Országértékelő beszéd a Vigadóban
2001. február 1.

Az utóbbi időben gyakran visz az utam Horvátországba és ilyenkor át kell utaznom egy csinos kis Mura-menti határvároson, Letenyén, ahol ha Önök arra járnak, egy igen szép parkot láthatnak. Ebben a parkban áll egy hatalmas platánfa, átölelhetetlen törzzsel, letörhetetlen ágakkal, úgy beszélik, 500 éve áll ott. Mintegy 250 évvel ezelőtt a föld birtokosa azt vette a fejébe, hogy udvarházat emel. De nem a park közepébe építette a házat, ahogyan a szokás, vagy a szem kívánta volna, hanem úgy, valahogy afához igazította a ház építését. Így vagyunk ezzel mi is tisztelt hölgyeim és uraim. Szeretnénk a hétköznapjainkat az örökléthez igazítani. Nekünk is kell valami, amihez odavethetjük a hátunkat. A kereszténység kétezer éves, a keresztény magyar állam ezeresztendős.

Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves vendégek, tévénézők, minden érdeklődő. Különösen nagy szeretettel köszöntöm azokat, akik a DUNA televízión keresztül a határon kívülről követik a mai találkozónkat.

Kedves barátaim!

Csak néhány napja annak, hogy beléptünk az új évezredbe. Tegnap még az oly sok bajt, a magyarok fejére oly sok bajt hozó huszadik századot tapodtuk, ma azonban már átléptünk a huszonegyedik század, a remény századának a kapuján, kitágult előttünk a tér és az idő. Egy nagy, közös születésnapot élünk most, egy nagy közös születésnap ünnepel bennünket. A születésnapok alkalmat kínálnak arra, hogy több megértéssel forduljunk egymás felé. Bizonyára Önök is megfigyelték már, hogy a születésnapokon valahogy erősebb bennünk a vágy és a készség, hogy megértsük és megérezzük, mit és hogyan gondolnak mások. Bizonyára Önök észrevették azt is, hogy ez különösképpen akkor van így, hogyha a szüleink, vagy a nagyszüleink születésnapját ünnepeljük. Ekkor hirtelen megnő bennünk a vágy, hogy jobban megértsük az előttünk járók álmait és vágyait. Aztán ha megértettük, azt vesszük észre, hogy a saját életünk kérdéseit is mélyebben átlátjuk. Hiába, az ember ahogy elnézi, ahogy nőnek a gyermekei, egyre inkább elhiszi, hogy a táj, amelyik előtte nyílik, a háta mögött folytatódik. Amikor azt halljuk, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy ezer esztendő,akkor először valami idegenséget, valami beláthatatlan, átérezhetetlen távolságot érzünk. Az ember legfeljebb arra gondol, hogy mélységes mély a múltnak kútja. De valóban olyan idegen, valóban olyan távoli és felfoghatatlan-e ezer esztendő? A millenniumi zászlóátadások során találkoztam egy kis faluban egy idős emberrel, aki a dédunokájával jött el az ünnepségre. A nagyapa, a dédnagyapa hozta-e ő, vagy ő a dédnagyapát, már nem is tudom, de az idős ember arról beszélt nekem, hogy ő még jól emlékszik a dédnagyapjára, aki még személyesen emlékszik a reformkor, a múlt század reformkor nagyjaira. Ez hét emberöltő. Hét nemzedék. Gondolják meg, két évszázad egyetlen emberben. Nos, hát ezért válhatott talán a Millennium olyan mélyen mindannyiunk közös, és személyes ünnepévé. Talán ezért van az, hogy a Millennium egy sajátos és különös pont az életünkben, egyszeri és megismételhetetlen lehetőség. Hadd mondjam Önöknek azt, hogy talán majdnem olyan izgalmas és pezsdítő, mint amilyen az 1990-es esztendő volt nekünk magyaroknak, az 1990-es év, amikor véget ért a múlt és elkezdődött a jövő.

