Én most nem írok olyanokat, hogy "ha a Lipót megszűnik, a magyar pszichiátria többé nem lesz az, ami volt". Vagy hogy "A Lipót jóval több, mint egy elmekórház, a Lipót maga a magyar pszichiátria." Bár ez mind igaz. Én csak azt szeretném leírni, mit jelent számomra a Lipót, miért lenne pótolhatatlan veszteség nekem, ha megszűnne - de még most is remélem, hogy nem fog.

Mivel nem akartam pszichiáter lenni, a lipóti intézet sem érdekelt különösebben, bár természetesen tudtam róla. Nem emlékszem, hogy egyetemistaként jártam volna ott, de hozzám följöttek oda a csoportjaim, amikor a Lipóton voltam tanársegéd.

Az épület: böhöm, de mégsem monumentális. Nagy helyiségek, széles lépcsők, a folyosók olyan szélesek és hosszúak, hogy az orvosok és egyéb dolgozók mindig sietnek, hogy a távolságot mihamarabb megtegyék. Akinek pedig van ideje - pl. betegnek vagy látogatónak -, az sétál, a sarkokban megáll, beszélget, nézegeti a kiállított képeket. Az ablakok nagyok, a kilátás szép.

A kápolna jókora épület az udvaron, egybeépítve a kastélyépülettel: ott mindig nyüzsi van, büfé, ruhatár, boltok, eszpreszszó. A szocialista időkben itt nem miséztek, csak meetingek céljára használták. Ma természetesen templom ismét, de meetingeket is tartanak benne, és tudományos konferenciákat nemzetközi részvétellel.

Fiatal orvosként itt hallottam először főnökömet előadni, olykor ma is rajtakapom magam, hogy egyes gesztusait használom, s szinte látom őt magam előtt - pedig akkor nem volt power-point, se lézermutató. A szakirodalmat sem számítógépen követtük, hanem a könyvtárban - pl. a Lipótéban.

Magában a nagy épületben nem dolgoztam soha, csak a telek sarkán lévő másik jókora kórházépületben, a "Nyékiben" - ami akkor az egyetem klinikáihoz tartozott - két évig, jóval később pedig az Országos Alkohológiai Intézetbe jártam évekig, ami a kastély mellett egy fabarakkban működött.

A Lipóton nagyon sok kiváló pszichiáter dolgozott, és mellettük neurológusok, neuroradiológusok, neuropatológusok. Számos tudományok doktorai és PhD-sei kerültek ki innen. Ma is itt dolgozik a - sajnálatosan megfogyatkozott - pszichiátertársadalom elitje. És sok beteget kezelnek itt.

A Lipót mindannyiunk számára olyan, mint a Vatikán a katolikus papoknak. Ott megbocsátják a vétkeinket, megerősítenek, segítenek rajtunk, de ha csak látni akarunk néhány tucat pszichiátert együtt, oda mehettünk különböző alkalmakra - mi, közkórházi pszichiáterek, akik a nem pszichiáter kollégák között kisebbségben dolgozunk. Ott találtuk meg a számunkra szükséges specialistákat, akik mindig segítettek. Oda küldtük nehéz eseteinket.

Most egyszerre csak kiderült, hogy ez az immár 140 éves intézet, amit az (elme)betegeknek épített nem kevés áldozattal Magyarország népe, nem alkalmas többé elmekórháznak. A Lipót nem jó már Lipótnak.

Mivel azonban annak semmi más sem jó - de amúgy sem akar senki új Lipótot építeni -, nem lesz többé Lipót. És olyan magyar pszichiátria sem, mint azelőtt, bármikor. (Mégiscsak leírtam.)

Siegmund Freudot annak idején öregen, betegen kizsuppolták Bécsből a származása miatt. Könyvtárát és rendelőjét elkobozták, ez utóbbit ma múzeumként meg lehet tekinteni. A többi pszichoanalitikus nem járt ilyen jól, a magyarok sem. Jórészt elhagyták a szakmát, vagy elpusztultak. Az osztrákok pedig évtizedekig nézegethették Freud képét az 50 schillinges bankjegyen. A pszichoanalízis azonban amerikai tudomány lett, és ha valaki komolyan akar vele foglalkozni, az amerikai műhelyek eredményeit kell elsősorban tanulmányoznia.

Mikor a Nemzetit felrobbantották, egy pléh szökőkút került a helyére. A tér olyan randa lett, hogy, ha lehet, elkerülöm. Nemzeti Színház már lett azóta, csak éppen az nem "a Nemzeti", és ott senki sem randevúzik, ott a hatos sem áll meg. Az elhanyagoltan is gyönyörű színházépület - a Színház - a város legközepéről úgy hiányzik most is, mintha egy embernek nem lenne arca. Jól emlékszünk rá, ki és miért robbantatta fel.

A Lipót képét romantikus metszeten pedig majd talán látjuk egyszer valami eurós bankjegyen - ezzel a felirattal: "Ebben az épületben írták tönkre receptjeikkel az orvosok a magyar államot..."

A szerző orvos, Nyírő Gyula Kórház