Nem hiszek a szenvedés megtisztító erejében. Orvosként vallom, hogy mindenki kötelessége orvosolni és csillapítani a lelki és testi szenvedést, még ha elválaszthatatlanok is az élettől. Ha szenvedéssel jár a gyógyuláshoz vezető út, akkor azt el kell elviselni, s az enyhítéséért mindent meg kell tenni. Ha a gyógyulás valós lehetősége elfogy, vagy olyan állapot áll be, amelyben az emberi méltóság megőrzése lehetetlenné, s ezáltal a további lét végtelenül terhessé válik, akkor mindannyiunk számára meg kell teremteni a bejárható utak szabad megválasztásának lehetőségét. Illessen meg minket az a jog, hogy az élet végéhez vezető útról és az azon ránk váró, de általunk is befolyásolható történésekről magunk rendelkezhessünk. E rendelkezéseket az élő végrendelet fogalommal írják le. Ez egy olyan, törvényileg szabályozott akaratkinyilvánítás, amelyben az egyén előre írásban, de sürgős esetben akár szóban is korlátozza, vagy meghatározza a halálközeli állapotban alkalmazható, vagy mellőzendő terápiás eljárásokat. Ez az Egyesült Államokban 1976-óta gyakorlat. Nálunk részlegesen az 1997-es egészségügyi törvényben vezették be.

A huszadik században az emberi élet felértékelődött, a halál pedig igen riasztóvá és idegenné, sokak számára elfogadhatatlanná vált. Az embernek a halálhoz való viszonya a többi élőlényéhez képest egészen különleges, mert az ember a halálra fogalmat alkotott. Egészen fiatal gyerekek is foglalkoznak a halállal, különösen, ha környezetükből meghal valaki. Hét-nyolc éves korunkra már értjük, miről van szó. A gyerekek, ha nagyon betegek, vagy műtétre készülnek, néha megkérdezik a körülöttük lévő felnőtteket - szinte szájukba adva az elvárt választ -, ugye nem fogok meghalni? A felnőttek azonban nemcsak a haláltól tartanak, hanem az odáig vezető ismeretlen út gyötrelmeitől is. A halálfélelem mellett egy új félelem jelent meg: az orvosilag elnyújtott, indokolatlanul hosszúnak tűnő haldoklás réme. E félelmekkel az egészen fiatal betegek is szembesülnek. Az elöregedő és egyre több természettudományos ismerettel rendelkező lakosságban egyre nagyobb a félelem az öregséggel és a betegségekkel együtt járó kiszolgáltatottságtól és méltánytalanságoktól.

Köztudottá vált, hogy a fejlettebb orvosi technika és a hatásosabb gyógyszerek egy bizonyos ponton túl már nem a gyógyulást segítik elő, csak a haldoklást nyújtják meg. A társadalmi környezetnek az orvostudománnyal szembeni, olykor túlzó elvárásai s az orvostársadalom félelmei a meghurcoltatástól, az indokolatlan felelősségre vonástól, más utasítás híján, egy sor reménytelen terápiás próbálkozás fölösleges alkalmazásához vezethetnek. Ez ellentétben áll a mai orvosi gondolkodás azon felismerésével, hogy az orvoslás nem az élet elvont fogalmát, hanem egy konkrét független személyt, a beteget szolgálja.

A polgári műveltség terjedésével és az állampolgárok szabadságjogainak szélesedésével együtt erősödött az az igény is, hogy az élet végéhez vető útról, a vég milyenségéről és időpontjáról a polgár végül is maga dönthessen. Jogos a polgárság egy részének az az elvárása, hogy a vele egyeztetett módon kezeljék őt, s vegyék tudomásul, hogy reménytelen esetekben megszűnhet az életben maradáshoz fűződő érdeke.

Minderről széles körben folynak tudományos viták orvosok, jogászok, bioetikusok és az egyházak képviselői között a hetvenes évektől kezdve. E vitákban születtek meg az élő végrendelet és az eutanázia kérdéskörének törvényi szabályozásáról szóló javaslatok. Az igazán elavult, a korszak atyáskodó szemléletét tükröző 1972. évi egészségügyi törvény helyett - amely a beteg sorsára vonatkozó döntést jórészt az orvos kezébe helyezte, akár a beteg akarata ellenére is - végre új egészségügyi törvényt alkottak 1997-ben. Ebben megengedték a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek az életfenntartó és életmentő kezelések visszautasítását s szabályozták ennek feltételeit. Nem határozták meg azonban az élő végrendelet fogalmát és az eutanázia kérdéskörével sem foglalkoztak. Ez talán nem is róható föl egyértelműen az akkori törvényalkotóknak - tekintettel egyrészt a hazai egészségügy zavaros, a hálapénztől függő helyzetére, másrészt arra, hogy az eutanáziával kapcsolatos elvi és szemléleti változások igen lassan terjednek a nagyvilágban, harmadrészt pedig arra, hogy időközönként külföldön még törvénykezési túlzásokkal is találkozunk.