Ha belegondolnak abba, kedves barátaim, hogy milyen képet mutatott hazánk tíz esztendővel ezelőtt, akkor talán Önök előtt is egy viharvert, megtépázott, roskatag és korhadt, eresztékeiben meglazult, sodródó hajó képe ötölhet föl, amely elveszetten bukdácsol a hullámokon. Egy olyan hajó, amelynek a legénysége nem érti, hogy mi történt vele, hiszen becsülettel tette a dolgát a legutolsó napokig, épp úgy, mint a megelőző harminc-negyven esztendőben. Egy hajó, amelynek a kapitányi hídjáról mindenki eltűnt. A kormány gazdátlanul forog és hiába keresik, a hajókassza sem található. Mi több, a hajót elzálogosították és senki sem tudja, hogy hova lettek a felvett kölcsönök. És tisztelt hölgyeim és uraim, ez egy olyan hajó, amelynek a legénységére nem kisebb munka vár, minthogy a nagyjavítás, az addig rendben lévőnek mondott, de valójában javíthatatlan alkatrészeket a maga erejéből kell kijavítania, esetenként kicserélnie, ráadásul viharban és a nyílt tenger közepén. És ha ma, tíz esztendő elteltével egy pillantást vetnek a hazánkra, akkor azt láthatják, hogy Magyarország ma már inkább egy olyan hajóhoz hasonlít, amelynek alkatrészeit sikeresenkicseréltük, ahová nem szivárog a víz, ahol az eresztékek biztosan tartanak, a hajótest - úgy tűnik - a legerősebb hullámokat is jól bírja. A fedélzeten lévők újra látják az értelmét a munkájuknak, mintha a kapitányi hídon is állnának emberek, előkerültek a térképek, megkerült az iránytű is. Az igaz, hogy a hajókassza nem került elő, de sikerült egy újat, egy közöset nyitnunk és a hajót is sikerült kiváltanunk a hitelezők egyébként cseppet sem gyengéd öleléséből. A világsajtóban ma egyre többen teszik fel a kérdést, hogyan sikerült ez a kisebbfajta csoda a magyaroknak. És persze különféle válaszokat adnak. Épp úgy, mint mi is idehaza, annyiféleképpen magyarázzuk az eredményeinket, ahányan csak vagyunk. Mindenkinek van egy saját, egy személyes elgondolása. Én úgy látom, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy három dolog segített el bennünket idáig. A vállalkozói szellem, a munka és a bátorság. Mert kétségtelen, nem kevés bátorság kellett ahhoz, hogy amikor kétségbeesett pillanatokat éltünk át - és ilyent szinte minden család átélt - volt, lett erőnk az újrakezdéshez. Amikor elhatároztuk, hogy változtatunk, amikor nekivágtunk, azt hittük, hogy tudjuk, volt aki azt hitte, pontosan tudja, hogy mi fog történni velünk. Nálunk nem a föld rengett, mint a televízióban látható híradásokban, hanem az életünk. A változások sokkal több megpróbáltatással jártak, mint amire bárki is számított. Elvesztett állások, összezsugorodott nyugdíjak, széteső családok, megtépázott hitek. Egy olyan világ, ahol egyszerűen nem volt mibe kapaszkodnunk. És egy ilyen világban bizony, kedves barátaim, bátorság kellett, hogy álmodni merünk és még nagyobb bátorság, hogy megpróbáljuk valóra váltani az álmainkat. Igen, bátrak voltak azok, akik követelőzés és egyébként érthető tiltakozás, tömeges és országot megbénító sztrájk helyett a lehetőséget keresték és a munkát választották. Bátrak voltak, akik vállalták, hogy munkájukat az Európai Unióban egyébként elvárt színvonalon, de az európai bér töredékéért is hajlandóak elvégezni. Azt hiszem, tisztelt hölgyeim és uraim, mi magyarok megértettük, hogy a közös hajónk sorsa valójában nincs is kiszolgáltatva a hullámok kényének, az igazi kérdés az, hogy a fedélzeten lévők megértik-e, hogy csak együtt győzhetik le a tenger erejét.

Tisztelt hölgyeim és uraim.

Egy évvel ezelőtt találkoztunk itt utoljára. Akkor hosszan beszéltem Önöknek arról, hogy micsoda természeti katasztrófák érték hazánkat. És akkor azt is mondtuk, nagyon reméljük, hogy a kettőezredik év, a jubileumi év majd megkímél bennünket az 1999-ben megismert megpróbáltatásoktól. Akkor azt mondtam, hogy a baj lovon érkezik, de gyalog távozik. De azt azért nem gondoltam volna, hogy olyan is van, hogy egy időre be is kvártélyozza magát az emberhez. Márpedig velünk ez történt. Emlékezzenek rá, a kettőezredik évben nemcsak az évszázad, de talán az évezred legnagyobb árvízét kellett elszenvednünk, az egész világgal közösen kellett átszenvednünk egy olajválságot és bár nem vagyunk tagjai az Európai Uniónak, de mégis át kellett élnünk az Európai Unió közös pénzének első és nagy megrendülését. Ezek a megpróbáltatások és veszteségek számokban is kifejezhetőek. Ha talán nem is pontosan, de nagyságrendjüket illetően bizonyosan. Az árvíz majd száz milliárd forintot úsztatott le magával. A szakértők azt mondják, hogy az olajválság miatt mintegy egy milliárd dollárnyi veszteséget, olyan háromszázötven milliárd forintnyi veszteséget szenvedtünk el és több százmillió dollárra teszik azt a veszteséget, amelyet a gyenge Európai Uniós közös pénz, az euro okozott a magyar gazdaságnak. A baj tehát nagy volt, de úrrá lettünk rajta. Önök is láthatják, ha jönnek-mennek az országban, hogy az újjáépítés mindenhol befejeződött, szeretném, ha tudnák, hogy 1300 középületet és 32 ezer lakóépületet kellett és sikerült újjáépítenünk és ma is nagy erővel folynak a gátrendszert megerősítő munkálatok. Szeretném, ha az inflációt is egy kicsit másképpen néznénk, mint ahogy a híradásokból találkozunk azzal és fölfigyelnénk arra a tényre, hogy az egész európai térségben, beleértve az uniós tagállamokat és a csatlakozni akaró országokat is. Magyarország az egyetlen olyan állam, ahol a kettőezredik évben nem nőtt, hanem csökkent az infláció. Igaz, nem olyan mértékben, mint ahogyan szerettük volna. Azt hiszem, a kettőezredik esztendő - úgy is fogalmazhatok, hogy a lebukó, tovatűnő század - ismét megtanította nekünk, hogy a magunk erejében kell bízni és nem abban, hogy könnyű az életünk.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Amikor a nemzetközi értékeléseket olvassuk a magyar gazdaság kettőezredik teljesítményéről, kettőezredik évi teljesítményéről, akkor ott azt szokták írni, hogy nem egyszerűen csak úrrá lettünk a nehézségeken, hanem azt is, hogy 1990 óta a kettőezres év volt a magyar gazdaság legsikeresebb esztendeje. És valóban, sikerült 5 százalék fölé emelnünk a nemzeti össztermék növekedési ütemét, érzékelhetően és jelentősen csökkent a munkanélküliség, a magyar gazdaság történetében - azt hiszem - először a kivitelünk, az exportunk elérte a 30 milliárd eurot. Az adósságszolgálat, amely az évtized elején még 60 százalék feletti értéken állt, tavaly már 20százalék alá csökkent, amit úgy is mondhatunk, hogy sikerült kivergődnünk az adósságcsapdából, bár a teher még nagy és a világ három legnagyobb hitelminősítő intézete a legerősebb kategóriába sorolta Magyarországot és így a jövőben olcsóbban juthatunk a magyar gazdaság fejlesztéséhez szükséges forrásokhoz. Néha már a magyar fül számára túlzónak tűnő véleményeket is olvashatunk, egy tekintélyes brit gazdasági lap például azt írta, hogy Magyarország a közép-európai átalakulás állandó és legfényesebb csillaga. Mi persze tudjuk, hogy messziről nézve a csillag ragyog, de azért néha azt is megismertük, hogy éget, ahogyan az már csak a csillagokkal lenni szokott.

