Örökzöld fekete
A presszóvilág vége felé, 1992-ben Bodor Ferenc a Pesti preszszók című kis kötetében a Bem rakparti Te+Én-ről megállapította: "ha belépünk, apróbb hibáktól eltekintve majdnem kávéházban érezhetjük magunkat. Egy eszpresszó, ami kávéházasodik". Volt már valami akkor a levegőben. Valami bizonytalan törekvés arra, hogy újra a századeleji módon, a presszóknál magasabb nívón adjuk meg a tiszteletet a nemes italnak, a feketének. Épp abban az évben nyílt meg Újpesten a Külvárosi kávéház, melyet a kiállítás rendezői, Saly Noémi és Zeke Gyula az első virágnak tekintenek e vágy megvalósulásának útján.
Ezt a kultúrát azonban újra kellett tanulni. Ennek az érdeklődésnek, igénynek a gerjesztéséért többek közt épp Saly és Zeke tett rengeteget kutatásaival, publikációival, a fantasztikus örökség előbányászásával. A Bodor könyvében bemutatott, szocializmus kori helyek néhány évvel a kötet megjelenése után sorra megszűntek. Utolsó mohikánnak a Bem téri Bambi maradt, melyet ma már mindenki félt, és azt szeretnénk, ha úgy létezne tovább, ahogy volt és van, hosszú, piros műbőr bevonatú kanapéjával és székeivel.
A presszókorszak a kiállításon csupán néhány régi fényképpel szerepel. De ez már a kiállítás második lépése. Mert az első egy kávéházi asztal, melyre Molnár Ferenc, Nagy Endre, Heltai Jenő és Karinthy Frigyes karikatúráját rajzolta egykor az unatkozó rajzoló, s az asztalnál egy Léda-kalapos hölgy ül. Vagyis: a múlt századforduló az első lépés, a pesti kávéház klasszikus korszaka, a fénykor. A maiaknak példa és vágyálom.
E koncepció szerint pedig van folytonosság. Hiszen a nyilvános kávézás kultúrája tovább élt akkor is, amikor a negyvenes évek végén megszüntették a kávéházak nagy részét. Tovább élt: presszókban, cukrászdákban. És a rendszerváltás után kibújtak új virágai, a cafék.
Így lépünk hát a jelenbe, s nézzük e mostani virágzás képeit Frankl Aliona és Nagy Géza fotóin. Típusokat és jelenségeket látunk. Vannak például a nagy túlélők, mint a már említett Bambi, aztán az 1885 óta ugyanott működő Múzeum kávéház, az Astoria vagy az 1918-ban mai helyére költözött Pilvax. Vannak újjászületők, melyek között első helyen kell említeni a Centrált, a legelső igazi visszatérőt 2000-ből. Aztán persze megújult a New York (mely lehetne akár a túlélők között is), a Royal, a Gresham. És a közelmúlt igazi nagy újjászületése az Andrássy úti Callas (régen Windsor, Róma). Vannak a klasszikus vonalat képviselő újak, mint mondjuk a pestszentlőrinci Zila, az Eckermann (melyet végleg kiebrudaltak az Andrássy útról), a Két Szerecsen, a Spinoza. És aztán a párizsiasan újak: a Vian, az Alibi, a Firkász, és a többi. A kuckók, a romházkertek, a más boltokkal szimbiózisban lévők, az egyre népszerűbb plázacafék és a papírpoharas gyorskávézók is. Tarka a rét.
És szerencsére javul a mikroklíma is: a kávézást övező szellemi háttér. Van már kávés honlap, vannak új könyvek (például a Zeke által írt Kávézók kalauza), beindult a barista, azaz a kávésmesterképzés, és a gondoskodó figyelem része ez a kiállítás, melyet még konferencia is kísért. A legfontosabb pedig, hogy a kávéház kifejezés újra polgárjogot nyert.
