Orbán Viktor: Tisztelettel köszöntöm Önöket, jó estét kívánok a Békéscsabaiaknak és azoknak is, akik a környékbeli településekről érkeztek. Először válaszoljuk meg azt a kérdést, hogy miért Békéscsaba. Bizonyára vannak még Önök között olyanok, akiknek élénk az emlékezete, és tudja mit jelent az, hogy Széchenyi-terv. Amikor még volt Magyarországon Széchenyi-terv, amiről azt ígérték, hogy olyan jó, hogy folytatni fogják kormányváltás esetén is, mondták 2002-ben. Akkor a Széchenyi-terv keretében lakásokat is építettünk. És volt egy kísérlet, egy mintaértékű próbálkozás, itt Békéscsabán is, emlékszem a pályázatra, amit még mi bíráltunk el. Ma jártam ott, a városnak abban a szegletében, ez arról szólt, hogy ott a Jaminán létrejöjjön fiatalok számára egy olyan lakásépítési program, ahol elfogadható bérleti áron, elfogadható rezsi mellett meg tudják kezdeni a közös életüket. S ezek a házak meg is épültek. Ezeket ma megnéztem. Nem állítom, hogy ott ingyen van az élet, de még mindig ez tűnik a legkedvezőbb családkezdési lehetőségnek.

Úgyhogy gondoltam, jöjjünk el és nézzük meg, hogy ebből a békéscsabai kíséretből végül is mi lett. Örülök, hogy sikerült ezt megvalósítani. És persze volt egy kicsi önérdek is, mert gondoltam, hogy ha már Békéscsabára jövünk, akkor a tavalyi elmaradt és az idei Kolbászklub Egyesület tagsági díjamat is befizethetem, így megmenekülök attól a szégyentől, hogy esetleg eltanácsolnak. Politikusok egymás közt szoktak ezzel viccelődni, miszerint Lenin összes műveiben van egy mondat, ami igaz, és ami megszívlelendő, ez úgy hangzik: a tagdíjat be kell fizetni. Hát ennek én ma eleget tettem. Nos, beszéljünk arról, hogy miért éppen az otthont választottuk ki az egyik fontos témának. Először is azért, mert itt nagy változások történtek az elmúlt időszakban, és ez nem vált javára az országnak. Tehát ma rosszabb a helyzet otthonhoz jutás tekintetében, mint korábban volt. Érdemes hát végignéznünk, hogy miért van így. Másfelől az otthon, nem keverendő össze a lakással. Bár valójában fizikailag ugyanarról a dologról van szó - de lelki értelemben mégsem. Ugye az otthon mindig több mint a lakás. Azt is mondhatnám, hogy akinek van otthona, annak van egy saját birodalma. Az otthonában mindenki lehet, mondjuk belső építész, lehet szakács, meg lehet pénzügyminiszter.

Az otthon az egy olyan hely, aminek van egy saját levegője, ami semmi mással nem keverhető össze, ez a szabadság, a biztonság levegője. Ez az az oxigén, illetve ez az a dolog, ahonnét az oxigént nyerhetjük, és az egész ország vérkeringését működtetni tudjuk. Valójában egy ország elképzelhető úgy is, mint otthonok szövetsége. Magyarország is valójában három és fél-, négymillió otthonnak a szövetsége. És higgyék el, hogyha az embernek van otthona, akkor más szemmel tekint a jövőbe. Akinek van otthona, annak mindig van tennivalója, akinek van otthona, mindig méregeti, hogy elfér-e benne már egy gyerek, elfér-e bele esetleg még egy gyerek, ha nem fér el, akkor hogyan kell másik otthont teremteni.

Szóval, akinek otthona van, nagyobb biztonságban érzi magát, mint az, aki albérletben lakik, vagy esetleg még mindig a szüleinél, és csak sóvárog az után, hogy önállóan megkezdhesse az életét. Szóval, az otthon az egy fontos dolog. Sokkal fontosabb, mint önmagában az a statisztikai szám, ami arról szól, hogy hány lakás épül egy évben Magyarországon. Tehát, ha az otthonról beszélünk, akkor az egész életünkről beszélünk. Nem is kell magunkat sem a lakásépítésre korlátozni ma. Tágabb körben is érinthetünk kérdéseket.

Kudlik Júlia: A Fidesz, mint párt, a lakásszövetkezetekről szóló hatályos törvényt alkotmányossági szempontok alapján hogyan ítéli meg? Békéscsabán százhetvenhárom önálló, elkülönült lakóépületben – társasházi vagy szövetkezeti üzemeltetésű lakásban – körülbelül huszonhárom ezren élnek. A Panel Plusz hitelprogram kevés lakóépület felújítását tette lehetővé forráshiány és szervezetlenség miatt. A Fidesz milyen megoldási javaslatokat kínál az érintett tulajdonosoknak, a lakóépületek felújítása terén? És az új, polgári kormány 2006-tól, mitől optimista, mit kíván tenni a társasházi és lakásszövetkezeti kezelésben lévő lakóépületek állagának megóvása érdekében?

Orbán Viktor: Az alkotmányossági kérdésről most csak annyit szeretnék mondani, hogy afölött vita van. Előbb-utóbb meg is születik majd egy döntés és a szerint kell eljárnunk. Az kétség kívül igaz, hogy a lakásszövetkezetek valahogy az új lakásépítéshez képest mindig mostohagyerekként lettek kezelve az elmúlt időszakban. Voltak számukra is kedvező javaslatok, legalábbis a mi időszakunkból emlékszem ilyenekre. De olyan javaslatok, amelyek lehetővé tették volna, – különösen a nagyvárosokban, ahol ez a gond szorító – hogy teljes blokkokat tudjanak fölújítani – Budapesten például ez egy szorító probléma – ilyen megoldások eddig nem nagyon láttak napvilágot. Egy dolog biztos, hogy a lakásszövetkezetek problémáinak a megoldása – számukra kedvező finanszírozási hátterek megteremtése – az önkormányzatok nélkül nem fog menni. Tehát itt az önkormányzatoknak is szerepet kell vállalniuk. Az előbb erről nem beszéltem, de ha már Júlia ilyen kérdést tett föl, akkor azt is szeretném elmondani, hogy tudjuk, hogy lesz egy választás április 9-edikén. De azután is lesz élet, és Békéscsabával kapcsolatban nekem mindig szívfájdalmam volt, hogy nem tudtunk igazából dinamikus partnerre találni a városban. Tehát én nem szeretném véka alá rejteni azt a szándékunkat sem, hogy a parlamenti választás után azt szeretnénk, ha Önökkel együtt, itt Békéscsabán egy lendületes, megfiatalított, dinamikus és vállalkozó városvezetés jönne létre, amellyel együtt lehet működni olyan kérdésekben, mint például a lakásszövetkezetek kérdése.

Kérdés: Ha 2000-ben volt lehetőségünk és merszünk építkezésbe kezdeni, igénybe vettük a kedvezményes hiteleket, a kormányváltást követően féltünk, de bíztunk benne, hogy az új kormány betartja ígéretét, és nem változtat, sőt csökkenti a kamatokat. Sajnos nem ez történt. Azóta havonta tízezer forinttal több törlesztést fizetünk, ráadásul már csak százhúszezer forint adókedvezményt kapunk, így évente összességében kétszáznegyvenezer forint a kárunk. Ennyi keletkezik az otthonunk felépítése miatt, a többi költségről már nem is beszélve. Mit tervez az új, Orbán Viktor vezette kormány a kedvezményes hitelekkel kapcsolatban?