A valóság azonban, tisztelt hölgyeim és uraim, nem írható le ezekkel a számokkal. Talán nem én vagyok az egyetlen, egyre több ilyen emberrel találkozom az országban, akiknek most már igazán elegük van az úgynevezett makrogazdasági számokból. Valószínűleg azért vagyunk torkig ezekkel a számokkal, mert bizony nagyon keveset mondanak el a valóságos és mindennapi életünkről. Nem alkalmasak arra, hogy a valóságos, személyes élet tényét megmutassák a számunkra. De szerencsénkre az elmúlt tíz esztendő alatt már összegyűltek azok a tudományos munkák, amelyek leírták, megmagyarázták és érthetővé tették, hogy mi is történik velünk valójában, a számokon túl a mindennapi életben. És hát lássuk be, tisztelt hölgyeim és uraim, egy ilyen nehéz és bonyolult időszakban igencsak szükségünk van a tudományra, elvégre nem vagyunk már annyira fiatalok, hogy mindent tudjunk. Különösen értékesek azok az elemzések, amelyek az egymást követő esztendőket összehasonlítva írják le a mögöttünk hagyott tíz évet. Ezekből megtudhatjuk, hogy történelmi léptékben mérve igen rövid idő alatt, óriási mértékben nőttek Magyarországon a társadalmiegyenlőtlenségek. Ráadásul mindez úgy történt velünk, hogy egyszerre csökkent szinte mindenkinek a jövedelme és közben nőtt a különbség, a gazdagabbak és a szegényebbek között. Éppen ezért 1998-ban egy új gazdaságpolitikát hirdettünk meg és az elemzésekből kitűnik, hogy ennek következtében 1999-től már nem növekedett a különbség a legnagyobb és a legkisebb jövedelmi csoportok között és ezek a tudományos munkák most már azt is igazolják, hogy a gyermekszegénység, amely 1995-ben növekedésnek indult, 1998-ban tetőzött és még 1999-ben is éreztette a hatását, mára már megváltozott. Tudják, a "95-től kezdődő időszak volt az a néhány esztendő, amikor a legtöbb fiatal számára a gyermek vállalása egyúttal a szegénység vállalását is jelentette. De változás következett be, és míg korábban, tisztelt hölgyeim és uraim, minden harmadik gyerek szegénységbe született Magyarországon, ma már csak minden ötödik születik ilyen helyzetbe. Ez is sok, mert ahol a gyermekek szegénységtől szenvednek, ott bizony még sok a tennivaló és ezt minden szülő tudja. A fölmérések, elemzések, tanulmányok azt is kimutatták, hogy agazdasági növekedés és a családokat támogató új rendszer együttes hatásának eredményeképpen - ahogyan a tudósok fogalmaznak - a szegénység mélysége is csökkent. Ez azt jelenti, és ezt mondhatjuk büszkén, hogy Magyarországon ma már nem nő a szegények száma, másrészt a jövedelmük kevésbé marad el az országos átlagtól, mint ahogy korábban történt. És az is itt áll előttünk most már feketén-fehéren, hogy azoknál a családoknál, ahol a szülők dolgoznak és legalább három gyermeket nevelnek, ott az éves jövedelem tavaly majdnem 40 százalékkal növekedett. Így olvastuk a Népszabadságban. Az újság azt is megírta, hogy az egy-két gyermeket nevelő családok helyzete is javult.

