Így magamra vettem, amikor az állt a hasábon, hogy „akadt derék ember, aki nem hisz a szemének”, mert valóban én voltam a „magyar ember”, aki nem hisz a szemének. Ugyanis Bodor Pál régi ismerősöm és barátom, akiben a magyar nyelvű sajtó egyik legbriliánsabb művelőjét üdvözöltem, mint kitűnő írót megbecsültem, hogyan adhatta magát oda egy olyan polémikus cikknek a megfogalmazására, amely egyáltalán nem illik a képhez, amelyet régóta a bugyellárisomban hordoztam.

Legföljebb a cikk szenvedélyes és ugyanakkor választékos stílusa emlékeztet benne Diurnuséra, de a mondanivalója, amely voltaképpen a kormány magyar-magyar kapcsolatok terén folyamosított intézkedéseit és azokon keresztül a kormány egész reformtevékenységét bírálta, már nem. Igazán nem hittem a szememnek, s ki kellett dörzsölnöm, mielőtt reagálni tudtam a képtelenségekre, amelyek a legjobb Magyar Nemzet-beli újságírók rágalmait, vádaskodásait visszhangozta.

 Nem vagyok a magyar-magyar kapcsolatok tudós szakértője, de ez nem azt jelenti, hogy nem érdekelt volna közelebbről, amit ebben a viszonylatban a magyar kormányok műveltek. Viszont meg kell említenem, hogy ami némiképp tanúsíthatná, hogy nem vagyok egészen illetéktelen, amikor a kérdéshez hozzászólok, hogy a kádári időkben én voltam, aki a francia sajtóban az Esprit című folyóiratban Illyés Gyulára hallgatva, és az őáltala elküldött, Erdélyben készült tájékoztatásra támaszkodva, megtörtem a világsajtó csendjét az erdélyi magyarok sérelmeit illetően. Azon pedig nem csodálkoztam, hogy azért a cikkemért azonnali támadásban részesültem a román sajtóban, amely a magyar revizionizmus és nacionalizmus hírhedt szóvivőjének bélyegzett. Néhány év múlva pedig Iliescu elnöknek a Francia Külpolitikai Intézet ülésén tartott beszédére, mint a társaság egyik alapító tagja, reagáltam: „Örömmel hallottam Elnök Úrtól, hogy a magyar-román viszony megjavítása politikájának egyik fő célja. (…) De hogyan viszonyítsam ezt a kijelentést Románia alkotmányának első pontjához, amely nyomósan leszögezi, hogy Románia a román nemzet állama. (…) Azt hiszem, Elnök Úr, ezen a megállapításon némiképp változtatni kellene, hiszen köztudomású, hogy Romániában, bár a románok a többség, de más nemzetiségek is élnek, mint a magyar, az orosz, a német, a zsidó, az örmény, a görög, a horvát. Tehát mindezek ki volnának zárva a román nemzeti államból, amely kizárólag a románoknak volna fönntartva?”

Iliescu válaszában örömét fejezte ki a fölött, hogy személyesen találkozhatott velem, akinek könyveit Kelet-Európa történetéről élvezettel olvasta, és kért, hogy higygyem el neki, őszintén mondta, amit szándékáról, hogy a román-magyar együttműködést szorgalmazni fogja, beszédében kihangsúlyozott.

Ezzel a barátságos diskurzussal aztán befejeződött a kettőnk „román-magyar dialógusa”, amelynek zárópontja az volt, hogy másnap reggel a román nagykövetség egy futára kézbesítette Iliescu gyönyörű kötésű könyvét Románia történetéről, mégpedig egy nagyon meleg hangú dedikációval ellátva. (Ami bizonyítja, hogy Iliescu nemcsak kitűnően beszélte a francia nyelvet, hanem franciás eleganciával tudott választ adni a föltett kérdésre.) Úgy vélem tehát, hogy nem kell különösen védekeznem az illetéktelenség könnyelműen hangoztatott vádja ellen. Amihez hozzátehetném, hogy két évvel ezelőtt Erdélyben jártam, s ottani benyomásaimról a magyar sajtóban is megjelent egy kommentárom. Nagyváradon az ottani magyar sajtó képviselőivel koccantottuk poharainkat Ady Endre törzsasztalánál, Marosvásárhelyen, ahol többször találkoztam Sütő Andrással és feleségével, Segesváron át egészen a Hargitáig mentem, ahol a Kányádi család vendége voltam, és sok székely embertől kaptam információt a magyarság belső személyes és politikai problémáiról. Majd az egész délutánt Kolozsvárott, Markó Bélánál töltöttem, akiben egy józan, mértéktartó magyar hazafinak prototípusát ismertem meg.