Kérdés: És még egy kérdés: az MSZP a nyugdíjasokat örökké mesékkel és ijesztgetésekkel bombázza. Ezekkel szemben fel kell világosítaniuk őket, hogy már nem hisznek a mesékben, ne nézzék le a képességeinket, elég volt! Egyetértünk?

Orbán Viktor: Mielőtt a nyugdíjasok felé fordulnánk, váltsunk pár szót a kedvezményes hitel dolgáról. A kedvezményes hitelek helyzete úgy áll, ahogy a kérdező ezt elmondta. Valóban: van olyan család, aki évi százezrekben méri azt a veszteséget, amely a 2002-es kormányváltás után életbe lépett új rendszer miatt éri őt. Százezrekben méri. Én jól emlékszem arra, amikor a miniszterelnöki vita volt Medgyessy Péterrel, akkor azt mondta, hogy ő szentül fogadja, hogy semmit, ami jó volt a polgári kormány idején, nem fog megváltoztatni. A gazdahitel-rendszert, a lakástámogatási-rendszert nem változtatja meg, a családtámogatási rendszert nem változtatja meg, a Széchenyi-tervet nem változtatja meg. Azt mondta, ha változás lesz, az csak azt jelentheti, hogy mindenki többet kap, illetve még több ember számára lesznek elérhetőek ezek a lehetőségek.

Ha Medgyessy Péter megfogadta volna Horn Gyula tanácsát, amelyre szintén jól emlékszem, ebből is látszik, hogy nem vagyok már fiatal gyerek - 1998-ban ott ültem Horn Gyula mellett is a miniszterelnöki vitán - akkor Horn Gyula azt mondta szellemesen egy javaslatomra, azt hiszem, ebben az ügyben neki volt igaza, hogy ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani. És ez igaz. És bizony, a lakástámogatási rendszer nem romlott el 1998 és 2002 között, tehát nem kellett volna megjavítani. Ahogy hozzányúltak, csak rosszabb lett. A kérdés most már úgy hangzik a mi számunkra, hogy ezt, a mostani rossz rendszert, hogyan lehet fölváltani a régebbi, jobb rendszerrel. És persze örömmel mondanám azt, hogy egyik napról a másokra majd a régit vissza fogjuk hozni, de ez nem olyan egyszerű. Egy lakástámogatási rendszernek éves kifutásai vannak, ha az ember egyszer valami rossz döntést hozott, azt évekbe telik, amíg korrigálja, de biztos, hogy a korrekciót el kell kezdeni már az első évben. Bizonyára Önöknek is föltűnt, hogy bárhol vagyok az országban és teszek, szerintem szép reményekre jogosító ép elméjű javaslatokat, másnap reggel már Önök azt olvashatják az újságban, hogy nem megalapozott, amit mondok, mert az annyi forintba kerül, hogy kimondani is nehéz. Na most, mielőtt holnap reggel majd ismét ezt olvasnák a lapokban, hogy a régi lakástámogatási rendszerre való visszalépés, visszatérés miatt majd a költségvetésnek kiadásai vannak, szeretném Önöket emlékeztetni arra, hogy a korábbi – ’98 és 2002 közötti – otthonteremtési támogatási rendszernek az volt az érdekessége, hogy az több pénzt hozott a költségvetésnek, mint amennyi támogatást onnan kifizettünk. Tehát az állam azon nem vesztett, hanem nyert.

Általában jellemző egyébként egy bizonyos gondolkodásra, hogy a világnak csak egy szeletét látja. Az otthonteremtésnél ez kifejezetten káros. Itt nem csak az a kérdés, hogy hány lakás épül és mennyiért, hanem az is, hogy hány embernek adunk ezzel munkát. Azok, akik egyébként korábban nem tudtak elköltözni a kisebb lakásból, de egy gyermeket szívesen vállalva tovább költöznek onnan, s egy gyermeket vállalnak, mennyivel lesz gazdagabb és erősebb az ország. Ezeket a szempontokat is figyelembe kell venni. Tehát azt tudom mondani Önöknek, hogy az otthonteremtési támogatás régi rendszerét kell megpróbálnunk visszaállítani minél hamarabb. A használt lakások esetében, pedig különösképpen látható, hogy mi a gond. Ott korábban volt először harminc, aztán tizenöt millióra csökkentett – már a Medgyessy kormány alatt – kedvezményes hitel lehetőség használt lakások vételéhez. Ez most leesett ötmillió forintra. Ennek az a következménye, hogy használt lakásokat kevésbé tudnak megvenni az emberek, és miután az otthonteremtési piac olyan, hogy mindenki egyet szeretne előrébb mozdulni, miután nem tudják eladni a használt lakásokat, így nincs pénz arra, hogy új lakásba költözzenek. Egy nagyobba, mondjuk azzal a céllal, hogy jobb minőségű életük legyen, vagy hogy több gyermeket vállalhassanak. Tehát ez egy olyan rendszer, amihez csak óvatosan szabad hozzányúlni. Kétség kívül igaz, hogy van két modell előttünk, a mostani, meg a korábbi. A korábbi jobb volt, mint a mostani, ezért lépésről lépésre vissza kell térni az előzőhöz.

A nyugdíjasok dolgában: a nyugdíjasok bizonyos értelemben kiszolgáltatottak Magyarországon. Ennek az az oka, hogy a nyugdíjuk alacsony, a megélhetés költségei, pedig egyre inkább növekednek. Ezért ők nagyon érzékenyen figyelik azt, hogy mi történik a közéletben, mert számukra ez nem politika, hanem gyógyszer, fűtés, megtakarítás kérdése. Tehát nem szabad azon meglepődnünk, hogy politikailag Magyarországon talán a nyugdíjasok a leginkább érdeklődők. Ezt én is tapasztalom. De miután kiszolgáltatott helyzetben vannak az alacsony nyugdíjak miatt, ők azok, akik a legkönnyebben zavarba is hozhatók. És az ellenfeleink nem szoktak restek lenni, és megpróbálják ígéretekkel megvenni őket. Részben osztogatnak mindenféléket, majd látják ezt a kampányban, nem csak ígéreteket tesznek, hanem osztogatnak is, részben ígéretekkel traktálják a nyugdíjasokat. Én azt mondom a nyugdíjasoknak, hogy hát természetesen mindenki maga dönt, hogy hogyan reagál egy ilyen helyzetre. Én azt a tanácsot szeretném adni, hogyha az embernek kínálnak valamit, osztogatnak, hasonlók, akkor azt el kell fogadni. Don Quiote regényben olvasható az, hogy ahol malacot osztogatnak, ott nagy zsákkal kell forgolódni. Úgyhogy amit ígérnek, meg amit el lehet venni, azt vegyék el, tegyék el szépen, és amikor eljön a napja a választásnak, menjenek el és a legjobb lelkiismeretük szerint válasszanak. Ne adják oda a meggyőződésüket, a tartásukat, a politikai hitvallásukat néhány forintért vagy néhány ígéretért. Én azt gondolom, hogy ez egy ésszerű magatartás és adekvát, illeszkedik ahhoz a helyzethez, mint amiben ma a nyugdíjasok vannak. Ami bennünket illet, a nyugdíjasok ügyében, mindig elmondom, hogy ha jól belegondolnak, mondjuk Önök itt Békéscsabán, akkor ugye a magam korabeliek szüleiről, a szerencsésebbek esetében - én közéjük tartozom – a magunk korabeliek nagyszüleiről beszélünk.

