Nagymestermunka
A Vasashoz negyedszázaddal korábban került. Megint hatvanhat: ily sok esztendeje tartozik a piros-kék klubhoz. De korántsem "csupán" az angyalföldi futballtörténet, hanem az egész magyar labdarúgó-história kiemelkedő alakja.
Mindenekelőtt emberként, aztán meg trénerként.
Jellemző módon két edzői "kudarca" a magyar válogatott legutóbbi két legnagyobb eredménye. Harmincöt éve már... A müncheni olimpiai tornán, 1972-ben a döntőbe vezette a csapatot, de a lengyelek elleni 1-2 azt jelentette, hogy nem sikerült folytatni a fényes sorozatot: 1964 és 1968 (dr. Lakat Károly irányításával kivívott) ötkarikás aranya után a magyar együttesnek az ezüstérem jutott. Akkoriban ez hallatlan csalódást keltett, mert minálunk senki sem sejtette, hogy minden idők legerősebb lengyel válogatottja alakul - Deynával, Gadochával meg a többiekkel -, ennél fogva nem akadt ember idehaza, aki meg akarta volna hallani Illovszky Rudolf szavait: "Lehet, hogy hamarosan büszkék leszünk erre az eredményre."
Előzőleg - ugyanabban az évben - az Európa-bajnokság négyes döntőjében szerepelt a válogatott. (Azóta sem sikerült kivívni az Eb-részvétel jogát, noha a finalisták létszámát előbb nyolcra, majd tizenhatra emelték. Mint ahogyan az olimpiára is csak egyszer jutott ki a magyar csapat három és fél évtized alatt, a döntőről pedig még csak nem is álmodhatott.) Azt külön is érdemes felidézni, annak idején miként került a négy közé az együttes. Illovszky régi jó barátja, Kubala László elintézte Spanyolországban, hogy "Rudi" a Zaragoza edzője lehessen. Angyalföld élő emblémája - aki akkor Görögországban dolgozott - itthonról is megkapta az engedélyt, aztán viszont úgy döntött a sportvezetés: nem mehet sehova, szövetségi kapitány lesz. Tudniillik nem sokkal azelőtt következett be a szófiai csapás, a 3-0-ás vereség az Eb-selejtezőn.
Volt honnan feljönni, és volt kik ellen felkészülni...
Az első meccs mindjárt a riói Maracanában várt az Illovszky-garnitúrára. Az 1970-ben világbajnoki címet nyert, korszakos brazil válogatott tagjai közül nyolcan léptek pályára a magyar együttes ellen, mégis úgy zárult 0-0-lal a találkozó, hogy Felix, a brazil kapus volt a mezőny legjobbja... Aztán szériában öt győzelem következett (tizenkét adott és egyetlen kapott góllal), majd a selejtezős csoportelsőséget követően szintén továbbjutás a románokkal játszott Eb-negyeddöntőből. Igaz, a legjobb nyolc között hárommérkőzéses dráma zajlott, de Illovszky hirtelen beiktatása előtt még arra sem volt esély, hogy a csoport - egyébként indifferens - második helyét megszerezze a csapat...
A négyes döntőben aztán a negyedik hellyel kellett beérni - miután a szovjet együttessel vívott 0-1-es elődöntőben Zámbó kihagyta a tizenegyest -, ám utólag ahány kalapunk van, annyit emeljünk meg a nemzetközi nagymester és válogatottja előtt! (Mostanában a selejtezős sorsoláskor jut az ötödik-hatodik kalap...)
Hogy el ne felejtsem, Illovszky akkor már másodszor volt szövetségi kapitány. Először 1966 nyarán nevezték ki, és "egészen jó" mérleget produkált: nyolc győzelem, egy döntetlen, egy vereség. Akadt, akinek az utóbbi, a Lipcsében elszenvedett 0-1 számított: egy neves sportdiplomatánk szóba hozta, hogy miért nem hívjuk haza Sós Károlyt, aki akkor már hét éve az NDK szakvezetőjeként tevékenykedett. Illovszky megsértődött, Sóst pedig - bár nem akarta - visszarendelték, és vele eljutottunk Marseille-ig... "Rudi bácsi" tehát még abban is benne van, amiben nincs benne: amennyiben marad a posztján, úgy aligha "jönnek a csehszlovákok!"
