Orbán Viktor évértékelő beszélgetése - Pécs
Pécs, 2006. január 9.

Rákay Philip: Jó estét kívánok kedves pécsiek és környékbeliek. Köszönöm szépen, Rákay Philip vagyok, jó két órát fogunk majd együtt eltölteni. Mit szólnak, milyen pontosak vagyunk? 4 órára hirdettük meg, Önök is pontosak, hiába, mégis csak lendületben az ország. Mindenki idejött időben. Engedjék meg, hogy nagyon sok szeretettel köszöntsem mindannyiukat. Nemcsak a pécsieket, hanem azokat is, akik a környék különböző településeiről érkeztek. Arra szeretném megkérni a pécsi illetőségűeket, hogy jó házigazda módjára üdvözöljék egy tapssal a vendégeket. Köszönjük.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim. Hogy miért is vagyunk itt ezen a mai délutánon, Orbán Viktor január 29-én Budapesten évértékelő beszédet tart majd. Ezt az évértékelő beszédet előkészítendő öt vidéki városba látogattunk, illetve látogatunk még el ezen a héten. Talán látták már a Hírtelevíziónak köszönhetően, hogy Dombóváron kezdtünk néhány nappal ezelőtt. Ott a munkáról beszéltünk, aztán jártunk Egerben múlt hét végén, akkor a család került szóba, és így folytatódik ez még, öt témakört fogunk majd végigtárgyalni ezen a héten. Ma itt Pécsett az egészségügy a fő témánk. Az egészségüggyel kapcsolatban tehetik majd fel a kérdéseiket nemcsak azok, akik itt ülnek a körön belül, hanem mindenki itt a teremben, mondjuk elérhető közelségen belül, hiszen jó sokan vagyunk. Tehát mire ez a mikrofon kiér valahová, az bizony időbe telik, és nagyjából másfél, maximum két órás lesz ez a mai munkaértekezlet, találkozó. Úgy hogy én már most arra biztatom Önöket, hogy egészen nyugodtan, bátran kérdezzenek. Természetesen azt nem tudom megígérni, hogy minden kérdés sorra kerül, hiszen pld. az egészségügy témaköréről szerintem éjfélig tudnánk itt beszélni közösen ebben a csarnokban, meg persze más témák is szóba kerülnek itt úgyis, akkor sem érnénk a végére. Egyébként ezeknek az országértékelő beszélgetéseknek van egy újdonságuk. Nem tudom, a tavalyi évértékelő beszélgetést látta-e Önök közül valaki? Látták sokan. Ugye akkor is Kudlik Júlia, illetve jómagam tettük fel azokat a kérdéseket, amelyeket az ország különböző pontjairól küldtek el hozzánk SMS-ben, vagy akár E-mailben. Ez mai is így van, azzal a kis különbséggel, hogy elsősorban mégis csak itt a helyszínen kérdezhetnek majd itt Hölgyek, Urak, a közönség tagjai, illetve azok a Hölgyek és Urak, akik itt ülnek a narancssárga szőnyegen, ők itt jelezték, hogy szeretnének személyesen is Orbán Viktortól kérdezni. De függetlenül attól, hogy ők most úgymond itt körön belül ülnek, nem azt jelenti, hogy csak rájuk kerül majd sor. Sőt, én már most hadd kérdezzem meg, elsősorban azoktól, akik most itt a földszinten foglalnak helyet, viszonylag elérhető távolságban, hogy vannak-e olyanok közöttük, akik szeretnének majd kérdezni? Kézfeltartással jelezzék. Igen, a szakállas úr, aki ott hátul jelentkezik, tőle azt kérem, hogy ha sort kerítünk erre, akkor lehet, hogy egy kicsit majd közelebb fogom hívni. Egyébként bárkit arra biztatok, hogy amikor az elnök úr… Nem látnak a reflektortól, nem tudom, mennyire orvosolható ez, nyilván a kollégák is hallják ezt. Jó. Szóval, azt szeretném kérni, ha azok közül, akik itt, a közönség soraiban kérdezni tudnak, és kérdezni szeretnének, majd bármikor hozzászólni, kérem, hogy jelezzék kézfeltartással, bárhol is üljenek. Akár itt a körön belül, akár a körön kívül. Vagy Kudlik Júlia vagy én fel fogom Önöket szólítani és amennyiben felállnak, elmondják a nevüket és felteszik a kérdésüket, arra szeretnék kérni minden kérdezőt, hogy viszonylag röviden, tömören, lényegre törően kérdezzenek, azért, hogy minél több kérdésre maradjon időnk. Köszönöm szépen előre is az együttműködésüket.

És akkor engedjék meg, hogy köszöntsek néhány, számunkra fontos embert itt a csarnokban. Először is a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület képviseletében Weszelovszky Zoltán urat, ha minden igaz, itt ül valahol. Igen. Köszönjük szépen. A Magyar Polgári Együttműködés Egyesület az az Egyesület, amely először felkérte Orbán Viktort évértékelő beszédének megtartására és évről évre így van ez, tehát ez a mai rendezvény is nekik köszönhető, úgy, hogy köszönjük szépen Zoltán ezt a kiváló ötletet. A Nyugdíjas Tagozat elnöke is itt ül körünkben, Aszódi Pál. Üdvözöllek szeretettel Pali bátyám. Mindig olyan furcsa, amikor kimondom, hogy Nyugdíjas Tagozat, mert annyira fiatalos, hogy nyugodtan szinte az Ifjúsági Tagozat vezetője is lehetnél Pali bátyám, olyan jól tartod magad Hála Istennek. És akkor engedjék meg, hogy a pécsiek nevében is sok szeretettel köszöntsem országgyűlési képviselő jelöltjeinket. Reméljük, hogy ők már nem sokáig lesznek jelöltek, csak néhány hónapig, aztán majd valamikor az ősszel már, mint országgyűlési képviselőt üdvözölhetjük Őket. Borhidi Attila Széchenyi díjas akadémikus professzor úr, Isten hozta nálunk. Azt hiszem, ha az életútját elkezdeném végigmondani, éjfélig itt lennénk, mindenki ismeri azt a nagy ívű pályát, amit bejárt a professzor úr. Dr. Termár Gábor is itt van velünk, a Baranya megyei kórház osztályvezető főorvosa, egyetemi docens, köszönjük szépen. És jelen van dr. Páva Zsolt, aki ugye volt anno Pécs polgármestere is. És mindhármuknak nagyon sok sikert kívánok, bár még csak áprilisban jön el az ő idejük. 9-én és 23-án lesz az első nagy megmérettetés, és aztán az őszi, ugye Páva Zsolt úr jutott eszembe, mint volt polgármester jutott eszembe, hogy az önkormányzati választásokon is remélem, hogy majd vitézkednek az urak a csapatukkal. Már csak azért is jutott ez az eszembe, mert jelezték nekem helybéli pécsi politikusok, hogy várható, hogy ma ebbe a csarnokba érkezik egy másik vendég is, Pécs jelenlegi polgármestere, Toller László. Na most, ha – hölgyeim és uraim, ez egy polgári rendezvény, ahogy ezt Pécsett általában el szoktam sütni, tehát most sem hagyom ki, ez egy toleráns közönség és város. Tehát ha az említett illető úr megérkezik, akkor fogadjuk persze szeretettel, szerintem épülésére szolgál ez a mai este, amit itt fog hallani, biztos, hogy nem megy majd a kárára. Lehet, hogy beépíti majd ő is a programjába, és meg is valósítja azokat a dolgokat, amelyek felmerülnek itt ma. Hát, legyünk ennyire optimisták. Hölgyeim és Uraim, köszönöm szépen. Elöljáróban akkor ennyit. Remélem, akik fennülnek a karzaton, hallanak is, és most már látnak is. Részben a lámpákat azért nem tudjuk 100%-osan kiiktatni, mert több TV társaság is készít felvételeket, és tudom, hogy ez kellemetlen, és nem annyira nyugtatja Önöket, de nem árt, ha látszik a kamerában, ha látszik, hogy milyen sokan vagyunk. Míg ha nem lennének ott lámpák, csak egy fekete máz látszana a televízióban, ezért kérem, hogy viseljék el ezt a kis kellemetlenséget. Egyébként szokás szerint a Hír TV-ben látják majd 40 perces összefoglalóját ennek a mai eseménynek. Ha minden igaz, akkor a holnapi nap folyamán, holnap este. Még egyszer köszönöm szépen, hogy itt vannak, és pillanatokon belül el is kezdjük. Toller László megérkezett. Foglaljon helyet valahol. A mai estéhez még egyszer mondom, kellemes időtöltést kívánok mindannyiuknak, ehhez a mai munkaértekezlethez. Azt gondolom, nem árt, ha mindannyiuknak lesz hozzászólása és néhány szava, tegyék ezt meg és engedjék meg, hogy erre a rögtönzött színpadra szólítsam ennek a mai estnek a két szereplőjét. Hölgyeim és Uraim, fogadják szeretettel Kudlik Júliát és Orbán Viktort.