Generációs együttműködés nélkül Magyarország bajain nem lehet úrrá lenni. Tehát szerintem bűnös politikát folytat az, aki szembe állítja egymással a fiatalokat meg az időseket. Épp az ellenkezőjére van szükség, a lehető legszorosabb együttműködésre. A fiataloknak tekintettel kell lenni az idősekre, s az ő szempontjaikra, például a nyugdíjra, a magas megélhetési költségekre. Arra, hogy a nyugdíjasoknak gyógyszerre és megélhetési támogatásokra van szükségük. A nyugdíjasoknak, pedig tekintettel kell lenniük arra, mint ahogy úgy is vannak egyébként a tapasztalataim szerint, hogy a fiataloknak is meg kell indulniuk az életben. Ott unokák is vannak, gyermeknevelési költségek, amelyeket szintén figyelembe kell venni az államnak. Tehát egymás ilyen természetű megértése és tisztelete nélkül csak veszekedni fogunk egymással és a politikai erők, amelyek erre hajlamosak, szembe fogják fordítani az időseket a fiatalokkal. A fiataloknak el kell fogadniuk szerintem azt, vagy én kérem őket, hogy fogadják el, hogy olyan alacsonyak a nyugdíjak, hogy törekednünk kell arra, hogy a tizenharmadik havi nyugdíj megmaradjon, és tizennegyedik havi nyugdíjjal tudjuk kiegészíteni. De ugyanakkor szeretném kérni a nyugdíjasok támogatását ahhoz, hogy értsék meg és segítsék a fiatal családokat abban, hogy a mai adórendszert át tudjuk alakítani, mert az bünteti őket. Mindig el szoktam mondani, hogy a magyar adórendszer munka, vállalkozás, család és magyarellenes. Most csak egy dologról beszéljünk, arról, hogy család ellenes is. Ugye Magyarországon, ha adót fizetünk, akkor egyetlen szempontot vesznek figyelembe. Azt, hogy hány forintot kerestünk. De hogy hány ember él meg abból a keresetből, azt egyáltalán nem. És az az abszurd, képtelen helyzet állt elő Magyarországon, hogy ha valaki, tegyük föl, úgy dönt, hogy nyulakat tart, annak a tartási költségeit leírhatja az alapból, ha úgy dönt, hogy gyermeket nevel, annak a költségeit meg nem, mert megvonták január elsejétől a gyermekek után járó adókedvezményt.

Ez egy olyan világ, amiben a fiatalok nem szívesen élnek. Tehát arra szeretném kérni Önöket, hogy támogassuk egymást, a fiatalok támogassák az idősek tizennegyedik havi nyugdíjigényét, az idősek, pedig támogassanak bennünket abban, hogy át tudjuk alakítani az adórendszert úgy, hogy az eltartott gyermekek számát is figyelembe vegyék, amikor kiszámítják az adót. Most látom, hogy a választási kampány az már elérte az országot. Amikor erről beszélek, akkor másnap reggel a szabad demokraták általában sajtótájékoztatót tartanak, és azt mondják, hogy ha a gyermekeseknek kevesebb adót kell fizetni, akkor büntetjük azokat, akiknek nincsen gyermekük. Most azt már természetesen megszoktam, hogy a szabad demokraták támadnak mindent, ami a családról, a gyermekvállalásról, az összetartásról szól, bár hozzá kell tennem, itt Békéscsabán is, hogy azért ez nem az összes magyar liberális álláspontja. Mert igenis vannak olyan liberális gondolkodású emberek, akik számára fontos a család, és támogatják is a családi összetartozást meg a gyermeknevelést. Nekünk világosan el kell mondani, hogy mi senkinek nem akarjuk az adóját megnövelni. Ellenben meg akarjuk védeni a családokat, a növekvő terhekkel szemben, és egy igazságosabb adózási rendszert akarunk kialakítani. A gyermekek után járó adókedvezményt vissza kell állítani. Ha lesz hozzá erőnk, akkor nem egyszerűen csak visszaállítjuk a gyermekek után járó adókedvezményt, hanem bele szeretnénk írni az Alkotmányba – ehhez kétharmados többségre lesz szükség, kétharmados többségre lenne szükség, kétharmados összefogásra lenne szükség a parlamentben - szeretnénk beleírni az Alkotmányba – hogy a gyermeknevelés költségeit a mindenkori magyar állam elismeri. És a gyermeknevelést, pedig támogatja.

Polgármester: Kistelepülésen ugyanannyiba kerül az építkezés, de az ingatlan értéke sokkal alacsonyabb. Belehetne-e építeni a támogatásba ezt a különbséget? Megtartani az embereket kistelepülésen. (nem szó szerinti)

Orbán Viktor: Létezik egy faluparlament nevű intézmény, amit még a Nemzeti Konzultáció során állítottunk föl. Ott ezzel a kérdéssel találkoztam, és meg is kértem a faluparlament szervezőit, hogy egy kis munkacsoport álljon föl, és nézzék meg, hogy az országosan egységes otthonteremtési támogatási rendszert nem kellene-e többszínűvé tenni aszerint, hogy milyen méretű teleülésekről van szó, illetve még azt is figyelembe véve, hogy az ország melyik régiójáról van szó. Mert nem csak a szerint változik a lakás ára, hogy kis- vagy nagytelepülésről van szó, hanem, hogy az ország melyik sarkába építik, ugye? És várom, hogy ez a javaslat elkészüljön, szerintem, erre van megoldás, legalábbis a szakemberek azt mondják. Március elején, amikor a programunkat nyilvánosságra fogjuk hozni, akkor remélem, hogy a faluparlamenttől az erre vonatkozó javaslatot megkapjuk. Általában azt gondolom, hogy Magyarországon, szemben azzal a fölfogással, amely elsősorban a hatalom fölfogása, hogy a kistelepülési életmód az kiment a divatból, a múlthoz tartozik, meghaladandó, valami nem európai maradványa Magyarország történelmének, ezzel szemben egy másik irányvonalat kell képviselni. Ha Önök elmennek Ausztriába, Németországba, de akár Angliába és megnéznek egy kistelepülést, akkor azt fogják látni, hogy ott az életminőség jobb, mint a városokban. Az angolok, akik, szoktam mondani, hogy általában túloznak, egy jó poén kedvéért minden túlzásra kaphatóak, azt szokták mondani, hogy minőségi életet csak vidéken lehet élni. És ebben sok igazság van.