De sajnos, még mindig nem lehetünk, tisztelt hölgyeim és uraim, elégedettek, különösen akkor, hogyha a magyar társadalom egészségi állapotát leíró tanulmányokat olvassuk. Ugyanis a nagy lendület, amellyel hozzáláttunk az egészségügy átalakításához, és amelynek eredményeképpen megszüntettük a társadalombiztosítási önkormányzatokat, átszerveztük az egészségügyi pénztárt, magánkézbe adtuk a háziorvosi praxisokat és fejlesztettük a sürgősségi betegellátást, mentőállomásokat építettünk és sorolhatnám tovább, nos ez a lendület bizony az elmúlt év második felére kifulladt. Ma mindannyian abban reménykedünk, hogy az egészségügyi rendszer korszerűsítése új lendületet kap majd. Örömmel látom, hogy nemcsak mi bízunk ebben, hanem az egészségügyi dolgozók és az orvosok körében is nagy a várakozás. Vannak bíztató jelek is, az elmúlt hetek munkájának eredményeképpen úgy látom, jó esély mutatkozik arra, hogy a gyógyszergyártókkal hosszú távra szóló együttműködési megállapodást tudunk kötni és ez az emberek számára elviselhető gyógyszerárakat eredményez majd.

S ha a valóság legmélyebb rétegét nézzük, tisztelt hölgyeim és uraim, akkor itt találhatjuk meg a legfontosabb változásra utaló tényeket. Bizonyára Önök is hallották már az év végi összesítéseket, hogy a kettőezredik évben Magyarországon a halálozások három százalékkal csökkentek, a születések száma három százalékkal nőtt és hat százalékkal többen kötöttek házasságot, mint korábban. Ez reménykedésre ad okot. Sajnos a magyar népesség továbbra is fogy, de úgy tűnik, hogy ezt a kedvezőtlenfolyamatot sikerült lelassítani, talán a 2001. esztendőben már érzékelhető változásokat is el tudunk érni. Azt javaslom, hogy itt álljunk is meg egy pillanatra, mert nagyon sok olyan arcot látok Önök között, akiket már 1996-97-ben is láttam, amikor különböző konferenciákon éppen ezzel a kérdéssel foglalkoztunk. Ezért engedjék meg, hogy fölidézzem Önöknek, hogy lám, 1997-ben elhatároztuk, hogy ezen a helyzeten változtatni kell. A Polgári Magyarországért címet viselő vitairatot kibocsátottuk, másfél évvitáinak eredménye után ebből egy választási program született. A "98-as választások eredménye mindezt a polgárokkal kötött szerződéssé, kormányprogrammá emelte. Ennek jegyében 1998-ban meghirdettük a gyökeresen új gazdaságpolitikát, amelynek próbája a "99-es év volt. "99-ben bebizonyosodott, hogy az elgondolás működőképes, lehetséges Magyarországon a korábbinál lényegesen nagyobb gazdasági növekedést elérni úgy, hogy közben a magyar gazdaság számára oly fontos pénzügyi egyensúlyis megmaradjon. És a kettőezredik évben, tisztelt hölgyeim és uraim, úgy érzem, talán bebizonyosodott az, hogy ez a gazdaságpolitika jobbá teszi az emberek és a családok életét. Ez mind jó. De még mindig nem lehetünk elégedettek. Azt már látjuk, hogy a fordulat bekövetkezett, de ez csak azt igazolja, hogy jó irányba keressük a megoldást. Ezért arra kérem Önöket, hogy még sokáig tartsuk észben, hogy a nehezén, a munka nehezén vagyunk túl, nem a nagyján. Sok még a teendő ebben az országban, mert felértünk ugyan a jubileum évében egy magaslatra, de ez még nem az a hely, ahová mindannyian vágyunk. De az is igaz, hogy innen, és csak innen lehet eljutni a következő magaslatra, amelyeik itt áll előttünk és amely megmutatja, hogy arra van a jövő.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Azt hiszem, mindannyian oda vágyunk, ahol a dolgok a helyükre kerülnek. Sőt. Nemcsak azt akarjuk, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek, hanem azt is, hogy nyerjék vissza igazi értéküket. Érthető, ha tíz év kalandos és sodró erejű változásai után szinte mindannyian ezt kívánjuk. Valószínűleg egyikünk sem szeretne úgy járni, mint az egyszeri gazda, akitől megkérdezték, hogy miért olyan bő a mellénye. Mire azt válaszolta: hát mert volt miből. Akkor miért olyan rövid? Hát mert nem jutott.Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, 1990-ben egy suta szót találtunk ki arra, hogy megfogalmazzuk, mi is történik velünk. Így neveztük, ma is így nevezzük:rendszerváltoztatás. De nagyon ritkán tettük, tesszük föl azt a kérdést, hogy mi az a másik, az az új rendszer, amihez elvezet bennünket ez a változás. Ahogy gyakran megfordulok az emberek között, úgy látom, hogy egyre többen teszik föl ezt a kérdést, egyre többen beszélnek erről és az a benyomásom, hogy egyre többen gondolják ugyanazt. Valahogy úgy, hogy ez az új világ, amelyet mindannyian szeretnénk, s ami miatt érdemes volt vállalni a változtatás-okozta terheket, ez az új világ a család köréépül. Azt mindannyian tudjuk, hogy a családi együttélés bár szép, de nem mindig könnyű. Nehéz a saját életünket élni úgy, hogy közben mindenünket megosszuk másokkal. Van, akinek ez nem is sikerül. Van, aki elválik, és van, aki úgy gondolja, hogy újra kell kezdenie. Ám mindennek ellenére, azt hiszem, azért mindannyian hiszünk abban, hogy szabadságot, boldogságot, elégedett és teljes életet csak egy olyan világban élhetünk, amely a szeretetre, az összetartozásra, vagyis a családra épül. Ezért védi, tisztelt hölgyeim és uraim, védi, támogatja és erősíti a polgári kormány a családokat. De azt is észben kell tartanunk, hogy minden családot úgy kellsegíteni, ahogyan azt az ő saját gondja megkívánja. Ez az a vita, tudják, ami arról szól, hogy a családi pótlékot kell-e emelni, vagy a gyermekek után járó adókedvezményt kell növelni. Ha megengedik, szeretnék tiszta vizet önteni ebbe a pohárba. Vannak olyan családok Magyarországon, akik az elmúlt tíz esztendőben erejüket megfeszítve, sikerrel biztosítottak maguknak egy, számukra már elérhető, megőrizhető és sikeresnek mondható életszínvonalat. Ők ma azon gondolkodnak, amikor egy jövendő gyermek felől törik a fejüket, hogyha egy újabb gyermeket vállalnak, akkor vajon ezzel nem vész-e el az az életminőség, amelyért oly sokat dolgoztak az elmúlt tíz esztendőben. No, azt hiszem, hogy ezeknek a családoknak, akik dolgoznak, tisztességesen nevelik a gyermekeiket, elsősorban arra van szükségük, hogy a gyermekeik után, a munkájukból levont adó mértéke egyre inkább csökkenjen. Vagyis, gyermekek utáni adókedvezményre, viharosan növekvő adókedvezményre van szükségük. És vannak másfajta családok, ahol megszületnek a gyermekek, függetlenül attól, hogy milyen a család életszínvonala. De ezekben a családokban, bár a gyermekekmegszületnek, a baj az, hogy nem tudják őket tisztességesen felnevelni, mert a szülőknek vagy nincs munkájuk, vagy nincs elegendő pénzük, hogy rendesen taníttassák a gyermekeiket. Ezeket a családokat nem abban kell támogatnunk, hogy még több gyermekük szülessen, hiszen azok megszületnek e nélkül is. Őket abban kell támogatni, hogy a szülőknek munkalehetőség jusson és a gyermekeik tisztességes iskolába járhassanak. Minden családot úgy kell segíteni, ahogyan azt az ő saját gondja megkívánja.