Az élő végrendeletet a törvény közvetetten, a visszautasítási jogban elismerte ugyan, de a gyakorlatban alkalmazhatatlan módon szabályozta. Ez a szabályozás jogászilag akár tökéletes alkotásnak is nevezhető: megengedi, hogy életünk végén, gyógyíthatatlan betegként a választható, illetve elvetendő egészségügyi eljárásokról mi magunk rendelkezhessünk, de ehhez pszichiátriai szakvizsgálatot követel. Ennek a törvényben biztosított jognak a gyakorlását azonban, vagy közjegyző által hitelesített, kétévente megújított közokirathoz, vagy egy háromtagú orvosi bizottság - köztük pszichiáter - előtt tett és három nap múlva megismételt nyilatkozathoz kötötte. Nem tudok arról, hogy az elmúlt kilenc évben ezt a törvényt ily módon említhető számú esetben alkalmazták volna. Ugyanakkor tudom, hogy az alkalmazást lehetetlenné tevő előírások sokszor gerjesztettek feszültséget.

Az 1997. évi egészségügyi törvénynek a kezelés visszautasításával foglalkozó része jól példázza, hogy az orvosi szempontokat és gondolkodást figyelembe nem vevő, öncélú és öntörvényű jogi megközelítés - miként az a meddővé tétellel foglalkozó alkotmánybírósági határozatban is megmutatkozott - a semmibe vezet és a törvényalkotók eredeti szándékával ellentétes hatást vált ki. Miért gondolták azt, hogy a sürgősséggel kórházba vitt, rákkal, vagy agyvérzéssel, esetleg tüdőgyulladással küszködő, utolsó tudatos elhatározásához erőt gyűjtő, a halállal szembesülő beteg nem alkalmas arra, hogy megmondja, mi történjék vele? Pedig ő csupán a kezelések nélküli, méltóságos és rövid ideig tartó elmúlást akarja! Azt gondolták, hogy lesz még három tudatos napja a bizottságok ismételt vizsgálataira? Addig csak kezeljék akarata ellenére is? Nem számít, mivel, meddig és mennyiért? Miért nem távozhat az ilyen helyzetben lévő ember a betegsége természetes lefolyásának utat engedve, méltóságban?

A kezelés visszautasításának szabályozását az orvosi szempontok figyelembevételével át kell alakítani. Célszerűnek tartom az élő végrendelet a köznyelvben már meghonosodott fogalmának bevezetését az egészségügyi törvénybe és a polgári törvénykönyvbe. Véleményem szerint a kezelés visszautasítására vonatkozó kívánságot el kell fogadni egy saját kezűleg írt, a végre vonatkozó akaratot tartalmazó írásban, a saját kezűleg írt végrendelet egyszerű formai és tartalmi követelményeihez hasonlóan. A kezelések visszautasításának jogát nem szabad csak a gyógyíthatatlan betegségekre szűkíteni, azt kérhesse minden öreg vagy beteg ember. Sürgős esetben az orvosoknak, a betegek tanuk előtt tett szóbeli visszautasító nyilatkozatát is érvényesnek kell tekinteniük.

Az élő végrendelet tartalmazhasson utasítást:

1. a gyógyintézetbe szállítás megtiltásáról;

2. egyes kezelések visszautasításáról;

3. minden kezelés visszautasításáról;

4. eredménytelenné vált kezelés esetében a további kezelés tilalmáról;

5. mindenfajta életmentő, vagy életfenntartó kezelés megkezdésének tiltásáról;

6. az eredménytelenné vált életfenntartó kezelésnek orvosi javallatra történő felfüggesztéséről;

7. az újjáélesztési kísérletek megkezdésének tiltásáról;

8. szükséges esetekben a beteget helyettesítő döntéshozó megnevezésréről is.

Azt az utasítást, hogy a reménytelenné vált helyzetben az élete kioltását kérhesse a beteg - úgy vélem - csak az eutanáziával foglalkozó külön törvény keretei között lehetne szabályozni.

A szerző orvos