Ezért a kistelepülésektől nem lehet elvenni azokat a civilizációs intézményeket, ami nélkül a huszonegyedik században már nem lehet elfogadható életet biztosítani. Tehát kell lennie, például iskolának. Alsó tagozatos iskolának a legkisebb településen is kellene lennie, azokat meg is kell védeni, szerintem kell lennie postának, szerintem lennie kell önkormányzatnak. Nap, mint nap halljuk, hogy Magyarországon túl sok az önkormányzat. Én azt gondolom, hogy az lehet, hogy túl sok az önkormányzati alkalmazott néhány helyen. Azt is elfogadom, hogy politikusból is túl sok van. Én belemennék, hogy a számokat felére csökkentsük, de ez nem azonos azzal, hogy elvesszük az önálló rendelkezés jogát a kistelepülésektől. Tehát lehet, hogy társadalmi állásban, lehet, hogy kevesebb emberrel, de azért önálló önkormányzatnak mégiscsak lennie kell mindenhol. Én el szoktam mondani, hogy én egy kisebb településen, 1700-1800 lelket számláló településen éltem hosszú időn keresztül gyermekkoromban és ott, amikor a ’70-es évek közepén körzetesítés volt, az olyan volt, mint a világ vége. Az egész faluból elszállt az életerő. Nincs most statisztika a fejemben, de az elköltözések aránya is biztosan megnövekedett. Mert elvitték az iskolát, a postát, elvitték a tanácsot, összevonták a tsz-eket, és végül összevonták a futballcsapatokat. És akkor úgy érezte mindenki, engem is beleértve, hogy vissza vagyunk minősítve. Tehát az ember érzi, hogy vissza van minősítve. Vannak elsőrendű állampolgárai az országnak, meg van a maradék, a resztli, az örüljön, ha él.

Tehát biztos, hogy Magyarország mindig is egy vidéki ország volt. Magyarország egy mezőgazdasági ország volt. Magyarországnak számos adottsága van, amely csak a vidéki életformán keresztül használható ki. Ezért a tanyától kezdve, ami szintén egy olyan ügy, amellyel foglalkozni kell, a tanyarendszert civilizálttá, huszonegyedik századi életképessé tételétől kezdve a kisfalvak megmentéséig - nekünk ezzel foglalkoznunk kell. Az biztos, hogy a lakás mellett vagy talán azt megelőzően a legnagyobb gondunk a kistelepüléseken, az a munkahely. Munkahelynek lennie kell. Ha nincs munkahely, el fognak menni a fiatalok. Úgyhogy Magyarország legnagyobb problémáját a falvak szempontjából is a munkanélküliségben látom. Ha van kérdés, majd esetleg erre, akkor kitérhetünk a kistelepüléseken túl is. Úgyhogy, ne zárják be a boltot, azt akarom mondani. Lesz még Magyarországnak olyan kormánya, amely tud a vidéki emberek fejével gondolkodni, és képviselni fogja őket a döntéseiben.

Férfi: Még kisebb település munkalehetőség és iskolájának kérdése? Mezőgazdaságban egy pályázat kiírásakor ne kelljen egy több milliárdos forgalmú céggel versenyeznie, mert eleve hátrányból indul, illetve a pályázat úgy van már eleve kiírva, hogy személyre szabottan. (nem szó szerinti)

Orbán Viktor: Bocsánat, csak föl kell írnom, mert legalább három dolog volt itt. Ugye volt a munka, a mezőgazdaság és az iskola. Kezdjük a mezőgazdasággal, ha már az előbb abba belevágtunk. Ha valahol nyomon követhető az elmúlt négy év hanyatlása, akkor az elsősorban talán éppen a mezőgazdaság és a mezőgazdaságból megélni akaró emberek, családok közössége. Engedjék meg, hogy minden túlzás nélkül, meg felesleges drámaiságot nélkülözve, de kimondjam: ha nem történik jelentős politikai változás Magyarországon, akkor a magyar mezőgazdaság és a magyar gazdák még négy ilyen évet nem fognak kibírni. Számukra tehát létfontosságú a politikai változás. Miről is beszélünk? Először is beszélünk arról a szemet szúró jelenségről, hogy Magyarország Európa élelmiszer szemétlerakó telepévé vált. Itt állunk, egy óriási hagyományokkal rendelkező ország, életerős, dolgozni akaró gazdákkal, most már a fiatalabbak is, úgy látom, hogy a polgári kormány időszakában mintha tájékozódni kezdtek volna a mezőgazdaság felé, tehát a fiatal gazdák számára is voltak lehetőségek. Itt állunk a jó adottságainkkal, a termőfölddel, azzal az intellektuális erővel, amely ahhoz kell, hogy egy ország mezőgazdaságát jól lehessen működtetni. Ragyogó termékeink vannak. És ehhez képest, hat hónapig fagyasztott húst, a jó Isten tudja, pontosan honnan származó, fertőzött, az egészségre káros paprikát meg mindenfajta mesterséges altalajokban nevelt zöldségeket sóznak a nyakunkba. Olyanokat, olyan termékeket, amelyeket nyugaton már meg se esznek. Sőt, oda be se engednek.

