Ha valamire föl lehet mászni, azon ő máris fönn van. Ha nem lehet, akkor is. Aztán már esik is lefele. Ha a kiránduló gyerek valami véletlenségből kifolyólag épen marad, akkor előbb-utóbb lemarad, eltéved és elvész nyomtalanul.

A serdülő kamasz kirándulóval már kevesebb a baj, annak csak orrán-száján dől a füst, az csak beiszik, beszív, és ha egy pillanatra nem figyelsz oda, máris gyereket csinál.

Tanárként tudtam csak igazán megbecsülni - ha visszamenőlegesen is - az ő osztálykirándulásaiért Szenes tanár urat.

Profi és bátor kiránduló volt, aki ötödiktől kezdve szisztematikusan kirándultatta tanítványait. Első alkalommal csak félnapos túrára került sor a budai hegyekben, második alkalommal viszont már kétszer egynapos volt a menet, aztán következtek a többnapos, mind hosszasabb és keményebb tréningek.

Kirándultunk minden ősszel és minden tavasszal, telente pedig szánkózni mentünk, ő tanított meg minket szánkózni is, aki tudja, tudja, micsoda istenkísértés, harminc a fák között szélvészként leszlalomozó gyerekre ügyelni. Tanított minket sziklát mászni, arról nem leesni, tanított szedni mindenféle virágot, teának alkalmas bogyót, erdőben csendben lenni, tűznél danolni.

Kirándulószenvedélye alighanem ifjúkorának mozgalmi életében gyökerezhetett.

Négy év alatt tucatnyi egynapos túrán túl háltunk Magas Taxon, Gézaházán, Klastrompusztán, Kőszegen.

Az erdei túrákon Szenes tanár úr mindig bricsesznadrágban, alkalmas kalapban, kezében válogatott és régóta kezes bottal masírozott az élen. Megelőzni nem volt szabad. Soha nem tévedt el, gondja volt mindig mindenre és mindenkire. A gyerekektől nem félt, nem vonult tőlük el, köztük menetelt, és diskurált velünk. (A pedagógusok többsége retteg a gyerektől, persze teljes joggal.)

Igaz, alkalmazott állandó szülő-segítőket is; Ernyei és Horváth anyukát, meg a Brosch papát.

Nyolcadikban már külföldi túrára került sor, nem is akármilyenre; Moszkvába és Leningrádba vitt minket vonaton. Mi fiúk hálóteremkocsiban utaztunk, amelyben három szinten aludt egy légtérben valami száz utas. Fölém egy katona vackolt be a plafon alá, kicsit büdös volt, de kedves nagyon.

El nem tudom képzelni, hogyan s miként organizálta meg az egészet Szenes tanár úr, azért a Szovjetunió önmagában sem volt egy könnyű kirándulóterep, pláne nem harmincöt gyerekkel.

Igaz, szervezőkészsége sem volt ok nélküli, másodállásban ugyanis évtizedeken át ő kommandírozta, vizsgáztatta, ügyelte az idegenvezetőket a Budapest Touristnál, vagy hol.

A szovjet út során egyébként csak egy gyerek veszett pár órára el, de az rosszabb volt, mintha a Brjanszki erdőben esett volna meg, ugyanis az Ermitázsban történt. A teremlabirintban kóválygó gyerek is megijedt kissé, azt onnan tudom, mert én voltam az.

Nyolcadikosok voltunk ekkor.

Még egyszer kirándultam aztán Szenes tanár úrral, elsős gimnazista koromban, de akkor már csak, mint vendég, akkor nem ő volt az osztályfőnököm.

Erdélybe vitte osztályát, és engem már csak afféle vendéggyerekként invitált. Ezt még sokszor megéltem azóta: vendégnek lenni ott, ahol pár hónappal elébb még otthon volt az ember.

Itt is volt hegymászás, akkor jártam először ezernyolcszáz méter magason. Megmaradt emlékezetemben az azóta sokszor megcsodált kolozsvári főtér, a vásárhelyi vár tömör temploma. Itt Marosvásárhelyen vesztettem el aztán végleg Szenes tanár urat.