Kudlik Júlia: Jó napot kívánok, sok szeretettel köszöntöm valamennyiüket ezen a mai találkozón. Bizonyára tudják, de elmondom ismét, hogy vasárnap, január 29-én Orbán Viktor elnök úr Budapesten évértékelő beszédet tart. Ezt megelőzően öt témában öt vidéki helyszínen – Mikola István miniszter úr…

Philip: Azt hiszem, elmondhatjuk Juli, hogy Toller Lászlónál csak Mikola miniszter úr belépője jobb…

Kudlik: Nem is tudom, hol hagytuk el, mert a lépcsőfordulóban még megszámoltam, mindenki megvolt. No tehát az évértékelő budapesti beszámolót megelőzően öt vidéki helyszínen öt különböző témában gyűjti az elnök úr az Önök segítségével a tapasztalatokat ezeken a találkozókon, a találkozók alkalmával különböző beszélgetéseket folytatunk és mondom, tapasztalatokat gyűjtünk. Nos, nyilván az érdekli Önöket, mi is ez az öt téma. Kérem szépen volt a munka, a család, lesz egészségügy, megélhetés, és otthonteremtés. A munkáról, a munka világáról Dombóváron értekeztünk az emberekkel, a családról, gondoskodásról és minden ezzel összefüggő témáról. Egerben tartottunk közönségtalálkozót és ma itt vagyunk Pécsett. Mit gondolnak, mi a téma? Így van, az egészségügy. Elnök úr, miért pont ez?

Orbán Viktor: Jó napot kívánok tisztelt Hölgyeim és Uraim. Engedjék meg, hogy a pécsieket és a környékről érkezetteket is szeretettel köszöntsem. Polgármester urat is szeretettel köszöntöm, láthatták az előbb, ide is jött, kezet is fogtunk. Ez azért is hasznos, mert ezzel bemutathattuk, hogy a nagykoalíciónak hol vannak a végső határai. A mai világban ez sem kevés, ne tessék lebecsülni tisztelt Hölgyeim és Uraim. Miért az egészségügy? Amikor a Nemzeti Konzultáció keretében ezelőtt néhány hónappal megkérdeztük Magyarországot, hogy a polgárok mit tartanak a legsúlyosabb és legnehezebb kérdéseknek, akkor az egészségügy előkelő helyet vívott ki magának. Ha megengedik, fel is olvasok három-négy mondatot, amit a Nemzeti Konzultáció összegzéseként meg tudtunk állapítani. Kiderült, hogy komoly félelmek élnek az emberekben, félnek, hogy tovább emelkednek a gyógyszerárak, és nem fogják tudni kiváltani a számukra létfontosságú gyógyszereket. Attól is félnek, hogy privatizálják a kórházakat, és ennek következtében megszűnhet az ingyenes orvosi ellátás. Aggodalmat kelt az is, hogy fontos vizsgálatokra és műtétekre heteket, sőt, hónapokat kell várni, félnek, hogy a betegségük ki sem derül időben, vagy nem fogják őket meggyógyítani a kellő időben. Azt is előkelő helyre tették a Nemzeti Konzultáció során az emberek, hogy az egészségügy helyzetén változtatni kell, és úgy fogalmaztak a legtöbb interjúban és kérdőívben, hogy Magyarországnak egészségügyi garanciákra van szüksége, azt kérik, hogy garantáljuk, hogy a kórházak állami tulajdonban maradnak, garantáljuk, hogy mindenkit időben tudjanak megvizsgálni és ellátni, és garantáljuk, hogy a gyógyszerárak nem szöknek az egekbe, mint manapság. No hát, nagyjából ez volt a közvélekedés, amely indokolttá tette, hogy az évértékelő beszélgetések során az egészségügynek külön napirendet szenteljünk.

De miért éppen Pécsett? Talán erre a kérdésre is érdemes válaszolni. Itt Pécsett az elmúlt években történt valami, amiről mi azt gondoltuk Mikola Istvánnal és az ő szakértői csapatával, hogy mintaértékű, minta, példaadó lehet egész Magyarország számára, amikor az egyetem és a megyei kórház között kialakult egy szoros szakmai együttműködés. Ráadásul Pécsnek jó esélye van arra, hogy az egészségügyi ellátásban regionális központtá váljon. Tehát úgy éreztük, itt történt valami, amiről pozitív példaként lehet beszélni, és amiből okulhat az ország többi nagyvárosa, fontosabb megyéje is.

Azonban az elmúlt időszakban rossz híreket kaptunk Pécsről, az a hír látott napvilágot, hogy privatizálni szeretnék a megyei kórházat, és ha a megyei kórházat privatizálják, akkor az az együttműködés, ami az egyetem és a kórház között létrejött, valószínűleg megbicsaklik, és az a példaértékű megoldás, ez az együttműködés immáron elvész. Azt gondoltuk, érdemes tehát eljönni Pécsre, érdemes beszélgetni az érintettekkel, orvosokkal, professzorokkal, egyetemi emberekkel, és talán miután itt helyi konzekvenciája is van az ügynek, talán éppen Pécsett érdemes az itt élő emberekkel szót váltani az egészségügyről. Így kerültünk ide Pécsre, és ezért választottuk a mai beszélgetésünk témájául az egészségügyet.

Kudlik: Köszönöm szépen. Mindjárt itt hadd tegyek fel két kérdést talán, ami éppen a kórházzal függ össze. Nehéz volt eldöntenem, hogy most a gyógyszerrel, a kórházzal, egészségügyi ellátással kezdjük-e. Az elnök úr megadta az alaphangot. Itt van egy észrevétel, a kórház nem cipőgyár. A cipőgyárban cipőket termelnek, a kórháznak viszont nem az a feladata, hogy beteget és betegséget termeljen. Az alapellátás, a biztonságos ellátás, az ellátás színvonala aggasztja leginkább az embereket, az után a privatizációval kapcsolatosan is van egy észrevétel, hogy érdekes módon mindig ott kezdődik a privatizáció, ahol nagy beruházás valósult meg. Itt, Pécsett azt hiszem, hogy a megyei kórházban volt ilyen.

Philip: És még egy kérdés. A kórházak állapota siralmas, írja SMS-ben valaki. A horribilis tb-járulék mellett nem ezt érdemelnénk, ezért ki a felelős? Ön volt már elnök úr pld. Gyöngyös belgyógyászatán? Attól még a halál is jobb. Hát, ezt érdemeljük?

Orbán Viktor: Nos, ami a privatizációt illeti, ha megengedik, először nem egy szakmai szempontot választok a témához, hanem egy politikait. Ezt a kérdést szerintem Magyarország polgárai eldöntötték. Volt egy népszavazás. Kétmillió ember azt mondta, hogy nem ért egyet a kórházak privatizációjával. Lehet, hogy ez néhány százalékkal elmaradt attól, ami ahhoz kellett volna, hogy a Kormányzatot kötelezze olyan törvény megalkotására, ami megtiltja a privatizációt, tehát lehet, hogy jogi értelemben néhány százalék hiányzott, de politikai értelemben elsöprő többség fejezte ki a véleményét, és mondta azt, nem akarják, hogy privatizálásra kerüljenek a magyarországi kórházak. Ezt minden jóérzésű Kormánynak, minden demokratikus Kormánynak tudomásul kell vennie, és érvényesítenie is kell, illetve kellene. Aztán sokat beszélgettem a Nemzeti Konzultáció során idősebb emberekkel, akik egy másik szempontot is felvetettek. Azt mondták, hogy ezeket a kórházakat, amikor ők még fiatalok és aktívak voltak, az ő munkájukból, az ő munkájukkal építették fel. Lehet, hogy a Kormány gyakorol most felette rendelkezési jogokat, de ezek az ő kórházaik. Ők nem akarják eladni és attól félnek, hogy ha fizetni kell majd az ellátásért, akkor az őáltaluk épített, immáron privatizált kórházakban erre nem lesz mód. Tehát ők kétszeresen járnak majd rosszul. Tehát úgy látom, hogy az idős emberek különösképpen ellene vannak a kórház privatizációnak. A harmadik szempont szakmai természetű. Ott, ahol magánosították a kórházakat Európa néhány országában, a helyzet csak rosszabb lett. Vannak magyar tapasztalatok is. Néhány kórházat sajnos ilyen-olyan ügyeskedéssel kijátszottak a közvagyon köréből, és ma már lényegében privatizált kórházként működnek. Mindenhol elbocsátások, van olyan kórház, ahol 120 embert bocsátottak el. Mindenhol pénzügyi zavarok, és több helyütt az óta már ügyészségi vizsgálatok is zajlanak. Minden tapasztalat azt mutatja, hogy ettől a lépéstől inkább tartózkodni kellene. Van itt, azonban még két dolog, ha Júlia megengedi, még ezeket szóba hozom.

