Pont annyi, amennyi kell, de nem itthoni szinten, hanem a legjobb operai helyeken a világban. A hang maga bő, nagy, meglehetősen oroszosan, vagy inkább szlávosan szól, de ez nyilván nem lehet probléma. Az alakítás okosan beosztós, nem az átlényegülős típus, hanem hangközpontú, azé az énekesé, aki bízik a szerzőben, a színpadon csak illusztrálni akarja a szándékokat, nem kiegészíteni. Ha Umberto Giordano a komponista, akkor mindehhez kell egy kis rajongás, az előadó részéről a bizalom mindenképpen túlzott, mert hiába a záró- kettős, hiába a csodálatos szopránária a harmadik felvonásban, a cselekmény mégis toporgós, az alakok reakciói időnként érthetetlenek, a karakterek három másodperc alatt minden ok nélkül megváltoznak, és a nagy, zenével kifejezendő különbségek nincsenek zenével kifejezve. Ha egy mezei sans-culotte panaszkodik, hogy veszélyben a haza, az senkit nem izgat, ha mindezt nem sokkal hatásosabban teszi meg Gérard, akkor bezzeg bedobálják a láncokat és fülbevalókat a közösbe.

Az ember persze igazságtalan, mert ami Lukács Gyöngyiből hiányzik (ha hiányzik), az nincs benne a Gérard-t éneklő Anatolij Fokanovban sem, ő is orosz hangon énekel (még szép!), ő is csak annyi, amenynyit a komponista előír, némileg monotonon, de nagyszerű baritonhangon, rendületlenül és nagy hangerővel halad a végkifejletig, és nem jut róla más eszembe, mint hogy ő ilyen, és még örülni is lehet neki.

Kiss B. Attilának már nehezebb örülni. Pedig az első felvonás áriáját még hozza, de a szerep rendkívül szadista. A második felvonás kettősében Giordano sem jóhiszemű, igazi ihlet nélkül írta meg a zenét, és hogy ez ne derüljön ki, jól megkínozza az énekeseket. A harmadik felvonás majdnem pihenő a tenor számára, de azért kell egy kellemetlen áriát énekelnie, a végére pedig Kiss B. Attila végképp elkészül az erejével, már nemcsak hamis, de meglehetősen kétségbeesett, és ezt az elkeseredést nem a színpadi helyzet okozza, csak a rengeteg énekelnivaló. A roszszul sikerült ária után kellene jönnie még a halálba menő őrjöngésnek, a szoprán-tenor kettősnek. Kesselyák Gergely nem fogja vissza a zenekart, és igaza van, mert legalább ott szólaljon meg az, ami a színpadon egyre kevésbé hallható. Végül szegény halálba menő költő egy rút gikszerrel zárja földi pályáját, legalább tudjuk, milyen az, ha lezuhan a nyaktiló. Mi tagadás, nem ez az opera hiányzott leginkább az Opera repertoárjából.

Ahogyan nem is Selmeczi György rendezői bemutatkozása hiányzott leginkább az Andrássy útról. Nincsen vele semmi különösebb baj, az történik többnyire, amit énekelnek, bár érezhető, hogy nem lettek készen a bemutatóig, gyakoriak a világítási problémák, a főszereplők arcáról időnként eltűnik a fény, az utolsó felvonás pedig már nélkülöz minden ihletet, ide állnak és oda állnak, kézen fogva készülnek a halálra. De a halál végül eljön, a forradalom meg elmarad, már ami az Operaházat illeti.

(Giordano: André Chénier Magyar Állami Operaház)