Tisztelt hölgyeim és uraim.

Az országot járva arról is sokat hallottam, sokat beszélgettem emberekkel arról, úgy látom, egyetértés is van ezügyben, hogy az új rendszer, az új világ legerősebb pillére a munka lehet. Azt mára már mindenki belátta, hogy nincs egy nyugati szomszédunk, aki magához emelne minket, mint a németek esetében történt, mondjuk. És nekünk nincs, nincsenek brüsszeli jóakaróink és nincs amerikai nagybácsink sem. Tehát csak magunkra, a magunk által elvégzett munkára támaszkodhatunk. Ezért mindannyiunknak közös érdeke, hogy aki dolgozni akar és képes, az valóban munkához is juthasson. És ha a dolgot a másik oldaláról nézem, akkor Rockefeller úrnak is igaza van, aki azt mondta, hogy a világ minden embernek tartozik azzal, hogy módot adjon neki saját munkájával megkeresni a kenyerét. Ezért örömteli, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy az elmúlt két évben talán a várakozásokat is felülmúló mértékben csökkent a munkanélküliek száma, nőttek a munkalehetőségek és egyre többen dolgoznak Magyarországon. Hovatovább ma már több tízezer betöltetlen álláshely van Magyarországon. És itt engedjenek meg nekem egy megjegyzést. Ma azon küzdünk, hogy mindenkinek juthassék kenyérkereset. De ha a szemünket kicsit távolabbra emeljük, akkor azt láthatjuk, hogy nincs már messze az az idő, amikor az lesz a gondunk és ez súlyos gond lesz, hogy nincs az országban elegendő munkáskéz. Talán néhányukat meglepi ez a gondolat. Pedig higgyék el, ez a jövő. Kérem, gondoljanak arra, hogy már ma is vannak olyan vállalatok, amelyek elegendő munkavállaló híján a határ túloldaláról, buszokkal hozzák ide Magyarországra a munkásokat. Kérem, higgyék el nekem, hogy a magyar gazdaság olyan ütemben képes növekedni, amely könnyen kimerítheti munkaerő tartalékainkat. Éppen ezért, mint bizonyára tudják, a kettőezredik évben egy új munkanélküli segélyrendszert vezettünk be. Talán kicsit korai még, hogy mérleget vonjunk, engedjék meg, hogy arra szorítkozzam, hogy a döntésünk mögötti indokot tárom föl. Mi úgy gondolkodtunk, miért kellene továbbra is együtt élnünk azzal a helyzettel, hogy valaki munkanélküli segélyre tart igényt, miközben feketén dolgozik. Ezért ma Magyarországon munkanélküli segélyt már csak az kaphat, aki a fölajánlott köz- vagy közhasznú munkából valamilyen résztmagára vállal.