Az Európai Unióban minden ország megtalálta a módját annak, hogy hogyan védekezzen az ilyen élelmiszer-szeméttel szemben. Megvédve a saját polgárainak egészségét – mert ugye ezeket az embereket majd gyógyítani kell – mert ezek a mindenfajta vegyszereket tartalmazó, rossz minőségű, fertőzéseket továbbadó élelmiszerek előbb-utóbb az orvosig kergetik az embert. Tehát ezekkel szemben is védekezni kell, másfelől pedig meg kell védeni a saját gazdáinkat. Magyarországon ma a gazdáknak a kereskedőkkel szembeni kiszolgáltatott helyzetét meg kell szüntetni. Magyarországon ma elsiklunk olyan tények felett, hogy például a nagy, nemzetközi cégek kezében lévő bevásárlóközpontok, azok beszerzési ár alatt értékesítenek. Hát micsoda kereskedelem az, ahol olcsóbban adnak valamit, mint amennyiért megvették? Ennek lehet, hogy átmenetileg, mint vásárlók, talán örülünk, de hosszabb távon ez nem vezet jóra. Mert nyilván azért adják olcsóbban a terméket, mert tönkre akarják tenni a magyar termelőket abban az ágazatban. És abban a pillanatban, hogy a magyar termelők tönkrementek, és nincs már magyar termék, ami a külföldi árúval szemben megjelenhetne, majd föl fogják lökni az élelmiszernek az árát jó magasra. Úgyhogy a városi emberek hosszabb távú, biztonságos és elviselhető áron történő élelmiszer ellátása is azon áll vagy bukik, hogy vannak-e Magyarországon sikeres gazdák. Működik-e a gazdatársadalom, van-e életképes magyar mezőgazdaság. Ha föladjuk, kiszolgáltatjuk magunkat. Ebből következik az is, hogy a magyar termőföldet semmiképpen nem szabad külföldi kézre adni. A magyar termőföldet meg kell védeni, és a gazdákhoz kell rendelni. Tehát, a következő kormánynak fontos feladata lesz, hogy megalkossa a tisztességes kereskedelemről szóló, és a tisztességes versenyről szóló törvényt. És megvédje a magyar gazdákat éppúgy, mint a nyugatiak megteszik. Én dunántúli ember vagyok, beszélgettem a múltkor egy olyan szakemberrel, aki egy magyar kézben lévő nagy tejvállalkozás élén áll. Mi olcsóbban tudjuk előállítani a tejet, mint az osztrákok, mégis mi veszünk osztrák tejet a boltban. Kérdeztem, hogy miért nem akarunk eladni magyar tejet Ausztriában? S elmesélte, hogy a dolog az úgy áll, hogy igaz, hogy a mi termékünk jobb minőségű, olcsóbban is tudná megvenni a kereskedő ott kint, mert ők olcsóbban adják, még így is nyernének rajta, de kint világosan megmondják az eladók és a kereskedők, ha ide magyar tejet hoznak, akkor itt az osztrák gazdák elszívják előlük a levegőt. Összetartanak és az ő boltját előbb-utóbb különböző okokból be kell zárni. Tehát itt, külföldi tejet áruló kereskedőnek nem terem babér. No tehát, azt akartam ezzel mondani, hogy nem csak a kormánynak kell megváltoznia, és változásokat életbe léptetnie, hanem a magyar gazdáknak is. Az évente egyszeri megnyilvánuláson túl, amikor a támogatás miatt sztrájkolniuk kell, és ki kell menniük az utcára, mert a magyar mezőgazdaságban egy év az nem vetéstől vetésig, vagy aratástól aratásig, hanem sztrájktól vagy tüntetéstől tüntetésig tart – tehát ezt az egy esetet leszámítva egy állandó nyomás alatt kell tartani a mindenkori kormányzatot. Ez az európai tapasztalat. Ha a gazdák nem akarják befolyásolni az agrárpolitikát, akkor előbb-utóbb vesztesei lesznek a mezőgazdasági politikának. Ez ellen a legnagyobb orvosság, hogyha sikerülne végre elérnünk, ez nekem sem sikerült egyébként három éven keresztül, de sokat tanultam ebből én is, hogy mindenképpen a magyar gazdák közül kell hozni mezőgazdasági minisztert. Amíg ez nem következik be, mindig kárvallottjai lesznek a magyar gazdák a mezőgazdaságnak. Hozni kell egy fölkészült, rendes gazdaembert. Több ilyet is ismerek, a Fidesznek is van gazdatagozata, meg kell bízni ezzel a… először jó lenne, ha Önök megbíznának ezzel a munkával bennünket, utána meg kell bízni a megfelelő embereket ezzel a munkával, és rájuk kell bízni, hogy alakítsák át a minisztériumot, az igazgatási rendszert. Csak olyan embereket hagyjanak meg, akik egyébként elkötelezettek a magyar gazdák jövője mellett. Az, hogy gazdaellenes politikát folytasson Magyarországon bármelyik kormány – beleértve a Mezőgazdasági Minisztériumot is – ezt a gyakorlatot át kell adnunk a múltnak. Ezen tehát változtatnunk kell. Nos, ha megengedi Júlia, még a munkáról mondanék néhány szót. Nem tudom, Önöknek a mindennapi élet mellett mennyire van erejük meg figyelmük, hogy kövessék a politikai vitákat, de bizonyára hallottak arról, hogy bejelentettük, hogy ha polgári kormány alakul Magyarországon, akkor a munkát terhelő adót, vagyis a tb-járulékot a mai huszonkilenc százalékos szintről tizenkilenc százalékra szeretnénk csökkenteni. Anélkül, hogy bonyolult matematikai műveletekre akarnám Önöket kényszeríteni - ugye az egy harminc százalékos csökkentést jelent - mert huszonkilencről tizenkilencre, az azt jelenti, hogy egyharmadával csökkenteni. Elég bonyolult dolog az államigazgatás, ebből is látható. Másnap reggel már támadások értek bennünket, mondván, hogy ez tönkre teszi az országot. Szociális bizonytalanságot hoz és így tovább. Na most javaslom, hogy itt álljunk meg egy pillanatra és beszéljünk arról, hogy mi is a magyar gazdaság igazi baja. Szóval, Kedves Békéscsabaiak, Magyarországon ma van négyszázezer regisztrált munkanélküli és van másik háromszázezer olyan ember, akinek hébe-hóba van munkája.

Tehát hétszázezer olyan ember, aki szeretne dolgozni, tudna is, de nem talál munkalehetőséget. És én azt mondom Önöknek, a legjobb szakmai meggyőződéssel és jó lelkiismerettel, hogy ha sikerülne a gazdaságpolitikát úgy alakítani, hogy hétszázezerrel több ember dolgozhasson Magyarországon, akkor minden bajunkra meglenne az orvosság. Ugyanis a sok munkanélküli komoly veszteséget jelent a magyar állam számára. Nézzünk egy konkrét példát. A tavalyi évben hatvanezerrel nőtt a munkanélküliek száma. Hatvanezer ember esett ki a munkából. Ha a nemzeti, gazdasági teljesítményt nézem, akkor az, hogy ennyi ember nem tudott dolgozni, pedig akart, az jelent körülbelül százhetvenötmilliárd forint veszteséget. Valamint minden egyes munkanélkülinek évente hétszázötvenezer forintot kell, hogy kifizessen az állam annak érdekében, hogy fönn tudják magukat tartani. Ez csak tavaly, plusz negyvenötmilliárd forint kiadást jelentett. A tavalyi évben, egyetlen esztendőben. Kettőszázhúszmilliárd forint kiadása keletkezett az államnak azért, mert hatvanezer ember elvesztette a munkahelyét. Én tehát azt mondom, szemben a mostani kormány gondolkodásával, aki azt mondja, hogy majd akkor lehet csökkenteni a munkát terhelő adókat, ha jobban megy a gazdaságnak, én azt mondom, hogy mindegy, milyen kormány alakul a következő választás után, rá fog kényszerülni arra, hogy csökkentse a tb-járulékot, mert egyébként tovább nő a munkanélküliek száma és össze fog omlani a magyar nemzetgazdaság. Meg kell állítani ezt a folyamatot. Tehát nem azért tudjuk csökkenteni a tb-járulékot, mert jól megy a gazdaság. Hanem azért kényszerülünk rá, mert rosszul megy. Ha valaki megnézi a nyugat-európai államokat, ott is ezt látja. Ha jól megy a gazdaság, akkor nem adót szoktak csökkenteni, akkor adót szoktak emelni. Adót akkor csökkentenek, ha rosszul megy a gazdaság és kénytelenek a munkákat, meg más vállalkozásokat terhelő adókat csökkenteni, annak érdekében, hogy a gazdaság növekedésnek tudjon indulni. Mi is egy ilyen kényszerhelyzetben vagyunk. Ez nem választás kérdése. A tapasztalat fontos dolog. Ugye, mi még csak a negyvenes éveink elején járunk, de miután kormányoztunk négy éven keresztül, van már valamennyi tapasztalatunk. Az mindig jobb tanácsadó, mint a spekuláció. S én jól emlékszem, hogy 1999-ben egyszer már – mert hasonló bajok voltak a magyar gazdaságban az akkori kormányváltáskor is, nem véletlenül történt kormányváltás – egyetlen lépésben levittük hat százalékkal a tb-járulékot. Hat százalékkal. És abban az évben létrejött száztizenhétezer új munkahely, s a következő évben még harminchét. Tehát én pontosan láttam, kitapasztaltam, nyomon követtem, kiszámoltam, az egész ország együtt átélte – legfeljebb nem emlékszünk rá – hogy Magyarországon egy hat százalékos tb-járulék csökkentés százötvenezer új munkahelyet hozott létre másfél-két esztendő alatt. A baj most nagyobb, mint ’99-ben volt. Tehát nem elég a hat százalékos csökkentés. Most fel kell vállalnunk egy tíz százalékpontos csökkentést, és én biztos vagyok abban, hogy a tapasztalatok alapján, mintegy kettőszázezer új munkahellyel lehet majd számolni, nem beszélve a megtakarított kétszázhúszmilliárd forintról, amivel megállítottuk a munkanélküliek számának a növekedését.

