanini zenéjét.

Csontos életének középpontjában Kondo csodálatos erősítője, az Ongaku állt, ötvenes évekbeli buddhista ufódizájnjával, hangszerezüstből tekercselt trafóival, óriási elektroncsöveivel. Ennek a tárgynak a mágikus terében játszódott az élete. Köré építette a házát, ami az egyik legszebb ház ebben a rettenetesen lepusztult városban, ahol szökőévenként épül valami ízlésesnek nevezhető. Bauhaus és zen, funkció és egyszerűség - a tiszta információ. Ebben a környezetben tudott létezni igazán. Egy ideje már az üzlete is csak a háza volt, oda jártak vevői, barátai, ismerősei, zenetudósok, zongoraművészek, festők, filozófusok, rockzenészek. Olyan társaság jött össze nála időről időre, ami máshol nem jöhetett volna össze soha: Váli Dezső, Ef Zámbó Öcsi, Víg Misi, Csapó Gyula, Wilhelm András, Nádler István, Antal István és lehetne hosszan sorolni. Black metalgitáros, avantgárd festő és zenefilozófus együtt hallgatott kicsit berúgva Don Giovannit gramofonról Csontos kertjében. (És ott, Csontosnak megint igaza lett: hallottam, tényleg halottam, hogy a gramofon recsegős hangja sokkal élőbb, sokkal mélyebb - úgy értem: térben mélyebb - tud lenni, mint a legjobb minőségű lemezjátszóé.)

Sok ezer lemez, könyv és film között dolgozott eszelősen, kutatta, rakosgatta össze a különböző információdarabkákat. Folyton azt érezte, hogy kevés az ideje, hogy nagyon keveset tud még, túl keveset ért. Közben elképesztő tudást halmozott föl. Néha írt egy-egy kritikát, tanulmányt, nagyon lassan, kínlódva. Olyankor derült ki, hogy valószínűleg sokkal többet tudhat Stanley Kubrick, John Frusciante vagy éppen Pete Townshend művészetéről, mint bárki más.

Csontos István temetése holnap lesz, majdnem pontosan egy évvel azután, hogy Kondót temették. A misztikus erők.

Egyébként a kitörési kísérlet sikerült. Sikerült lenni. Csontos van. Akkor is, ha nincs.