Az a kettősség örökké munkált benne, hogy minden labdarúgót elsősorban embernek tekintett ("Én vagyok a játékosokért, nem ők vannak értem!" - hangoztatta), ugyanakkor a futballban nem ismert pardont. "A pályán nincs barátság" - mondta annak ellenére, hogy Farkas Jánost csaknem örökbe fogadta, s hogy több évtizedes bensőséges kapcsolata Kubalával (hol másutt?) a pályán kezdődött. Természetesen a Vasasban. Habár, amikor Illovszky játékosként bemutatkozott a piros-kékek első csapatában, Kubala az ellenfél együttesében játszott. Az Illovszky, Nagy, Hradszky, Berzi, Juhász csatárötössel felálló Vasas 1945-ben az Üllői úton győzte le 2-1-re azt az FTC-t, amelyben - Kubalán kívül - Rudas, Lakat, Sárosi dr. és Gyetvai is szerepelt. Nem volt gyönge premier...
Ahogyan a válogatottban sem: a második világháborút követő első hivatalos találkozón az Illovszky, Szusza, Mike, Zsengellér, Egresi támadó kvintettel múltuk felül az osztrákokat (2-0). Az különben valóságos csoda, hogy Illovszky első osztályú, sőt címeres mezes futballista lett, hiszen tizenöt éves korában egy autó elsodorta, miközben a villanyos lépcsőjén lógott, mert nem volt pénze jegyre. Combnyaktöréssel vitték kórházba, és a műtét után a bal lába egy centivel rövidebb maradt, mint a jobb. Ezért mindig betétet tett a cipőjébe, úgy játszott; mint a labdarúgó-pályafutás bizonyítja, a legkevésbé sem rosszul.
De tudjuk, igazából edzőként nőtte ki magát, s vált egyenesen legendává. A Vasast az 1960-as években háromszor ('61-ben, '62-ben és '65-ben) vitte a bajnoki címig, majd 1977-ben is az élre kormányozta. Az angyalföldi futballtörténelem legragyogóbb fejezetéből, az 1966-ban veretlenül elnyert elsőségből viszont kimaradt, de csak azért, mert abban az évben az illetékesek úgy döntöttek: főállásban kell segítenie Baróti Lajos szövetségi kapitány munkáját. (Addig - 1963-tól - párhuzamosan tevékenykedett a Vasasnál és a válogatottnál.) Szóval, a veretlen bajnokcsapatot már Csordás Lajos gardírozta, de Illovszkynak még véletlenül sem fordult meg a fejében, hogy emiatt bánkódjék. A szeme ma is felcsillan, amikor kiejti: "A Csori"...
Róla hasonlóképpen elérzékenyülten beszéltek-beszélnek korábbi játékosai, és korántsem csupán a Vasas-labdarúgók. Az FTC vagy az Újpest klasszisai ugyanúgy szerették, és ugyanolyan nagyra tartották mindig, mint az angyalföldi futballisták, pedig mindannyiuktól sokat követelt. (Talán éppen ezért is.) Jó ég, ki mindenkit dirigált a futball magyar művészei közül! Amikor arra kérem, hogy állítsa össze a legjobb tizenegyet azokból a labdarúgókból, akiket a Vasasba vagy a válogatottba betett, csak csóválja a fejét: "Egy csapatot is nehéz összeállítani, nemhogy tízet. Márpedig ennyi lenne a minimum." Aztán, hogy erősködöm, nevezzen meg néhányat a számára kihagyhatatlanok közül, nagy nehezen mond ötöt: Albert, Bene, Farkas, Mészöly, Páncsics. De hozzáteszi: "Remélem, nem lesz sértődés belőle..."
Mondja ezt az az ember, aki a legnagyobb csibészek körében is hallatlan tekintélyt szerzett, s aki fél életen át hordozta rettenetes terhét anélkül, hogy azt bárkivel éreztette volna. Még 1964-ben történt... Akkor is az Eb négyes döntőjében játszott - Spanyolországban - a válogatott, amikor értesítették: a fia fejest ugrott a Balatonba, és csigolyatörést szenvedett. Utóbb kiderült: örökre megbénult. A gyerek azért volt Szabadi-Sóstón, mert a megyék korosztályos bajnokcsapatait, valamint Budapest aranyérmes együttesét, a Vasast meghívták a magyar tengerhez; Illovszky Rudolf addig arról ábrándozott, hogy a srácból ugyanúgy válogatott futballista lesz, mint belőle... A fiú a múlt hónapban elhunyt: tragédia a több mint negyvenéves tragédia után.
Ideérkezve a szerdán nyolcvanöt esztendős édesapa percekig nem tud megszólalni. Majd könnyek között mutat körbe a Fáy utcában: "De legalább itt lehetek, köszönet érte Markovits László elnök úrnak, akinek a tanácsadója vagyok."
Rudi bácsi, mi köszönjük.