Summa summarum, azt szerettem volna Önöknek mondani, hogy akármilyen bajok vannak egy családi költségvetésben, az államnak segélyeket is kell időnként adnia, de tudnunk kell, hogy a segély az csak fájdalomcsillapító. Persze minél nagyobb a fájdalom, annál nagyobb dózisban és sürgősebben kell hozzájuttatni a beteget, de attól nem fog meggyógyulni. Hosszabb távon, a magyar nemzetgazdaság számára gyógyulást csak az hoz majd, ha mindenki dolgozhat, aki dolgozni akar. Azokról, akik nem akarnak dolgozni, azokról most nem beszéltem. Az egy másik probléma. Most csak arról beszéltem, hogy van hétszázezer ember, aki szeretne dolgozni, de nem tud. Ha ezt megoldjuk, higgyék el nekem, az egész magyar nemzetgazdaság megváltozik. Ha munka nincs, semmi sincs. Ha munka van, higgyék el, minden van. De nem csak a családban, hanem így lesz ez az egész nemzetgazdaságban. Ezért nekünk egy munka alapú gazdaságot kell fölépíteni. Utoljára még az iskolákról, ha megengedik. Én elfogadom azt az okfejtést, hogy a legkisebb településeken fölső tagozatos osztályokat fönntartani már lehet ésszerűtlen. Ott már más tanrend szerint, másfajta órák szerint folyik az oktatás, és ezt lehet, hogy nem minden teleülésen lehet biztosítani. Tehát nem örömmel, de kényszerből azt el tudom fogadni, hogy a legkisebb településeken önálló fölső tagozatokat működtetni nem lehet. És ott, valamilyenfajta együttműködés a többi nagyobb településsel elgondolható. De hogy az első négy osztályt is másik faluba kelljen járni a gyerekeknek, az szerintem, nem fogadható el. Itt nem csak arról van szó, hogy a gyereket kitesszük egy tortúrának, meg utaztatjuk reggel, és hozzuk este. Egy ilyen faluban nem lesznek pedagógusok sem. Márpedig az ilyen faluban az a legnagyobb probléma, hogy nincs olyan értelmiség, amely kell a huszonegyedik században egy civilizált közösség számára. Ezért az egyik nagy gondunk az, hogy hogyan lehet rávenni a pedagógusokat arra, hogy ilyen kistelepüléseken is vállaljanak munkát.

Szintén a faluparlament dolgozta ki azt a javaslatot – Nyugat-Európában létezik hasonló megoldás – hogy a település méret szerint vezessünk be egy pótlékot. Ma is van valami hasonló Magyarországon, csak nagyon kicsi az összege, ezért nem segít a bajon. De vezessük be azt a rendszert, hogy minél kisebb településen vállal egy orvos, vagy egy pedagógus szolgálatot, ott kapjon egy plusz pótlékot, a fizetésébe ezt építsék be és így tegyük vonzóbbá a fiatal pedagógusok számára a kistelepüléseken teljesítendő szolgálatot. Ráadásul pedagógusból ma több van, mint amennyi álláshely. Tehát óriási pedagógus munkanélküliségtől szenvedünk, és eközben egyébként föl akarjuk számolni az alsó tagozatos iskolákat a kistelepüléseken. Nyilvánvalóan ez nem ésszerű magatartás. Itt két legyet lehet ütni egy csapásra, munkát is lehet adni s a kistelepüléseken is lehet segíteni.

Kérdező: Falusi, szeretne itthon maradni, de Gyurcsány azt mondta, menjenek külföldre…

Orbán Viktor: Erre tudok válaszolni.

Kérdező: …mik a kilátások. Kereskedelmi-marketinges szakmája van. (nem szó szerinti)

Orbán Viktor: Az jó szakma, azért ennél vannak, akik sokkal rosszabbul állnak. Más szakmákban az elhelyezkedés sokkal nehezebb, mint az Önében. Ez egy… szerintem, itt van esély, úgyhogy ne pakoljon még. Amit azonban mondani szeretnék, az a következő. Bennünket, magyarokat időnként vádolni szoktak azzal, hogy utat engedünk a politikai radikalizmusnak, meg túl erőteljesen fogalmazunk, türelmetlenek vagyunk. De higgyék el, nincs Európában még egy nép, amely olyan higgadtan fogadta volna azt a miniszterelnöki mondatot, amit az előbb a kisasszony idézett, mint mi. Bármelyik európai országban, az ottani miniszterelnök azt találta volna mondani a fiataloknak, hogy tudják, az a baj, hogy maguk nem akarnak külföldre menni, ha boldogulni akarnak, leszakadt volna az ég. Nem is nagyon találtam szavakat először, de aztán másodjára megtaláltam őket, s akkor az jutott eszembe: én azt tanácsolom Önnek, meg a fiataloknak, hogyha legközelebb ezt a jó tanácsot hallják, akkor mondják annak, aki ezt mondta, hogy csapja ezt a remek ötletet a hóna alá, és menjen el ő az országból. Jól megleszünk mi itthon nélküle. De hát olyan világban élünk, hogy ránk marad ezeknek a mondatoknak a közzététele. Amit azonban mondani szeretnék Önnek, az a következő: én személyesen is félek attól, hogy a külföldre menő fiatalok esetleg nem jönnek vissza. Mert az még rendben van, hogy házasság előtt egy-két évet külföldön is meg akarnak próbálni. Ez részben pénzügyi szempontból is érthető, másfelől szakmai szempontból is. Még iskolába járni, ha lehet, vagy ha van szakma, régen is így volt ez, a fiatal szakemberek, ha tudtak, amikor – még a kommunizmus előtt – lehetett menni, akkor megpróbáltak Németországban vagy más elérhető országokban tapasztalatot, tudást gyűjteni. Ez nem baj. A baj az, hogyha ezt nem kalandvágyból, tudásszomjtól hajtva, vagy szakmai vágyból teszik, hanem kényszerből.

Mert ha kényszerből mennek el, nem fognak visszajönni. Ha tehát nem áll itthon egy ország a hátuk mögött, amelyik azt mondja, hogy ide mindig visszajöhetsz, lehet, hogy ez még nem olyan, mint Németország, de egy biztonságot nyújtó ország, ahol te nem leszel felesleges, ahol nem az az élményed, hogy kijössz az iskolából, mint ma: minden ötödik fiatal, aki kijön az iskolából munkanélküli. Húsz százalékos a munkanélküliség. Ez azt jelenti, hogy azt üzenjük százból húsz gyereknek, hogy rád nincsen szükség. Te felesleges vagy. És ez az arány nő. Tehát kell lennie mindig egy országnak, egy anyaországnak, ahova és amire, bárhol is vannak a világban a magyarok, mindig számíthatnak, és ahova mindig vissza tudnak jönni. Mert van biztonság és lesz kenyérkereseti lehetőség. Ugye, azt mindannyian tudjuk, hogyha kényszerből mennek ki a fiatalok, akkor könnyen előfordulhat, hogy ott kint meg is házasodnak. És ha az első gyerek megszületik, akkor meg végképp nem fognak visszajönni. És én ezt most szülőként mondom Önöknek, nyilván nem én vagyok ezzel egyedül, hogy én nem azért nevelem az öt gyerekemet, és nyilván Önök sem, hogy aztán majd külföldről képeslapok mellett kapjunk fényképeket a saját unokáinkról. Ugye? Tehát ezt a tanácsot, hogy menjenek ki a gyerekeink, ezt nem fogadjuk meg.