Nos, a munkára épülő világ gondolata volt az, amely arra sarkallt bennünket - nagy viták után, nem titkolom, - hogy a minimálbért Magyarországon jelentősen fölemeljük. Kérem, emlékezzenek arra, hogy amikor a polgári kormány hivatalba lépett, 1998-ban, akkor a minimálbér Magyarországon 19.500 forint volt. 2001. Január elsejétől már 40.000 forint, és a következő évben ez 50.000 forintra emelkedik. Hadd mondjak néhány érvet a döntéseink felől.

Természetesen, az egyik ok az volt, hogy emeljük az emberek bérét, mert szeretnénk, hogyha tisztességes munkáért egyre tisztességesebb bérhez lehetne jutni. De volt egy másik megfontolás is. Az, hogy a segély értéke fölé kell emelnünk a munka értékét. Hiszen az emelés előtt Magyarországon a munkanélküli segélyből majdnem annyi jövedelemhez lehetett jutni, mint a tisztességesen elvégzett, 8 órai munkáért kifizetett minimálbér összege volt. Egy ilyen ország sohasem fog a munkára épülni. A munka értékét mindig magasan a segély értéke fölé kell emelnünk. Ezért volt az, hogy minden vitával és komolyan megfontolandó, reális ellenérvekkel is számolva, végül is az emelés mellett döntöttünk. És arra kérem Önöket, harmadik érvként, hogy lássák be, hogyha valóban európai polgárokká akarunk válni és hogyha valóban úgy nézünk magunkra, mint akik a világ legfejlettebb részéhez tartoznak, akkor ennek egész egyszerűen így kell lennie.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Egy munkára épülő világban a mezőgazdaságnak is tisztes megélhetést kell nyújtania a gazdák számára. Ezért a legsürgetőbb teendőink közé tartozik, hogy Magyarországon végre megszülessék az a korszerű mezőgazdaság, amelynek középpontjában a családi gazdaságok állnak. Ezért a 2001-ik év lehetőleg már első felébenmeg kell alkotnunk azt a magyar földbirtokrendszert szabályozó, régóta hiányzó törvényt, amely a helybenlakó gazdákat juttatja földhöz, amely orvosolja a mai birtokok szétaprózottságát, vagyis amelyik a Dániában és Franciaországban bevált szabályokat a hazai körülményekhez igazítja. Ma a föld tulajdonlása a mezőgazdaság legfontosabb kérdése és ennek a vitának a végére, ez év közepe táján jó lenne pontot tennünk.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

A megváltozott, az új világ másik legfontosabb pillére a tanulás. Ideje szembe néznünk azzal a ténnyel, hogy beköszöntött egy új korszak, amikor nem hihetjük, hogy elegendő elvégezni egy iskolát, kitanulni egy szakmát, és ezzel életünk végéig elboldogulhatunk. Ma már nemcsak a jó papnak, hanem mindenkinek egész életében, ha úgy tetszik, holtáig tanulnia kell. Ezért fontos az, hogy mindenki, aki akar, az valóban járhasson is iskolába. Azt szeretnénk és azon dolgozunk, hogy egyetlen gyermeket se akadályozzon meg a tanulásban az, hogy hová született, vagy hogy milyen a szülei vagyoni helyzete. Ezért örömmel mondom el Önöknek azt, hogy még tíz évvel ezelőtt, tehát mindösszesen tíz esztendővel ezelőtt csak minden tizenkettedik fiatal juthatott be egyetemre, vagy főiskolára, addig ma már minden harmadik beülhet az iskolapadba. És belátható időn belül - legalábbis Pokorny miniszter úr ezt ígérte nekem - eljutunk oda, hogy minden második fiatal felsőfokú végzettséghez juthat. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy az Oktatási Minisztérium gyorsan kidolgozza a diákhitelt és lehetőleg már a szeptemberi tanév kezdéskor ez a diákok rendelkezésére álljon.