Csúnyuló ceausescus idők jártak már arra ekkor, este a szállást elhagyni szigorún tiltva volt. Kell-e mondanom, hogy én csak-csak fölkerekedtem. Kísértetiesen üres utcákon csatangoltam, csak egy századnyi milicista masírozott el mellettem, és sétám végén láttam meg egy embert, aki komótosan lépdelt velem szemben. Alacsony, kopasz volt az ember, és ahogy közeledett, mind jobban kezdett Szenes tanár úrra hasonlítani. Mire hozzám ért, kiviláglott, hogy egyáltalán nem hasonlít rá, hanem ő maga az, személyesen. Kedvesen eldiskurált velem, míg visszasétáltunk együtt szálláshelyünkre, és csak két nappal később, hazafelé menet a buszon közölte a mikrofonba bele ünnepélyesen, hogy többé én ővele nem kirándulhatok.

Nem örültem a dolognak, de nem rendültem meg sem túlságosan, túl voltam már egy jóval nagyobb kitagadtatáson akkor.

Nyolcadik első félévének végén az egyik osztályfőnöki órán Szenes tanár úr roppant komoly arccal bejelentette, hogy az iskola vezetőivel való hosszas egyeztetések után olybá tűnik, az osztály a gimnáziumi évekre is együtt maradhat. Szenes tanár úr hangsúlyozta, hogy ez rendkívül jelentős, ritkán előadódó döntés. Utoljára három évvel ezelőtt fordult elő ilyes. Az igazgatóság úgy tervezi, hogy a c osztály kémia biológia szakos lesz majd. Természetesen a maradásnak szigorú feltételei vannak. Mindenekelőtt a hátralévő időben valamennyi tanulónak példás tanulmányi előmenetelt és fegyelmezett magatartást kell tanúsítania. Négyes átlag alatt senkinek nincsen esélye sem arra, hogy ebben az iskolában folytassa tanulmányait. A tagozatos osztályba kerüléshez pedig minimum négy egész három tizedes tanulmányi átlag szükségeltetik.

Örömmel fogadtam a bejelentést.

Addigra már, ha nehezen, de mégiscsak emancipálódtam.

Lassan, fokozatosan, hónapról hónapra, évről évre laktam be a titokzatos várost, a hatalmas iskolamonstrumot, és lettem otthonos osztályomban is. Szenes tanár urat istenként tiszteltem és atyámként szerettem. Osztálytársaimat megkedveltem, számosan közülük jó cimboráim lettek. Még egy titkos szerelmem is volt, akire persze tekintetet se vetettem, és akihez egyetlen egy szó nem sok, annyit se szóltam négy éven át.

A biológia mindig érdekelt, és nyolcadikra már volt esélyem arra is, hogy a megjelölt komoly föltételeknek megfeleljek.

Közepes tanulóból kezdtem jobb lenni, ha nem is jeles, de jó. Évről évre kapaszkodtam fel, már-már célba értem.

Ám végül iparkodásom nem bizonyult elégségesnek: nyolcadik év végére éppen négy egész három tized lett az átlagom. Hármasom oroszból volt csupán, történelemből és rajzból is dicséretes lett jelesem, de ez Szenes tanár urat nem hatotta meg: az iskolában maradhattam, de az osztályban nem. Harmadmagammal, Mikivel és Vikivel az úri, az elit, a városi tagozatos osztály helyett, a póri, a proli, a kollégistákkal megrakott általános tagozatba lettünk penderítve.

Kezdhettem mindent elölről.

De azért a kirándulásdi megmaradt, ha Szenes tanár úr nélkül is, de még hosszú éveken, évtizedeken át, diák, egyetemista és tanár koromban is szenvedélyesen kirándultam.

Alig tudtam ősz fejjel leszokni róla, végül azért mára maradéktalanul sikerült.

Az erdei túrákon Szenes tanár úr mindig bricsesznadrágban, alkalmas kalapban, kezében válogatott és régóta kezes bottal masírozott az élen. Megelőzni nem volt szabad. Soha nem tévedt el, gondja volt mindig mindenre és mindenkire. A gyerekektől nem félt, nem vonult tőlük el, köztük menetelt, és diskurált velünk.