Igyekszem visszafogottan fogalmazni. Hogy is szokott sor kerülni ezekre a privatizációkra? Filmszerűen pergessük le magunk előtt az eseményeket. A kisebbik koalíciós párt valamelyik vezetője feláll, és bejelenti, hogy az állami tulajdon rossz dolog. Az állam rosszabb gazda, mint a magántulajdonos. (Az nem zavarja meg, hogy közben ő felelős egyébként az állami vagyon helyes működtetéséért, hiszen kormányon lévő párt). Ezek után a Pénzügyminisztérium ilyen-olyan eszközökkel elvonja a kórházaktól a pénzt, lényegében kormányzati intézkedésekkel a csőd szélére sodorja őket. Ekkor feláll a kisebbik koalíciós párt, és azt mondja, no látják, mi megmondtuk, az állam rossz tulajdonos. És akkor azt mondja az egészségügyi Kormányzat, hogy kedves barátaim: vagy éhen haltok, vagy tönkremegy a kórházatok, vagy privatizálás lesz. Maga a Kormányzat idézi elő, szerintem szándékosan azokat a helyzeteket, amikor már szinte nem marad más mentőöv az ott dolgozó emberek számára, mint hogy magántulajdonba kerüljön a kórház. Na, ezt a játékot játsszák velünk, és magyarok ezt, pedig szó nélkül tűrjük.
Az utolsó megjegyzésem, pedig az volna, hogy természetesen mi nem vagyunk a magánkórházak ellen. Aki magánkórházat akar, az építsen magának egyet. Aztán működtesse, és ott termelje meg a hasznot. Összességében tehát azt kell mondanom, én nem akarok beleszólni természetesen. Nem is tehetem, hogy beleszóljak a Baranya megyeiek életébe és sorsába, Önöknek kell eldönteni, hogy mi legyen a Baranya megyei kórház sorsa, de ha engem kérdeznek, ha tőlem kérnek tanácsot, vagy véleményt, én azt tudom mondani Önöknek, hogy minden szempont az ellen szól, hogy magántulajdonba kerüljenek a kórházak. Itt még egy lezáró megjegyzésem talán lehet, ugye Júlia? Mert nyilván azért azt a kérdést fel akarják tenni, hogy rendben van, ne privatizáljunk, de mi lesz velük? Mi lesz ezekkel a kórházakkal? A mi fejünkben egy olyan magyar egészségügy képe rajzolódik ki, amely magyar állami felelősséggel működik. Tehát mi nem magánegészségügyben, hanem állami felelősségű egészségügyben gondolkozunk. Azt gondoljuk, hogy a magyar államnak felelősséget kell vállalnia, és eleget is kell tennie ennek a felelősségnek, ami az emberek egészségi állapotának a megőrzése, és a beteg emberek meggyógyítása érdekében szükséges, illetve fennáll. Tehát mi nem privatizált kórházak láncolataként képzeljük el a magyar egészségügyet, hanem az állami felelősség, állami finanszírozás, az állami működtetés, az állami minőségbiztosítás felelősségi rendszerében gondoljuk el, az egészségügyi intézmények működtetését. Még egy megjegyzést, ha Júlia megengedi azt…

Kudlik: Sok a lábjegyzet elnök úr, és itt sorakoznak a kérdések.

Orbán Viktor: Azt szerettem volna ezzel mondani, hogy ha sikerült világosan elmondani a szándékainkat, akkor láthatják, hogy mi az egészségügyben nem mindent felforgató reformokat vagy változásokat akarunk. Az egészségügyben szükség van változtatásokra, változásra, de a változásnak az lehet a célja és az értelme, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. Ezt célozza a változás, és úgy érzem, erre a programunk segítségével képesek is leszünk.

Kudlik: A privatizáció kapcsán eddig a kórházakról esett szó, de ha már a privatizációnál tartunk, akkor beszélgessünk a gyógyszertárakról is, amelyeknek egy része magánkézben van, de úgy tűnik, hogy most még inkább magánkézbe kerülnének. Mármint úgy értem, hogy nem magyar tulajdonosok kezére esetleg, tehát kinek a kezén legyenek ezek a gyógyszergyárak, hogyan lehet segíteni a magángyógyszertárakat? Vajon a fiatalok hogyan tudnak ilyet létrehozni, és ha már a gyógyszertáraknál vagyunk, akkor a kistelepüléseken lévő patikákról is kéne szót ejteni. Hiszen ugye itt ugyan Pécsett vagyunk, de nyilván a környező településeken vannak ilyen kis gyógyszertárak, amelyek állami támogatás nélkül nem igen tarthatók fenn. Hiszen ma az egyik találkozón délelőtt azt mondták, ha jól emlékszem, hogy 2000 – 3000 fős létszámnál rentábilis egyáltalán egy ilyen gyógyszertárnak a fenntartása. Azt is mondták ma, hogy a gyógyszerellátást nem lehet összekeverni a gyógyszer kereskedelemmel, hiszen e mögött emberek vannak, méghozzá beteg emberek. Hát, ez jó sok kérdés egyszerre, de hát a sok lábjegyzet után most sok kérdés következett, bocsánat.

Orbán Viktor: Hát, ezt érdemlem. Tehát ha megengedik, visszavágóként kicsit messzebbről kezdeném a választ. Amikor a patikákról beszélünk, akkor a ma még magyar kézben lévő patikákról beszélünk. Ha a látószögünket kitágítjuk, és az egész magyar gazdaságra vetünk egy pillantást, akkor azt mondhatjuk, hogy a magyar gazdaságnak a legnagyobb baja éppen az, hogy nem a saját lábán áll. Ma Magyarországon ahhoz, hogy a magyar gazdaság előállítson 100 forintnyi értéket, ahhoz 150 forintnyi hitelt veszünk fel. Ez jól mutatja, hogy minél többet dolgozunk, nem a pénzünk nő, hanem az adósságunk. Amit aztán fizetünk, az államadósságot meg majd még az unokáink is fizetni fogják. Ma kb. egy emberre, az aggastyánokat és a most megszülető csecsemőket is beleértve egy magyar állampolgárra olyan 1,300 millió forintnyi adósság esik. Nem a saját lábunkon állunk, azért sem, mert amikor arról van szó, hogy hogyan erősítsük meg a magyar gazdaságot, akkor sohasem a magyar kis- és középvállalkozókra számítunk. Akkor mindig a külföldi befektetőkről van szó, a nagy cégekről, meg a privatizációról. Most ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük a patikák helyzetét, akkor azt tudom mondani Önöknek, hogy a magyar gyógyszeripar, gyógyszer kereskedelem egész rendszerét szem előtt tartva, azt tudjuk mondani, hogy a gyógyszergyártó cégeket, azokat már eladták, már nincsenek magyar kézben, talán egy kivétellel. Ha a gyógyszer nagykereskedelmi cégeket nézik, azt látják, azok is mind külföldi kézben vannak. Egyetlen olyan hely van még a gyógyszer kereskedelem területén, ahol még vannak magyarok, ahol még vannak pozícióink, ahol még a haszon a magyar embert erősíti ez, pedig a patikák világa. Itt is megindult a verseny, ezeket is fel akarják vásárolni. A mostani Kormányzat és a polgári Kormányzat között éppen az a különbség, hogy mi semmilyen olyan változást nem támogatunk, amely kinyitná a patikák megszerzésének lehetőségét a külföldiek előtt. Azt gondoljuk, hogy a patikáknak a magyar patikusok kezén kellene maradniuk. Ezen az alapon szeretnénk is megállapodást kötni velük. Természetesen igaz az, hogy a magyar patikusok egy része kistelepüléseken működik, és ezért nem jövedelmező a tevékenység, amit folytat. Nem jövedelmező akkor, hogy ha a Kormány nem veszi figyelembe, hogy kistelepülésen közszolgáltatást ez esetben gyógyszerellátást biztosítani nem ugyanaz, mint egy nagyvárosban. Egy budapesti jól menő patika kérdéseit nem lehet összevetni egy kistelepülési hálózatot, vagy környéket ellátó patika gondjaival. Ezért mi szeretnénk egyébként nemcsak a patika esetében, hanem a pedagógusoknál is, és az orvosoknál is egy olyan különbségtételt alkalmazni, hogy - minél kisebb településen dolgozik valaki - egy olyan szorzóval megállapított pótlékot tűzzünk ki, amely kompenzálja ezt a hátrányt, tehát egy minél kisebb településen, minél inkább vidéki kistelepülésen vállal valaki munkát, ez épüljön be a fizetésébe, legyen valamivel magasabb a fizetése. Ha pedagógus, ha orvos, vagy ha éppen mondjuk gyógyszer kereskedelemmel foglalkozik patikusként. Ezzel a lépéssel szerintem, el lehet érni azt, hogy a tisztességes hasznot, nem többet, de a tisztességes hasznot a kis vidéki patikák is el tudják érni, és így magyar kézben maradhassanak. Van még néhány más speciális gondja a patikusoknak, de ezek részben szakmai kérdések és meggyőződésem szerint meg tudjuk kötni azt a programon alapuló együttműködést a patikusok kamarájával, amely aztán beépülhet a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség programjába, amitől pedig azt reméljük, hogy az Önök segedelmével kormányprogrammá emelkedhet április 9-et követően.