Így meggyőződtem arról is, hogy Orbán Viktornak sikerült az erdélyi magyarságot éppúgy kettéosztani, mint a magyarországi magyarságot. Egyébként nyugodt székelyeket hallottam gyűlölettől habzó szájjal sziporkázva beszélni a hazaáruló magyar baloldal ellen, és részletes információt kaptam a magyar közalapítványok financiális viszszaéléséről, különösen az Illyés és az Új Kézfogás közalapítványt illetően. Úgyhogy igazán nem értem, miért nehezményezi Bodor Pál ezeknek a megszűnését, miért helyteleníti a Szülőföld Alap új strukturális rendszerét. Azt sem értem, hogy miért helyteleníti a Határon Túli Magyarok Hivatala állományának csökkentését, és a magyarságkutatás intézményes helyének kinevezett Teleki Intézet feloszlatását.

Beismerem, nem olvastam a Teleki Intézet újabb kiadványait, de a magyarságkutatás helyett inkább a zsidókutatás egyik intézményes helyét szimatoltam bennük. Szerintem a magyarság kutatása, Fülep Lajosnak a Válasz első számában megjelent, majd a Szép Szó és a Magyar Szemle közléseivel befejezettnek volna nyilvánítható. A magyarságot ma nem kutatni kellene, hanem megtalálni és modernizálni. Nem a jelenlegi problémák megoldására és a kormány által kicsit talán túlságos sebességgel és elégtelen kommunikációval véghez vitt reformpolitika rovására írni, kicsit a reformszázad konzervatívjainak nyomába lépvén, akik Vörösmarty, Széchenyi, Eötvös József és Kossuth szerepét kezdettől fogva nemzetietlennek nyilvánították. A magyarságkutatást  Szálasi idején a magyarság megtapasztalta, ehhez nem újabb kutatások, hanem inkább új szembenézésre volna szükség a múlttal, és ebben a tekintetben Gyurcsány Ferenccel együtt én is a szembenézés nehéz mesterségét javasolnám követendőnek. Ahogy azt a Gémesi Ferenc vezette hivatalban és a Törzsök Erika által irányított intézetben (EOKIK) folytatják.

Már évek óta felfigyeltem ez utóbbi munkásságra, mely a legobjektívebb módon igyekszik a határon túli magyarok életével foglalkozni. Egyike voltam azoknak, akik felhívták erre a kormány figyelmét. Úgy, hogy nem véletlen, hogy Gyurcsány Ferenc lehetőséget adott azoknak a terveknek megvalósítására, melyek ott születtek.
Persze, nem csodálom, hogy a reformmal együtt járó elbocsátások és újraszervezések sok régi baloldaliban is keserűséget ébresztenek. Minden reform, különösen az, amelyiknek Magyarország most egyik kelet-európai mintaképe, veszteséget is szül és sérelmeket, amelyek a magányos érdekekre a köztudatban, a közvéleményben keresnek orvoslatot. Meg kell mondanom, hogy alaposan túlzottnak tartom így meszsziről is Bodor Pál állítását, amely szerint nem ismer egyetlen, az ügyekben alaposan jártas baloldalit, akinek kikérték volna a véleményét, meghallgatták volna javaslatait. Arra a veszélyre úgy látszik nem is gondol Bodor Pál, amikor azt írja, hogy „visszafogottan” írta cikkét: „gondolataimat és érzéseimet csak megszűrten vetem papírra”.

De fáj még csak elgondolni is, hogy mit írt volna, ha „ilyen megszűrés nélkül” írt volna. Holott az egész világot kellene mozgósítani ahhoz, hogy a reformok és újjászervezések, az elbocsátások igazságtalansága ne okozzon kárt az összmagyar érdekeknek és a baloldal hírének, a magyar kormánynak. Nem is beszélve arról, hogy népszerűsége vesztéséhez az a visszhang is hozzájárul, amelyet a „közszolgálati” intézmények, a rádió és a televíziók adnak a tiltakozásokra.

Hadd fejezzem be ezt a kommentárt egy üzenettel barátomnak, Bodor Pálnak, az írónak, újságírónak, magyar patriótának. Először is: igyekszem megérteni őt és kitalálni valamit mentésére. De ha a közelében lettem volna, nem mozdulatlanságra ítélve, bezárva a szobámban, nagyon lebeszéltem volna a cikk közléséről, amelynek megírását, biztosra veszem, maga is meg fogja bánni, ha ugyan nem bánta meg máris.