A beiskolázott tanulók száma természetesen fontos, de van valami, ami ennél is lényegesebb. El kell érnünk azt is, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy a gyermekeink a tudást és a jellemet tekintsék a legfontosabbnak. Ha megengedik, itt kell néhány szót szólnom a magyarországi romák közösségéről. Egy évvel ezelőtt már sikerült, talán éppen itt, világossá tennünk, hogy a magyarországi cigányság fölemelkedéséhez az út a munkán és a tanuláson keresztül vezet. Ma sem mondhatunk mást. De talán idézzük fel azt a tényt, hogy 1998-ban az ösztöndíjban részesülő roma diákok száma nem érte el a háromszázat Magyarországon. És számuk ma már nyolcezer. Nyolcezer államilag támogatott, ösztöndíjban részesülő roma gyermek tanul az iskoláinkban. Másképpen fogalmazva: ma Magyarországon nincs már többé egyetlen egy olyan cigánygyermek sem, aki ha tanulni akar és tehetséges, azért nem tehetné ezt meg, mert ne kapna ösztöndíjat. Mindannyian kapnak, kivétel nélkül. Én bízom abban, hogy a gyermekeik jó tanulmányi eredményét fontosnak tartó, mintegy 8000 roma család példája nagyobb világosságot ad a tájékozódásban, mint a külhoni szerencspróbálás csalóka fényei.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Ha a jövőről beszélünk, akkor érdemes felidéznünk még azt a tényt is, hogy jó esély van arra, hogy tovább csökkenjen Magyarországon a bűncselekmények száma. Úgy ahogyan eddig is történt. Nehezen képzelhető el egy új világ rend, törvényes rend nélkül. 1998-ban honfitársaink 600 ezer bűncselekményt követtek el Magyarországon. Ez a szám az elmúlt esztendő végére 450 ezerre csökkent. Úgy hiszem, sikerült kiiktatni a mindennapjainkból az erőszakos leszámolások, robbantásos merényletek okozta fenyegetést és félelmet. A szervezett bűnözői csoportokkal szembeni eredményes föllépés talán sikeres új fejezetét nyithatja meg az a tény, hogy januártól megkezdte működését a szervezett bűnözés elleni központ Magyarországon. Európában is kevés ország dicsekedhet ilyen jól kidolgozott rendszerrel. De tisztelt hölgyeim és uraim, azt is be kell látnunk, hogy amíg emberi társadalom, emberi közösség létezik, addig vita is lesz mindig arról, hogy a szigor, vagy a megértés a rendteremtés helyes útja. Természetesen magam is reménykedem abban, hogy a bűncselekmények számának csökkenése a törvénytisztelő magatartás vonzóbbá válásának is köszönhető. De arról is meg vagyon győződve, hogy fontos szerepet játszik a sikerben a büntetőtörvények folyamatos szigorítása, a bíróságok által kiszabott magasabb büntetések és arendőrség egyre eredményesebb felderítő munkája. Ezt az utat kell követnünk az előttünk álló esztendőkben is.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Ezt az új világot, ezt az új rendszert, amiről beszéltem és amely a család köré épül, s melynek pillérei a munka, a tanulás és a rend, azt valójában az összetartozás érzése tartja egyben. Természetesen vita van ma a világon, Európában különösképpen arról, hogy a XXI. században lesz-e még egyáltalán nemzeti összetartozás. Sőt, annak akik azt is mondják, hogy a nemzeti összetartozás tulajdonképpen már most sem létezik. Én azonban ezt másképpen gondolom és azt látom, hogy Európában, éppen az Európai Unióhoz csatlakozott országok szinte mindegyikében az összetartozás érzése, a nemzeti kultúra és a nyelv tisztelete egyre erősödik. Az Európai Unióban már nem a határok, hanem a kultúra, nyelv, és a lelkek összekapcsoló rokonsága az egyesítő erő. Úgy érzem hát, hogy eljött az idő itt Magyarországon is, hogy hozzálássunk a határokon átívelő nemzeti újraegyesítés programjának végrehajtásához. Ma már nyilvánvalónak érzem azt is, hogy a határon túli magyarok nem tehertételt jelentenek a számunkra, nem erőt vesznek el tőlünk. Éppen ellenkezőleg. Erőforrást jelentenek a számunkra, és úgy érzem, hozzáadnak a mi, a magyarországi magyarok erejéhez. Ezért kérek minden parlamenti pártot arra, hogy ragadjuk meg ezt a lehetőséget, amelyet az európai kordivat, a mai divatos korszellem kínál és alkossuk meg közösen a határon túli magyarokról szóló, úgynevezett státusztörvényt. A jubileum évében érdemes arra emlékeznünk és ez kötelezettséget is ró ránk, hogy Szent István álmában bizony a határon túli magyarok is mind, kivétel nélkül benne vannak.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Ahhoz, hogy Magyarország hajója a következő évtizedben ne legyen kiszolgáltatva a változó széljárásoknak, azért, hogy ezt a hajót közös akaratunk szerint magunk kormányozhassuk, az általunk remélt cél felé, bizony egy erős, hatékony és gyors motorra van szükség. Egy egyre növekvő, izmos, kiegyensúlyozott, életerős, ha megengedik, hogy úgy mondjam, egy zakatoló gazdaságra. Nos, hát ezért született meg a Széchenyi terv, amely képes arra, hogy sokmillió ember szétfutó akaratát egy közös erővé fogja össze. A legnagyobb magyar, gróf Széchenyi talán azt mondaná, nemzetépítő erővé. El is hoztam ezt a tervet ide. Széchenyi terv - a jövő pillérei. Nos, ez az a nagy nemzetépítő terv, amelyért először is szeretnék köszönetet mondani Matolcsy miniszter úrnak, hiszen ez az ő munkáját dicséri, másfelől, ha megengedik, bele is lapoznék ebbe a tervbe, az egészet természetesen nem fogom felolvasni. De mégis, hadd mondjam el Önöknek azt, hogy hét nagy fejezetet is tartalmaz ez a terv és így a jövő pilléreiről sokat elárul nekünk. Szerepel ebben egy vállalkozáserősítő program, egy otthonteremtő program, egy turizmusfejlesztési, egy kutatási-innovációsprogram, foglalkozik az információs társadalom kérdésével, található benne egy nagy ívű autópálya építési program és egy regionális gazdaságépítési program is. Hét nagy alprogramot tartalmaz tehát, amelynek keretében több százmillió, több százmilliárd forintot fordítunk közös, vagyis költségvetési pénzekből. Ebben leírt tervek valóraváltására, de a Széchenyi tervnek nem az az újdonsága mindösszesen, hogy a gazdaság fejlesztése érdekében költségvetési forrásokat ruház be. Az igazi újdonság abban áll, hogy ez egy ajánlat. Azt reméljük a Széchenyi tervtől, hogy külföldről és belföldről, külföldi és magyar vállalkozóktól aktív tőkét tudunk így bevonni a gazdaságba és valójában sikerül megkétszereznünk, Matolcsy úr szerint akár meg is háromszorozhatjuk azt az összeget, amelyet gazdaságfejlesztési célból a költségvetési rovatunkból használunk fel. Talán éppen úgy, ahogyan a legnagyobb magyar azt megálmodta.