Philip: Persze addig van még jó néhány megoldandó probléma és kérdés…

Orbán Viktor: 76 nap.

Philip: Sokat fogunk dolgozni addig még. Úgy hogy arra biztatom a jelenlévőket, hogy tegyék fel kérdéseiket. Nem tudom, van-e valakinek esetleg hozzászólni valója? Rögtön itt az elnök úrral szemben…

Kérdező: Papp Zoltán vagyok, Kővágószőlősről és az elnök úr említette, hogy a Nemzeti Konzultáció során az emberek az első helyek közé sorolták az egészségügyi ellátás színvonalát, hacsak nem a legelsőre. Valóban így van, ez mindenkit érint, a benne dolgozót, a beteget, de még az egészségest is, most vagy a jövőben, de mindenki által érintve van. A kérdésem elnök úr, ha Önök alakítanak Kormányt, tervezik-e azt, hogy a GDP arányos egészségügyi finanszírozást a jelenlegi 5% körüliről jelentősen felemelik, gondolom, 7, 7,5, akár 8%-ra. Mert az egészségügyi drága dolog, sok pénzbe kerül a világ minden táján, így Magyarországon is. Ebből a pénzből viszont egy nagyon jól működő, és a betegek megelégedésére szolgáló egészségügyet is lehetne megcsinálni.

Orbán Viktor: Szabad azt megkérdeznem, hogy Ön az egészségügyben dolgozik?

Kérdező: Én háziorvos vagyok.

Orbán Viktor: Ha már egy háziorvossal beszélgethetünk, akkor egy szakmai kérdést szélesebb hallgatóság előtt is hozzunk szóba. A háziorvosi ellátást magánalapra helyeztük, a praxist – ahogy fogalmaz a szakma – megpróbáltuk magánkézbe adni a háziorvosok részére. Ennek egyik fontos eleme volt az, hogy kimondtuk, ha egyszer gazdasági szabályok szerint is működtetik a háziorvosi ellátást, akkor a gazdasági élet törvényszerűségeit is alkalmazni kell. Vagyis mint minden gazdasági tevékenységnél, itt is az eszközök használatának értékét, az eszközkopás értékét le kell írni, költségként el kell fogadni, ezt nevezzük amortizációnak. Ezt mi bevezettük. Az egyik legrosszabb döntése a most hivatalban lévő ország vezetésnek éppen az volt, hogy mostantól megszüntetik az amortizáció figyelembevételének lehetőségét, és visszakényszerítik egy gazdasági szempontból kétségbeejtő ejtő helyzetbe, körülmények közé a háziorvosokat. Ezen tehát mindenképpen változtatni kell. Erre tehát számíthatnak, hogy a korábbi állapotnak megfelelő lehetőség vissza fog állni. Mikola miniszter úrral, mikor ideérkeztem Önökhöz, a vonaton egyfolytában osztottunk, szoroztunk, hogy pontosan mennyi is a magyar egészségügy részesedése a teljes nemzeti össztermékből. Rendes országban nem ilyen bonyolult dolog, mert bele van írva a költségvetésbe, az ember felüti, elolvassa és tudja. Az viszont bizonyára feltűnt Önöknek, hogy az egészségügyi miniszterek gyakran élnek azzal a csellel, hogy amikor – mint Ön is – szóbahozzák, hogy keveset fordítunk a nemzeti össztermékből egészségügyre, hiszen a minisztérium költségvetése csak 4%-a a teljes nemzeti összterméknek, akkor azt szokták mondani, hogy jó, de más tárcáknál elrejtve még található egészségügyi kiadás. Amire az ember persze szívesen feltenné azt a kérdést, hogy de miért kell rejtegetni? Miért nem írjuk bele, hozzuk előre és adjuk össze? De valóban az a helyzet, hogy van egy szakmai vita, hogy Magyarország a nemzeti össztermékének 4 vagy 5%-át költi-e egészségügyre? Én azt hiszem, hogy valahol 4 – 4,5% között lehet a valóságos helyzet. Ez jóval alacsonyabb, mint amit az európai országok általában megengednek maguknak. A 7%, amit Ön mond, reális. Azonban azt mondták nekem ma a különböző szakértőink, hogy ne ígérjem meg, ne mondjam be, ne vessem fel a 7%-os nemzeti össztermékarányos egészségügyi támogatás dolgát, mert már így is túl sokat beszéltem. Tb - járulékcsökkentés, 14. havi nyugdíj, és így is nyakamon vannak a szocialisták, minden nap megtámadnak, úgy hogy először pihenjem ki magam, ezeket hárítsam el, és majd utána hozakodjam ezekkel elő. De hogy ha már így szóba hozta ezt a dolgot, azt tudom mondani Önnek doktor úr, hogy szerintem is az a helyes, az a kitűzendő cél, hogy a nemzeti össztermékből kb. 7%-ot egészségügyre fordítsunk.

Általában azt javaslom, hogy a teljes magyar költségvetési gazdálkodást, amely ma egy rejtjeles távirathoz hasonlít leginkább nem, pedig a köz számára olvasható dokumentumra. Ezt valahogy emészthetőbb formára kellene hozni és nagyon világosan négy részre kellene szétválasztanunk. Ha egy egyébként középiskolai végzettséggel rendelkező ember felüti, akkor el tudjon abban igazodni. Tehát ki tudja abból olvasni, hogy Magyarországon mennyit költünk nyugdíjra, mennyit egészségügyre, szociális ellátásra és támogatásra, és mennyit költünk közszolgáltatásokra, mint a rendőrség, a hadsereg, a közigazgatás, az útkarbantartás, amit mindenki igénybe vesz. Egy ilyen négyes tagolású költségvetést kell készíteni, mert egyébként mindig a politikai elit gyanús, saját titka marad a költségvetés megalkotása és az abban szereplő számokkal való érvelés, és ez erősíti azt a benyomást, amiben van igazság, hogy a politika a nadrágos emberek huncutsága, mert rendes ember azt sem érti, hogy miről beszélnek, mikor egymással hadakoznak GDP-kkel, meg százalékkal. Tehát azt hiszem, hogy egy áttekinthetőbb költségvetésnél ezt a 7%-ot vállalni kell.

Kérdező: Köszönöm. Ha már szóba jött ez a háziorvosi amortizáció, az valóban egy jó lépés volt, magam is éltem vele, de ha már a szó még nálam lehet egy kicsit, akkor szeretnék néhány gondolatot váltani Önnel az úgynevezett működtetési, vagy praxis jogról. Na most ez látszólag csak a háziorvosok problémája. A betegeknek, az ellátandó lakosságnak is ugyanúgy problémája. Annak idején azt hiszem, ez egy jó szándékú kezdeményezés, egy törvény volt, de valljuk be, gondolom, hogy ezt Ön is belátja, hogy ez nem sikerült teljesen, az elérendő célt végül is nem váltotta be teljesen. Tudok olyan helyet, ahol ez jól működött, és olyat is, nem egyet, ahol kevésbé. Tehát a kérdésem az, hogy amennyiben Önök kormányoznak, gondolkoztak-e már azon, hogy ezt a működtetési jogot megváltoztatják, hiszen Magyarországon, ha jól tudom, ma több száz betöltetlen háziorvosi állás van.