Beszéljünk viszont arról, hogy a fiataloknak milyen lehetőségeik vannak ma Magyarországon. Vannak olyan fiatalok, akik azért járnak most pórul, mert az elmúlt időszakban a főiskolai és egyetemi képzésből, mindenfajta központi tervezés kiszorult, megszűnt. És ugyan már most is állástalanok azok, akik egy-egy szakmában próbálnak elhelyezkedni, egy-egy adott végzettséggel rendelkeznek, de mi csak képezzük őket. Kijönnek az egyetemről, azt hiszik, hogy van egy komoly értéket jelentő papírjuk, egy diplomájuk s kiderül, hogy Magyarországon azzal nem lehet semmire sem boldogulni. Én nem gondolom, hogy az államnak olyan szigorúan kellene szabályozni a főiskolák, egyetemek rendjét, mint régen, de hogy valami központi keretszám vagy kvótatervezés ne legyen, az megengedhetetlen, mert az csak egy látszat szabadság, amit biztosítunk. Ez rossz végül majd a gyermeknek, rossz a szülőknek és rossz az egész magyar nemzetgazdaságnak. Ráadásul, gyakran olyan szakmákra képezünk fiatalokat, amelyekre már nincs is idő vagy pontosabban nincs is kereslet, mert túllépett rajtuk az idő. Ezért például a szakképzésnél elengedhetetlen, hogy a kormány lemondjon bizonyos jogokról, és a gazdasági élet érdekképviseleteinek, például a gazdasági kamaráknak beleszólást engedjen, hogy milyen szakmákra kell képezni, a szakmák képzése milyen hosszú ideig tartson, milyen tematika szerint folyjon. Ezt nem az Oktatási Minisztériumnak kell megmondania, mert nem tudja. Úgy, mint Németországban, be kell vonni a gazdasági élet szereplőit, és így kell rugalmassá tenni a mindenkori magyar képzési rendszert. Egyébként itt fognak állni a fiatalok papírral a kezükben és a zsebükben, boldogulni, pedig nem tudnak. Ugyanakkor, az is igaz, hogy ma a fiatalabbakat könnyebben alkalmaznak bizonyos cégek, mint idősebbeket. Tehát miközben azt mondom, hogy a húsz százalékos ifjúsági munkanélküliség az egy komoly gond, meg kell említenem egy másik réteget is, akik talán még rosszabb helyzetben vannak, mint Önök, fiatalok. Ezek az ötven év körüliek. Akik most még állásban vannak, de úgy érzik, vagy pontosan tudják hasonszőrű kollégáik életéből tanulva, hogy ha egyszer elveszítik az állásukat, akkor ötven évesen, vagy ötven év körüli korral már senki nem fogja őket még egyszer alkalmazni. A nők helyzete különösen súlyos. Szentesen találkoztam egy hölggyel, kérdeztem, hogy és mint vannak, és azt mondta, hogy ő harminckilenc éves, három gyermeket nevel. Állást keres. Fél éve hiába. Legutóbb azt tanácsolták neki egy helyen, hogy ha legközelebb jelentkezik, akkor tagadjon le tíz évet és tagadja le a három gyerekét, akkor talán majd kap állást. Ilyen állapotok vannak. Nos, tehát azt szeretném mondani, hogy ebből az egész nyomorúságból, hogy az ötven évesek féltik a még meglévő álláshelyeiket, a fiatalok meg nem jutnak munkalehetőséghez, nem is tudunk semmifajta okos, kormányzati döntéssel önmagában kiutat találni. Mert a baj az, hogy kevés a munkalehetőség Magyarországon. Minden ide megy vissza. És ez erősíti azt a meggyőződésemet, hogy a munkát terhelő adókat kell csökkenteni, hogy új munkahelyek jöhessenek létre. Mondok Önnek egy egyszerű számot: Magyarországon körülbelül hatszázezer családi vállalkozó van. Ha mindenki csak eggyel több embernek tudna munkát adni, mint ma, csak eggyel, az hatszázezer új munkahelyet jelentene. Mondok egy másik számot: ha Magyarországon, elsősorban a hölgyek számára elérhető lenne az a részmunkaidő, ami az Európai Unió többi országában elérhető, ha tehát átlagban annyi lenne a részmunkaidős munkalehetőség, mint az Európai Unióban, az ötszázezer új munkalehetőséget jelentene. De nem annyi, mert ott harminc százaléka az összes munkának, itt meg három és fél. És, ha Magyarországon nem büntetnénk az adóval azt, hogy ha jobb módú családok egyébként ilyen-olyan munkára külön tanárnak, kertésznek, a jó ég tudja, milyen célokra szeretnének munkát adni másik embernek - mert ma ezt büntetjük - ha ezt lehetővé tesszük, ezek a családok, ha csak azt a szintet érnék el átlagban, mint ahogy az Egyesült Államokban van, akkor az Magyarországon körülbelül száznyolcvan-kétszázezer új munkahelyet tenne lehetővé. Ehhez képest, ezt büntetjük. Kitalálunk könyveket, kék könyv, bélyeg. Ezek a jó ötleteink vannak, ahelyett, hogy kinyitnánk a kapukat, valójában becsukjuk őket.

Ennek aztán olyan következményei is vannak, amelyek, a már elvontabb, nemzetgazdasági területen jelentkeznek. Például, miután nincs Magyarországon elegendő munka, ezért ma a nemzetgazdaság úgy működik, erről az adatról szinte egyáltalán nem szoktunk beszélni, hogy ahhoz, hogy százforintnyi új értéket elő tudjon állítani, százötven forint hitelt vesz föl. Ma Magyarország olyan helyzetben van, hogy egyre többet dolgozunk és ezzel nem a pénzünk nő, hanem az adósságunk. Száz forint érték előállításához a magyar gazdaság ma százötven forint hitelt vesz föl. Ezért nőtt meg az államadósság és ezért tartunk ma ott, Kedves Békéscsabaiak, hogy egy ma született csecsemőtől kezdve egy aggastyánig minden egyes magyar állampolgárnak a vállát nyomja több, mint egymillió háromszázezer forint államadósság. Az a kérdés persze jogos, hogy az a rengeteg hitel, amit fölvettek, az hova lett? Mert az ország állapotán annak a rengeteg pénznek, a nyoma nem látszik.

Kudlik: A nyugdíjasoknak adták, azt mondták.

Orbán Viktor: A nyugdíjasok, akik harcosabbak, mint a fiatalok, mondtak erre néhány hegyeset. Amiket én most nem is idézek ide, mert esetleg udvariatlannak tűnik. Szóval a kormányváltásnak nyilvánvalóan az egyik fontos célja és értelme az lesz, hogy kell csinálni egy rendes átadás-átvételt. Aztán meg kell nézni, hogy mégis hogyan jutottunk ide, négy év alatt.