Nos, hát tisztelt hölgyeim és uraim!

Hosszasan beszélhetnék én a Széchenyi tervről, mert mint látják, gazdag program ez. De mivel ez a jövő terve, úgy érzem, lesz még alkalom arra, hogy beszéljünk erről. Van azonban ebben a tervben valami, amiről szeretnék most néhány szót elmondani Önöknek.

Komolyan veendő, súlyos személyek által készített gazdasági elemzések szerint az elmúlt 200 esztendőben minden, a világpiacon szereplő árunak hosszú távon csökkent az értéke. Az egyetlen kivétel az emberi tudás, amelynek az értéke folyamatosan nőtt és úgy érezzük, úgy látjuk, nőni is fog. Ezért különösen szívet melengető érzés, hogy azt olvashattuk a világ talán legtekintélyesebb tudományos lapjában a Natural című szaklapban, januárban jelent meg ez az írás, amely a magyar tudósokról szólt és amelynek szerényen a következő a címe, (nem magyar ember írta a cikket): A hely szelleme, a XX. századot Budapesten csinálták. Ez az írás azokról a magyarokról szól, akiknek a számítógépet, a nukleáris energiát, a hologramot, az űrhajózás alapjait, vagy éppen a "C" vitamint köszönhetjük. A magyar gazdaság, tisztelt hölgyeim és uraim, az új évezreddel egy új korszakba is lépett. A növekedés forrása már nem az olcsó, hanem a jól képzett munkaerő, valamint a kutatás és a fejlesztés lesz. Ezért a Széchenyi terv keretében a magyar költségvetés két év alatt több mint 60 százalékkal növeli a kutatásra és fejlesztésre szánt összegeket. Úgy érzem, hogyezzel fontos lépést teszünk abba az irányba, hogy tisztes megélhetést biztosítsunk a tudósoknak és kutatóknak és egyúttal megteremtsük számukra az alkotáshoz szükséges feltételeket is. Ugyanis, kedves barátaim, Magyarország ma is bővelkedik tehetségekben. Elegendő, ha fölidézem Önöknek azt, hogy a nemzetközi kémiai diákolimpia mindkét aranyérmese magyar, Gengeliczky Zsolt Ócsáról és Rokop András Miskolcról és a nemzetközi fizikai diákolimpia aranyérmesei is magyarok, Hegedűs Ákos és Pozsgai Balázs Pécsről. Engedjék meg, hogy nekik, tanáraiknak és szüleiknek talán mindannyiunk nevében is őszintén gratuláljak és mindannyiunk érdekében további sok sikert kívánjak.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Talán Önök között is vannak olyanok, esetleg többen is, akik találkoztak már azzal a hatalmas könyvvel, amit Millenniumi Kódexnek nevezünk. Ezt a Kódexet az elmúlt esztendőben nyitottuk meg azzal a céllal, hogy a magyar polgárok beleírhassák üzenetüket a harmadik évezred magyarjai, a jövő számára. Tudják, néha belelapozok ebbe a könyvbe és most, amikor - miután időm lejárt, lassan el kell búcsúznom Önöktől, engedjék meg, hogy két bejegyzést megismertessek Önökkel, hátha Önöknek is örömet jelent és erőt ad. Egy nyugdíjas úr ezt üzeni a jövendő magyarjainak: Szeretem ezt az országot, összes hibáival együtt. Szeressétek ti is, és szabadítsátok meg hibáitól. Egy tíz esztendős kislány pedig a következőket jegyezte föl: Szeretettel gondolok a még meg nem született gyermekeimre. Remélem, minden álmuk valóra válik majd.

Engedjék meg, hogy én is csatlakozzam a jókívánságokhoz, mindannyiuknak jó erőt és egészséget kívánjak, kívánok mindannyiuknak boldog családot, megértő társat, jó szomszédot, és munkát, amelynek haszna, értelme és gyümölcse van.
Köszönöm, hogy meghallgattak.

(Forrás: orbanviktor.hu)