Orbán Viktor: Valóban így áll a helyzet, sőt nemcsak hogy több száz betöltetlen háziorvosi állás van, hanem általában orvoshiány fenyeget Magyarországon. A napokban olvastam a budapesti Orvostudományi Egyetem rektorának egy elemzését, aki azt mondta, hogy Magyarországon minden évben 1200 új orvosra lenne szükség, és mindösszesen 800-at képezünk. Ráadásul a 800 újonnan képzett orvosnak egy része, illetve a magyar orvosok egy része szívesen megy külföldre, és vállal külföldön munkát. Az is igaz, hogy nagyon gyakran a jobban képzettek hagynak itt bennünket. Ez összességében nem lehet a magyar embereknek az érdeke, hogy a Magyarországon képzett orvosok másik országban keressék a boldogulásukat. De ma, amikor beszélgettem a doktor urakkal, s megkérdeztem, hogy mennyi a fizetésük – halkan, csendben és diszkréten – és ők ezt megmondták, ezzel most nem hozakodok elő, akkor azt kérdeztem, hogy ez nemzetközi összehasonlításban mit jelent? Azt mondták, hogy pld. Csehországhoz képest – Csehországhoz, nem Németországról beszélünk, meg Angliáról – 7 és félszeres a különbség. 750%. Tehát jól látható, ha Magyarország továbbra is folytatja, amit eddig tett, akkor el fogja veszíteni az orvosainak egy tekintélyes részét. Mert mit csinálunk most? Ugye mindannyian tudjuk, hogy az egészségügy ma csak azért működik, mert az ápolónők meg az orvosok valami, a szakmán kívülállók számára szinte megérthetetlenül erős elkötelezettséggel és hivatástudattal rendelkeznek. A magyar egészségügy ma azért működőképes, és azért működik még mindig, egyáltalán azért van működőképes állapotban, mert ez a hivatástudat fenntartja. És ezért a Kormányzatok gyakran visszaélnek ezzel a helyzettel. Azt mondják, kevesebb pénz is elég nekik, úgyis meg fogják csinálni. Nos, ez nem megy így a végtelenségig. Tehát ezzel a hivatástudattal nem szabad visszaélni, meg kell emelni a fizetéseket, közelíteni kell az európai fizetésekhez, egyébként lemaradunk egy versenyben és elveszítjük az orvosainkat. Ez általában a munkabérekre is igaz, majd talán lesz olyan kérdés, amikor erről is beszélhetek. Tehát én híve vagyok annak, hogy a háziorvosi díjazásnak a rendjét változtassuk meg abban a formában, hogy az vonzó legyen, és ne legyenek betöltetlen háziorvosi állásaink. Ráadásul ez igazságtalan is, mert leginkább a kistelepülések szenvednek attól, hogy nincsenek háziorvosaik, és ez olyan igazságtalanságot eredményez, hogy életminőségbeli különbség jön létre aszerint, hogy valaki városban, nagyvárosban, vagy pedig faluban él-e. Tehát ezért indokolt mindaz, amiről Ön beszélt. Remélem, Mikola miniszter úr képes lesz kidolgozni a szakmai koncepciókat, és remélem, én meg leszek abban a helyzetben, hogy támogathassam őt ebben.

Philip: Mellettem a fiatalember nagyon hevesen bólogatott, sőt, jelezte, hogy hozzá is kíván szólni.

Kérdező: Mint végzős orvostanhallgató, és mint leendő praktizálni kívánó orvos, egyszerűen kilátástalannak tartom a pályakezdő orvosok helyzetét, mert olyan megalázóan keveset keresnek, hogy abból becsületesen megélni nem lehet, lakáshitel felvételére gondolni sem merünk, valamint családalapításra, ha valakinek nincs erős anyagi háttere, akkor szintén nem lehet gondolni. A jelenleg végzős orvostanhallgatóknak jó nagy százaléka gondol arra, hogy Magyarországon nem fog dolgozni, egyből külföldre megy. Egy részük pályaelhagyó lesz, és ha ez a tendencia marad, az orvosi társadalom nyílván öregszik, nem lesz utánpótlás, és jönnek az ukrán, román, kínai orvosok, akik majd úgy-ahogy ellátják a betegeinket. Kérdésem az, hogy mit tenne a Fidesz, ha Kormányra kerülne, hogy ezt az egészen egyszerűen kilátástalan helyzetet valamilyen szinten oldja, mert aki praktizálni kíván Magyarországon, és pályakezdő, az szinte luxusnak számít, mert ahhoz olyan anyagi háttér kell. Illetve, ha egy orvos a saját hivatásából becsületesen szeretne megélni, és nem luxus szinten, ez lehetetlen gyakorlatilag. Köszönöm.

Orbán Viktor: Amikor ma idejöttem Önökhöz, akkor Intercity vonattal jöttünk, és a jegyellenőrrel is tudtam beszélgetni. Akiről kiderült, hogy pályaelhagyó, mert egyébként egészségügyi végzettsége van, onnan nyergelt át a szintén gondolom, nagyon jövedelmező MÁV-os állásra, aneszteológus, és azt mondta, úgy látja, hogy még mindig jobb perspektívák vannak előtte a magyar Államvasutaknál – ami szintén megér egy misét, annak az állapota, meg jövendőbeli kilátásai, mintha egyébként marad a magyar egészségügyben. Ezt tanultam meg, hallottam ma reggel. Na most nézze, csodák, meg csodapirulák nincsenek, de nem is szükségesek. A baj okát látjuk. Ennyi pénzért nem fognak az emberek Magyarországon maradni, és orvosi végzettséggel dolgozni. Tehát a fizetéseket meg kell emelni. Ez nem lehetőség kérdése, annak a kérdése, hogy hagyjuk-e, hogy elveszítsük az orvosainkat, vagy sem. Ha nem akarjuk hagyni, akkor lépnünk kell. Azt nem véletlenül üdvözöltük, hogy az Egészségügyi Dolgozók Demokratikus Szakszervezete, Csere Ágnes révén vetette fel azt a javaslatot, hogy amikor most a repteret eladták, - ami önmagában egy másik egész délutánt betöltő horrorba hajló sci-fi történet -, azt javasolta Ágnes asszony, hogy az abból befolyó pénzeket, vagy annak legalább egy tekintélyes részét helyezzük el egy egészségügyi alapba, és azt próbáljuk meg valahogy az egészségügy feljavítására fordítani. Ez azért egy érdekes javaslat, mert a magyar állam 1990 óta tudomásom szerint nem volt olyan helyzetben, hogy az asztalon legyen egyszerre 465 milliárd forintja. Most ez volt a helyzet. Tehát nem ígérvényként, meg hitel, meg konstrukció, hanem lényegében készpénzként 465 milliárd forint ott volt az asztalon. Szerintem indokolt ilyenkor az a felvetés, hogy ezt a pénzt ne engedjük kézen-közön, itt-ott-amott különböző csatornákon elfolyni, hanem egy nagy, jövőt építő célra fordítsuk, pld az egészségügy reformjára. Ezt a javaslatot elvetették. Azóta sem tudjuk, pontosan hol a pénz, vita folyik, hogy most akkor adósságot csökkentettek belőle, vagy költségvetési hézagokat tömtek be. Ez mind a mai napig tisztázatlan. Egy dolgot tudunk, hogy ugyanott vagyunk, ahol korábban voltunk, csak most már hiányzik az egyetlen, valaha megvolt repülőterünk. Annyival viszont szegényebbek vagyunk. Azt hiszem, hogy az egészségügy esetében ebben a nagyságrendben kell gondolkoznunk. És én nagyon remélem, ha nem is azonnal, mert az ország gazdasági állapota nem teszi lehetővé, hogy holnap reggeli megoldásokat ígérjünk, de két-három év elszánt kormányzati munkájával elő lehet állítani azokat a pénzügyi forrásokat, elsősorban a munkanélküliség csökkentésének a segítségével, új munkahelyek létrehozásával, amelyek a magyar egészségügy számára is új megoldást jelentenek. Nem tudom, szabad-e még élni a lehetőséggel, erről is szólni néhány szót. Bizonyára hallottak arról, hogy bejelentettük, hogy ha kapunk elegendő bizalmat Önöktől, akkor július 1-től a munkát terhelő adót, amit tb-járuléknak becéznek Magyarországon, azt a mostani 29 százalékpontról 19 százalékpontra csökkentjük. Ha az ember kiszámolja, ez egy 30%-ot meghaladó csökkentés. Ilyen bonyolult a magyar költségvetés. 10 százalékpontos csökkentés valójában azt jelenti, hogy 1/3-ával csökkentjük a tb-járulékot. Miért is gondoltuk, hogy ez helyes lenne?

Magyarországon ma 400 ezer embernek, akik regisztráltak, nincs munkahelye, és van 300 ezer másik olyan ember, akinek nincs állandó munkahelye, tehát hol van, hol nincs. Nincs állandó kenyérkereseti lehetősége, ez 700 ezer ember. Ez két megye teljes lakossága. Ha Magyarországon ma 700 ezer embernek lenne munkahelye, ha 700 ezerrel több munkahely lenne Magyarországon, higgyék el nekem, Magyarország semmilyen gazdasági problémával nem küzdene. Ezért kell célul kitűzni, hogy Magyarországon érjük el a teljes foglalkoztatást és mondjuk ki, hogy egy gazdaság erejét nem az adja, hogy mi van odaírva, hogy GDP, meg mennyi a költségvetési hiány, mert ezek a hókusz-pókuszok. Egy gazdaság erejét az mutatja meg legbiztosabban, hogy mennyi embernek tud munkát adni. És a magyar gazdaságot arra kell fejlesztenünk, hogy minél több embernek munkát tudjon adni. Ezt egyébként előfeltétele pld. az egészségügyi átalakításnak is, de előfeltétele a 14. havi nyugdíjnak is, amit szerintem helyes lenne bevezetni és képesnek is érzem magunkat erre. A tapasztalatok is felbátorítanak bennünket. Amikor a polgári Kormány hivatalban volt, volt egy esztendő, amikor 6%-kal, tehát nem 10 százalékponttal, hanem 6 százalékponttal csökkentettük a tb-járulék mértékét. Abban az évben, amikor ezt bevezettük, 117 ezer új munkahely jött létre, majd a következő évben még 37 ezer. Tehát jogosan, szakmailag megalapozottan véljük úgy, hogy ha csökkentjük a munkát terhelő adókat, az tömegesen hoz létre új munkahelyeket, illetve legyünk őszinték magunkhoz: tömegesen hoz létre új munkahelyeket, illetve sarkalja a vállalkozókat arra, hogy jelentsék be egy részét legalább azoknak, akik ma feketén dolgoznak. De ez is bevétel a költségvetés szempontjából, tehát kívánatos lépés. Magyarországon a vállalkozások többsége kis- és középvállalkozó. Ha csak minden kis- és középvállalkozó egyetlen emberrel többet alkalmazna, mint ma, máris 700 ezer új munkahely jönne létre Magyarországon. Csak eggyel kellene többet alkalmazniuk. Na, ha ez sikerül, ez költségvetési többletbevételt is eredményez. Én azt szoktam mondani, némileg meghökkentve a hallgatóságot, elnézést kérek előre Önöktől azért, amit mondani fogok, de az embernek tanulnia kell az elődeitől. Én pld. Horn Gyulától is tanultam. Azt tanultam meg tőle, hogy érdemes egy lépésben radikális adócsökkenést végrehajtani, mert ő is ezt csinálta, igaz, egy másik adófajtánál. Egyszer megtette azt, hogy a társasági nyereségadó 36%-os kulcsát levitte 18%-ra. És mi volt az eredmény? A következő évben alacsonyabb adókulccsal, nagyobb bevételre tett szert a költségvetés, mint korábban a nagyobbal. Így most már csak azt nem értem, hogyha én tudok tanulni Horn Gyulától, akkor a mostani szocialista Kormány miért nem tud? Mert akkor nem ellenezné a mi javaslatainkat. Azt akartam ezzel mondani Önnek, hogy minden sikernek, az egészségügy pozitív változásainak is előfeltétele az, hogy a magyar gazdaság karaktere megváltozzék, és sokkal több embernek tudjunk munkát adni. Ha ez sikerül, akkor szerintem jó kilátásaink vannak arra, hogy az egészségügyben is a szükséges változásokat létrehozzuk és megtaláljuk hozzá a költségvetési, pénzügyi forrásokat. Hinni kell benne. Nekem az a bajom, a bennünket ért kritikákkal elsősorban, legyen szó 14. havi nyugdíjról, vagy járulékcsökkentésről, hogy azt látom, az ellenfeleink, a riválisaink egyfolytában arról beszélnek, hogy mit miért nem lehet megcsinálni. Ez a legnagyobb baj. Ha összevetjük egyébként a korábbi, mondjuk így, a polgári négy kormányzati esztendőt a mostanival, akkor itt van a legnagyobb különbség. Ez egy lelki, alkatbeli különbség. A magyar emberek egyik része mindig arra keresi a választ, vagy mindig annak az okát keresgéli, hogy hogyan, s mit miért nem lehet megcsinálni.

A másik fajtája meg a magyar embereknek, pedig mindig azt keresi, hogy igaz, vannak nehézségek, de hogyan lehetne mégis célba érni. A két kormányzást is ez választja el egymástól. Higgyék el nekem, akkor sem voltak jobbak a lehetőségek, amikor polgári Kormány volt Magyarországon, mégiscsak felépült a Nemzeti Színház, duplájára emeltük a minimálbért, a legkisebb falu utolsó házának és az újjáépítése is megtörtént Beregben, ahol elsodorta az árvíz ezeket a szerencsétlen embereket. Megépítettük a hidat Esztergom és Párkány között, mégiscsak lett magyar igazolvány, meg lett erdélyi egyetem. Nem azért, mert sok pénz volt, hanem azt kerestük, hogy hogyan lehet mégiscsak megvalósítani a céljainkat? Tehát ez sikerülhet, mi bízunk abban, hogy erre képesek vagyunk.

A mikrofon közben spontán odaért egy hölgyhöz.

Kérdező: Én nyugdíjas vagyok. Nem a nyugdíjat akarom kérdezni, hogy lesz-e 14. havi, mert ma már hallottam a hírekben, hogy ha Önökre szavazok, akkor még 11. havi sem lesz. Hát, ezt hallottam. Na, ami nekem szívfájdalmam, hogy városok, nagy faluk, meg kis faluk, ezekről van szó. De nem beszélünk azokról a rétegekről, akik szegények teljesen el vannak szigetelve az országban. Nincs posta, nincs iskola, óvodáról már nem is beszélek, lassan meg orvos sem lesz, gyógyszertár meg főleg. Hogy mi az elképzelésük, ha Önök kerülnek Kormányra, hogy lehet ezt korrigálni, egyáltalán orvosolni, hogy ne legyenek kirekesztve ezek az emberek, és ez a réteg?

Orbán Viktor: Ön ezek szerint nem Pécsett él ugye?

Kérdező: De, én pécsi vagyok. De most engem ez foglalkoztat igazán.

Orbán Viktor: Honnan származik?

Kérdező: Én a Viharsarokból származom. És ami a dühömet kiváltotta, ott az a földosztás, és Battonyán az, amikor a kis nénike hozta a tányért, és azt mondta, hogy azért jött el, mert ingyen adták. Borzasztó.

Orbán Viktor: Nos, beszéljünk akkor ezekről a kistelepülésekről.

Kérdező: Egészségügyi vagyok különben.

Orbán Viktor: Mit tetszik dolgozni?

Kérdező: Műtős asszisztens voltam 38 évig.

Orbán Viktor: A kistelepülésekkel kapcsolatban azt tudom mondani Önnek, hogy a legegyszerűbb, ha a saját példámmal hozakodok elő. Én egy 1800 lelkes kistelepülésen nőttem fel, amely egyszer a ’70-es évek derekán áldozatául esett annak, amit úgy hívtak, hogy körzetesítés, és aminek ma kísértetiesen hasonló lenyomatát látom a mostani Kormány intézkedéseiben. Ugye egy kis településen, amely a mienk volt, a körzetesítés azt jelentette, hogy először megszűnt a felső tagozat. Aztán elvitték a postát, utána az orvosi rendelőt, utána összevonták a TSZ-eket, és végül felszámolták a futballcsapatot. És akkor az ember úgy érezte, hogy a kör bezárult, itt a világ vége. Legalábbis a magam korabeli siheder, akkor ezt így képzelte. Ezért én emberileg tartom helytelennek azokat a lépéseket, amelyek civilizációs szempontból méltatlan körülmények közé kényszerítik a falun élő embereket. Ráadásul a világban mindennek az ellenkezője zajlik. Tehát, ha Ön elmegy Ausztriába, Németországba, vagy még Angliába is, és megvizsgálja, hogy hol jobb az életminőség, - egy kis faluban, vagy egy nagyobb városban, - azt fogja találni, hogy az emberek törekednek arra, hogy inkább vidékies településeken rendezkedjenek be. Mert úgy érzik, hogy falun valahogy az életminőség jobb, ennek számos oka van, és azok a szolgáltatások, amelyek a városban rendelkezésre állnak, ott is elérhetők. Ami Magyarországon ma történik, az ellenkezője annak, mint ami Európában zajlik. Tehát itt a Kormányzat megszüntette a kispostákat. Arra akarja kényszeríteni az iskolákat, hogy iskolabuszokkal hozzák-vigyék a gyerekeket. Azt ki kell mondani nagyon határozottan, hogy egy alsó tagozatos gyermeket nem lehet km-ekre vinni a családjától. Reggel egy órával korábban rávenni, hogy köszönjön el, és egy órával később hazahozni, mint egyébként a helyi iskola ezt meg tudná oldani. Ezért bátran mondjuk ki, hogy Magyarországnak vállalt célja, hogy ne legyen olyan kistelepülés Magyarországon, ahol legalább az alsó tagozatot helyben oktató pedagógusok nem szolgáltatják a gyermekek számára. Az orvosokról már az előbb beszéltünk. Nem azért jöttünk most össze, hogy a Kormányról beszélgessünk… Természetesen még azt is szabad kérdezni, amit a Kormánnyal kapcsolatban akart feltenni. De mégis, azt kénytelen vagyok elmondani, hogy a vidéki embernek meg a vidéki életnek meg van a maga természete meg észjárása. És időnként azt látva, mikor hallgatom a Parlamentben a felszólaló miniszterelnököt, látni, hogy ezt az észjárást nem ismerik. Mintha egy másik világban élnének. Úgy beszélnek a posták felszámolásáról, mintha ez egy gazdasági döntés lenne. Hallom, amikor a gazdasági miniszter úgy mutatkozik be – olvasom az újságban – hogy Kóka János vállalkozó, cégvezető vagyok, cégem neve Magyar Köztársaság. Ez jó viccnek tűnik, de nem vicc. Mert mikor a döntések születnek, akkor valójában úgy tűnik, mintha azt gondolnák sokan Magyarországon, hogy a kormányzás üzlet. A kormányzás, pedig nem üzlet, a kormányzás több ennél, a kormányzás alapvetően gondoskodásról, emberségről meg bizalomról szól, az üzlet egy másik világ.

Kérdező: Még egy kérdésem lenne, mert ez is nagyon felháborít. Hallottam, hogy a Nyírségben, hát lehet látni, különben szó van róla, hogy a Nyírségben és azon a keleti részen elindult az Amőba. É ez folyik. Hát, most itt van a mi polgármesterünk, remélem, Baranyába nem indul el, hogy mi a véleménye arról, hogy kihasználják ezeket az elszigetelt kis falukat, és ilyen szűrésvizsgálattal egyszerűen elindulnak, és akkor ott közben suttogják a fülükbe, hogy hová kell szavazni? Mi erről a véleménye?

Orbán Viktor: Nem vagyok benne biztos, hogy mindenki, aki itt van, tudja, miről beszélünk. De itt sokan bólogatnak, lehet, hogy tévedtem. Arról van szó, hogy elindult egy ifjúsági szerveződés valahol a mostani kormányzó párt háza táján – fogalmazzunk ilyen udvariasan – és olyan hírek érkeztek – engedje meg, hogy ismét csak így fogalmazzak – hogy egyes kistelepüléseken ingyenes egészségügyi szűrővizsgálatokkal kecsegtetve lépnek fel, és agitálnak az idősek között azért, hogy ők a szocialistákra szavazzanak. Nos, ha megengedi, most az ízlésbeli kérdésekről, meg az esztétikai kérdésekről nem mondanék semmit, hogy ez politikai, szépészeti szempontból helyes-e vagy sem. Azonban az idősekhez szeretnék fordulni, ha megengedi. Biztosan sok az olyan ember, akit meg lehet téveszteni. Sok az olyan ember, aki nehéz és kilátástalan körülmények között él és ezért az utolsó szalmaszálba is szívesen kapaszkodik. De a demokráciának meg van az a kockázata, hogy az fog történni, amit az emberek akarnak. Pontosan az fog történni, olyan jövőnk lesz, mint amilyet választunk magunknak. Vagy amit elhiszünk, hogy majd a pártok számunkra meg fognak teremteni. Ezért nem húzhatják ki az idősek sem magukat a közös döntés felelőssége alól. Úgy hogy én csak arra kérem az időseket, hogy jöjjenek el választani, fontoljanak meg minden lehetőséget, ha megközelítik őket ilyen mögöttes, vagy hátsó politikai szándékkal, azt is viseljék jó lelkierővel, ha adni akarnak nekik valamit, fogadják el, ha ingyenes szűrővizsgálatot akarnak végrehajtani, annak nyugodtan vessék magukat alá, azután nyugodtan menjenek el nyugodtan választani. És döntsenek úgy, ahogy a lelkiismeretük diktálja. Ezt tartom szerencsésnek, és kérem is erre az időseket. Egyszer valahol, talán a Don Quiote-ban olvastam, hogy ahol malacot osztogatnak, ott nagy zsákkal kell forgolódni. De ez nem ok arra, hogy nem úgy szavazzunk, ahogy jónak látjuk.

Philip: Köszönjük szépen, és a hölgyek ugyan nagyon diszkréten jeleznek nekem, de mindenkit arra biztatok, hogy tényleg emeljék fel a kezüket, akik kérdeznének. A piros sapkában a hölgy nagyon rég óta jelzett.

Kérdező: Víg Andorné vagyok. Nyugdíjas, 72 éves, született pécsi lakos. Azt szeretném elmondani elnök úrnak, hogy a nyugdíjasok nyilvánvaló, hogy ez nem csak az én problémám, más nyugdíjasok is így vannak, nagyon nehezen élünk a nyugdíjból. A gyógyszerárak azok az egekbe szöknek. El szeretnék mesélni Önnek egy esetet, ami velem történt. Hozzá kell tennem azt, hogy férjemmel élünk együtt, a kettőnk nyugdíja 130 ezer forint. És hát ebből a havi gyógyszer az 15 ezer forint kb. Minden hónapban latolgatjuk, hogy melyik gyógyszert kell hamarabb kiváltani, majd azt később, stb. Novemberben volt egy súlyos betegségem, megfázás, fertőzéses akármi, és az orvosom kiírt nekem egy gyógyszert, egy 7 szemes antibiotikumot. Elmentem a gyógyszertárba, látom, hogy a kis táblácskán 470-et néztem, adom oda az 500 forintomat, és mondja a gyógyszerész, hogy hölgyem, 4700 forint. Hát, én majd leestem. Hát, a 7 szem gyógyszerért fizettem 4700 forintot. Most, tessék elképzelni azt, hogy a 15 ezer forintos gyógyszer mellett, ha még egy ilyen bejön. Hát, ez még mondjuk egy kisebb eset. Súlyosabb eset, ami a férjemmel történt most, el kell mondjam, ez a várakozás, hogy a betegeket milyen hosszú távra idézik és írják elő a műtétre. A férjem egy nagyon fájdalmas műtét elé nézett volna, protézist kell beültetni a csípőjébe, már alig tud menni. Márciusban kezdődött el ez a herce-hurca. Ki volt írva a műtét, de mentünk, ilyen vizsgálat, olyan vizsgálat, mindent előkészítettünk, ki volt írva mára, műtétre. Ezért nem is tudott el is jönne erre a gyűlésre, és itt küldi üdvözletét Önnek, jó egészséget kíván az elkövetkezendő megpróbáltatásokra, ki volt írva mára, ma műtik. Hát, pénteken elment annak rendje-módja szerint, minden papírokat beszedve, hogy előkészítsék, illetve felvegyék a kórházba. Nem publikus, melyik kórházról van szó. Közölte vele az illetékes ügyeletes orvosnő, hogy hát, Andor bácsi, nem lesz magának műtétje hétfőn, mert az orvos külföldön van. Na most, tessék ezt elképzelni, hogy felkészült a család arra, hogy ma bevonul, nem beszélve arról, hogy nagy a fájdalom, rengeteg fájdalomcsillapítóval él, és a nyugdíj mellett még dolgoznia is kell, hogy ki tudjuk fizetni az egyebeket, és hát mindent el kellett rendezni, és nem tudott bevonulni ma a kórházba. Hát, úgy hogy most február 6-ra van kiírva, remélem remélni, hogy ez már egy olyan lesz, ezt szerettem volna mondani.

Orbán Viktor: Ha megengedik, miután az utóbbi egy egyedi eset, ahol nem tudok Önnek érdemi segítséget nyújtó megjegyzést fűzni, ellenben a gyógyszerárakról szívesen mondanék valamit, ami talán reményt jelent az Önök számára is. Nem tudják, vagy legalábbis sokan nem tudják Magyarországon, hogy a gyógyszer árakért a Kormányzat felelősséggel tartozik. Hogy mit támogat, mennyiben támogat, az egy kormányzati döntéstől függ. Illetve milyen megállapodást köt a gyógyszerpiac szereplőivel, gyártókkal, forgalmazókkal. Hadd meséljek el én is egy történetet. A 2002-es esztendő első harmadában, míg mikor Mikola István volt a miniszter, akkor felhatalmazást kapott a Kormánytól arra, hogy egy szigorú tárgyalássorozatot folytasson le gyógyszerkereskedőkkel, és gyártókkal, és kössön egy hosszabb távú – három éves, ez Magyarországon ma már hosszabb távnak minősül sajnos – megállapodást. És kemény küzdelem árán létre is jött ez a megállapodás, amely kimondta, hogy három éven keresztül négy százaléknál jobban Magyarországon nem nőhetnek a gyógyszerárak, és bejöhet kb. 500-600 új termék is a magyar piacra. Megtörtént a kormányváltás, az akkori egészségügyi miniszter, pedig bejelentette, hogy a 4%-os áremelkedés elviselhetetlenül sok, felrúgják a megállapodást, és új tárgyalásokat kezdeményeznek, mert a 4%-nál alacsonyabb áremelkedést tud csak elfogadni a jóléti rendszerváltás kormánya, akkor még úgy hívták a mai Kormányt.

Készülök ide Önökhöz, nézem az adatokat és azt látom, hogy az elmúlt 3,5 évben Magyarországon a gyógyszerek ára 30%-kal nőtt átlagosan. Akárhogy is osztok-szorzok, ez több mint az éves 4%-os emelés. Én még jól emlékszem arra, amikor az előző választáskor miniszterelnök-jelölti vita volt, és ott ülhettem Medgyessy Péter mellett, aki azt mondta, hogy ő szentül megígéri, hogy semmit, ami jó volt a polgári Kormány ideje alatt, azt nem fogja megváltoztatni. Nem változtatja meg a Széchenyi-tervet, a gyermekek után járó adókedvezményt, a gyógyszerárak mérséklésére tett kormányzati lépéseket, nem változtat azon a gyakorlaton, hogy a gáz ára és a villamosenergia ára csak az inflációval azonos mértékben emelkedhet, és így tovább, és így tovább. Horn Gyulától tanultam azt is négy évvel ezt megelőző miniszterelnöki vitában mondta azt, - találónak éreztem, meg is jegyeztem – hogy ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani. Ha a kormányváltás után 2002-ben csak egyetlen ígéretüket betartották volna, vagyis hogy ami jó volt a polgári Kormány idején, azt nem változtatják meg, akkor ma nem itt tartana Magyarország gazdasága, és Ön nem kerülne olyan helyzetbe, mint amilyenbe került a gyógyszer kiváltásakor. Miután eltiltottak itt mindenfajta szakértők attól, hogy részletesebben is beszéljek arról, hogy mi milyen gyógyszerekre szeretnénk kiterjeszteni az ingyenes hozzáférés lehetőségét – mint mondtam, így is túl sokat kapok az ellenfelektől – azt nem mondom el. De egy másik alkalommal majd közölni szeretném Önökkel azt, hogy van néhány olyan betegségcsoport az időseknél, és van néhány olyan betegségcsoport a három évnél fiatalabb gyermekeknél, ahol indokoltnak és lehetségesnek látjuk, nem azonnal, hanem másfél év elteltével, hogy a megfelelő készítményeket, azokat térítésmentesen kapják meg az idősek és a fiatalok. Erre van lehetőség. Ennek a részleteit majd egy egészségügyi konferencia keretében Mikola miniszter úr be is fogja jelenteni. Összességében tehát azt szeretném mondani Önöknek, hogy a gyógyszeráraknak a története az illeszkedik a gázárak, a villamos energia, az autópályák matricáinak árának történetéhez, és még hasonló történetéhez. Ha megengedi Júlia, hogy ezek az ügyek közös nevezőjét megfogalmazzam, akkor úgy fogalmazhatok, hogy mi, magyarok luxus profitot fizetünk. Velünk fizettetnek meg olyan hasznot, olyan profitot, amiért nem nyújtanak nekünk szolgáltatást. Egyébként nem fordulhatna elő, hogy miközben a magyar emberek harmadát, negyedét keresik annak, mint egy osztrák, mégis többet fizetünk, mondjuk a villamos energiáért, az autópálya matricáért. Ha nem így lenne, nem fordulhatna elő, hogy amikor elmegyünk Ausztriában egy boltba, azt tapasztaljuk, hogy idehaza sokkal drágábban jutunk hozzá ugyanazokhoz a termékekhez. Hogy lehetséges, hogy harmadát, negyedét keressük, mégis többet fizetünk itt? Úgy fordulhat elő, hogy többet fizettetnek velünk. És mi, pedig fizetünk kedves barátaim, engedjük, hogy mindezt véghez vigyék velünk és az állam, ott, ahol módja lenne arra, hogy megvédje az embereket a luxus profit kapzsi törekvéseivel szemben, az állam széttárja a kezét, és nem látja el a kötelességét. Ahogy Pozsgai Imre mondta egy alkalommal, az állam elhagyta a szolgálati őrhelyét. Ezért nem a polgárok oldalán áll, hanem átsodródott a nagytőke oldalára.

Márpedig természetesen szükségünk van nagytőkére és befektetőre is. De tudnunk kell, hogy ők az erősek. A demokráciának éppen az a lényege, hogy a gyengék kezébe ad egy eszközt, hogy megvédhessék magukat az erősekkel szemben, hogy ne legyenek kiszolgáltatottak, hogy legyen egy hely. Ez a Parlament, ahol a nép, a mi képviselőink ülnek, akik megvédik a választópolgárokat azokkal szemben, akik náluk sokkal erősebbek, több pénzzel rendelkeznek és az üzlet logikáját követve minél nagyobb haszonhoz akarnak jutni. Ezért nekünk világosan ki kell mondani, hogy a polgári oldalnak ebben az ügyben világosan kell fogalmaznia. Azt kell mondani, hogy mi a piacgazdaság, a magántulajdon hívei vagyunk.

Mi tudjuk, hogy a piacgazdaság a haszonelv alapján működik. És mi a tisztességes hasznot elismerjük, sőt, helyesnek tartjuk és támogatjuk. De nem járulunk hozzá, hogy akár csak egyetlen forinttal is többet fizettessenek velünk, mint amennyit egyébként a tisztességes haszon szempontja megenged. Nem vagyunk hajlandóak többé Magyarországon luxus profitot fizetni, ez a legfontosabb tétje az előttünk álló választásoknak.

Ez érvényes a gázra, a villanyra, a gyógyszerre, a kötelező felelősségbiztosításra a gépkocsin, az autópálya matricára és még jó néhány területre, ahol a Kormánynak befolyása van. És ahol pedig nincs befolyása, ott, pedig olyan szabályokat kell alkotni, hogy ahogy Pesten mondják, ne vehessenek le bennünket minden nap.

Meg kell alkotni a tisztességes kereskedelemről szóló törvényeket is, mert ha nem tesszük, a saját termelőinket, kis- és középvállalkozóinkat, elsősorban egyébként a mezőgazdasági termelőinket halálra fogjuk ítélni. Hát milyen gazdaság az kedves pécsiek, ahol előfordulhat az, hogy beszerzési ár alatt adjanak el élelmiszeripari termékeket csak azért, hogy tönkretegyék a magyar gazdákat, és ha már itthon nincs saját termelés, majd felemelhessék az árakat? Mert nem a gazdák járnak rosszul, ők csak először járnak rosszul. Azután mindannyian rosszul fogunk járni, mert ha majd nem lesz magyar termelés, ami megfékezze az árakat, akkor majd az égbe fogják lökni az élelmiszeripari termékek árát is. Saját magyar mezőgazdaság nélkül nem vagyunk biztonságban.

Tisztességes kereskedelem, tisztességes verseny, tisztességes profit. Ez az, amire épülhet egy gazdaság, minden más idegen ettől. Az, hogy eltűrtük ezt 15 évig, azzal magyarázható, hogy részben nem voltunk elég tapasztaltak, részben be akartunk lépni az Európai Unióba, és úgy éreztük, hogy bizonyos dolgokat nem tehetünk meg, gúzsba kötve kellett táncolnunk, részben, pedig nem tanultuk, nem ismertük ki azokat az eszközöket, amelyeket a nyugatiak is használnak a saját maguk védelme érdekében. Hát, fel kell tennünk a kérdést, hogy miért megyünk mi bele abba, hogy Magyarországon pld. egy állami tulajdonban lévő cég luxus profitot szedjen a villamos energia árán, hogy aztán otthon a saját polgárainak olcsóbban adhassa az energiát? Biztos, hogy nekünk kell fizetni a Champs Elysées díszkivilágítását? Tehát itt az ideje, hogy világossá tegyük, hogy a demokrácia, a Parlament és a Kormány arra való, hogy az emberek oldalán álljon, és megvédje a piacgazdaság körülményei közepette az emberek érdekeit, a nálunk erősebbekkel szemben úgy, hogy a nálunk erősebbek kedvét meg ne vegye el attól, hogy részt vegyenek a magyar gazdaság működtetésében. Ez az a vékony ösvény, ahol a mindenkori Kormánynak haladnia kell. Ehhez nem kell nagyon okosnak lenni, csak elszántnak. Ha az ember elszabadul, látják, akkor 7 kapszulától ideáig vezeti a gondolata.

Kudlik: Igen. Én most azt javaslom, térjünk vissza az egészségügyhöz. Mert itt az egészséges élet és életmód valahogy egy kicsit kimaradt. Ma hallottam egy olyan felmérést, statisztikai adatot, miszerint 30 évvel ezelőtt a halálozási statisztikát tekintve Finnországgal álltunk egy szinten. Azóta a finnek az utolsóelőtti helyen állnak, mi meg felküzdöttük magunkat az élbolyba. Ez is azt mutatja, hogy a megelőzésnek rendkívül fontos szerepe van. Van-e ilyen elképzelése a leendő kabinetnek, illetve lát-e valamilyen összefüggést a népegészségügyi programok sikertelensége és a túl sűrű posztváltásra az egészségügyi miniszteri posztok között?

Orbán Viktor: Engedjék meg, hogy szembesítsem magunkat néhány ténnyel. Hiszen mikor az egészségügyről beszélünk, akkor a saját ügyünkről, a saját egészségi állapotunkról beszélünk. Kicsit nézzünk bele abba a tükörbe, ami megmutatja nekünk Magyarország, a magyar emberek egészségi állapotát. Csak néhány tényt fogok a teljesség igénye nélkül megemlíteni. Magyarországon évente 2,8 millió ember szorul kórházi kezelésre. Évente 78 ezer, vagyis egy Tatabánya lakosságát meghaladó számú ember betegszik meg rákban. A daganatos megbetegedések okozta halálozásban Magyarország a legrosszabb helyen van a nemzetközi statisztikákban. Ezek a betegségek összefüggenek azzal is, hogy a dohányzók rangsorában, ami 34%-os arány Magyarországon, a legfejlettebb országokat figyelembe véve, a második h