Kudlik: Ha ilyen nagy gond van a munkahelyekkel, miért nem csökkentik a nyugdíjkorhatárt? (nem szó szerinti)

Orbán Viktor: A nyugdíjkorhatárt azért nem szokták csökkenteni, s azért adják a következő választ, amit én is mondani fogok, mert Magyarországon a nyugdíjrendszer úgy működik, hogy nyugdíjra azt a pénzt osztják szét, fizetik ki, amit az aktívak nyugdíjjárulékként befizettek. Ennek az oka az - erről aztán már végképp nem beszélnek -, hogy 1990-ben, amikor megtörtént a rendszerváltás, akkor a nyugdíjkasszában egy árva petákot sem találtak. Azt az előző rendszerben úgy, ahogy volt, elköltötték. A magyar demokrácia úgy indult neki az első korszakának, hogy nem volt a nyugdíjalapjában egyetlen forint sem. Ezért ma úgy működik a nyugdíjrendszer, miután ott nincs egyetlen forint sem, beszedjük a nyugdíjjárulékot, és ami abból bejött, azt kifizetik a nyugdíjasoknak. Illetve, ha az nem elegendő, akkor még a költségvetésből ki kell pótolni. Na most, ezzel nem lenne önmagában semmi baj. Persze jobb lenne, ha úgy lenne, mint nyugaton, ahol nem lopták el ezt a pénzt, hanem a nyugdíjjárulékot betették egy nyugdíjalapba, és annak a kamataiból fizetik most a nyugdíjakat. Milyen jó lenne azt hallani, amit a magyar tőzsdén mit hallunk: az amerikai nyugdíjalap megvett nem tudom én mennyi bankot, részvényt, ilyen-olyan papírokat. Az azt jelenti, hogy a nyugdíjasok járulékából részvényeket vásárolnak, aminek hozama van, és abból fizetik a nyugdíjakat. Olyan hírt sose hallunk, hogy a magyar nyugdíjalap megvásárolta a varsói tőzsdén, mondjuk a MOL részvényeit vagy a lengyel olajipari társaság részvényeit, meg a legnagyobb lengyel bankokat, vagy ne adj’ Isten a holland bankot és abból fizetnék a magyaroknak a nyugdíjat, ugye? De ők így csinálják. Most ez a gondunk. De még így sem lenne baj, abban az esetben, hogyha az aktívaknak a száma az egyre növekedne. Tehát, ha egyre több gyermek születne, aki nem csak munkát keresne, hanem találna is, és meg is születne. Mert most még meg sem születik, tehát növekvő lenne a fiataloknak az összetétele a teljes népességen belül, akkor, ugye a befizetett járulékok miatt több jutna a nyugdíjra is. Csak pont fordított a fejlemény, amivel találkozunk. Egyre kevesebb gyermek születik, ahogy egyre idősebbek vagyunk, előbb-utóbb mindannyian, jómagam is, el fogunk menni nyugdíjba. Nem olyan korán, mint az ellenfeleink szeretnék, de ez bennünket is utolér majd ez a sors, el kell menni nyugdíjba.

Mivel egyre kevesebb gyermek lép be az aktív korba, nekik kell befizetni azt a nyugdíjjárulékot, amiből ki tudjuk fizetni a nyugdíjat. A mostani nyugdíjak még nincsenek veszélyben. A mostani nyugdíjasok és az ő nyugdíjuk még nincsen veszélyben. De a magam korabelieké, már most abban van. Negyvenkét, negyvenhárom, negyvenöt éves embereknek arra a kérdésre, hogy ki fogja majd azt a járulékot befizetni, amiből nyugdíjat kaphatunk, komolyan szembe kell nézni. És ezért fél minden kormány attól, hogy a nyugdíj-korhatárt levigye. De én most mondanék, fordítanék a történeten egyet, Júlia, ha megengedi. Miért is akarunk korábban nyugdíjba menni? És miért van az, hogy a nyugat-európai országokban leginkább az ellen küzdenek az emberek, hogy nyugdíjba kelljen menniük? Ameddig akarnak, vagy ameddig lehet, inkább maradni szeretnének. Ennek az oka, hogy ott magasak a munkabérek. És, aki elmegy nyugdíjba, annak hirtelen leesik a havi bevétele. Magyarországon, a kiskeresetű emberek bére meg az elérhető nyugdíj között kicsi a különbség. Ezt nem úgy kell orvosolni, hogy nem emeljük a nyugdíjakat, hanem úgy, hogy nagyon föl kell emelni a munkabéreket. Tehát Magyarország csak akkor lesz egy sikeres ország, hogyha a munkabérek – a munkabérek, azok nagyon magasra tudnak fölmenni – és meg tudják haladni a nyugdíjakat meg a segélyeket is. Mondjak egy másik, idevágó példát: a polgári kormány időszakát megelőzően a nyugdíj mellett dolgozók, a nyugdíj egy része után is kellett, hogy adózzanak. Ezt mi megszüntettük. Tehát én abban a rendszerben gondolkodnék, ha megengedik, hogy a nyugdíjkorhatárt azt most ne mozdítsuk el, ellenben tegyük lehetővé a nyugdíjasoknak, hogy aki még dolgozni akar, az egyébként tudjon dolgozni. Őket ne büntessük meg ezért, tehát semmiképpen ne adóztassuk meg a nyugdíjukat, ugyanakkor a béreket kezdjük el minél gyorsabban emelni. Emlékeznek talán, hogy a mi időnkben a minimálbér több mint duplájára emelkedett. Tizennyolcezer ötszáz forint volt kormányváltáskor, és ötvenezer, amikor kitelt a négy évünk. Emeljük a béreket, ezzel próbáljuk meg a nyugdíjkasszát egyensúlyba hozni, és utána tudunk arról gondolkodni, hogy a nyugdíjas korhatárt azt hova tegyük.

Elmondok még egy történetet Önöknek: ugyanis nem csak az fenyeget, hogy a nyugdíjasoknak nem tudunk nyugdíjat fizetni, hanem lassan az is fenyeget, hogy az a kevés ember, aki egyébként szakmával rendelkezik, és dolgozni akar, az nem Magyarországon, hanem külföldön kezd dolgozni. Én Dél-Írországban találkoztam nemrégen egy földimmel, aki kőművesként – véletlenül összefutottunk a buszon – dolgozik Írországban. S kérdeztem, hogy mennyit keres. Azt mondta, hogy amikor már minden adót levontak tőle, és odaadják az összeget, ami az övé, az havonta egymillió forint. A lengyelek ennél többet keresnek, mondta, mert azok összetartóak, csapatban jönnek és kisegítik egymást. Mi magyarok, nem vagyunk erről nagyon híresek, úgyhogy mindenki a saját egérútját keresgéli, külföldön éppúgy, mint itthon. De egymillió forint. Na most ezzel nem tudunk versenyezni, tehát egy kőműves, belátható időn belül, legálisan, ekkora összeghez nem fog havonta hozzájutni, de az a szakadék, amely a mai bért elválasztja ettől az Írországitól, tarthatatlan. Tehát nyilvánvaló, hogyha nem emeljük meg a béreket, akkor el fogjuk veszíteni a legjobb embereinket. Innen látható be annak az érvelésnek a rövidlátósága, amelyik azt mondja, hogy egy ország versenyképessége annál jobb, minél olcsóbb a munkaerő. Ez tévedés. Ez igaz Indiában, meg Kínában, de olyan országokban, mint mi vagyunk, aki nem tud az olcsó munkabérrel versenyezni - Indiával meg Kínával - nem igaz. Mi akkor vagyunk versenyképesek, ha minél többen dolgoznak, minél képzettebbek és minél többet keresnek. Tehát a magas munkabér nem lerontja a gazdaságot, hanem segíti Magyarország esetében. Ezért ne higgyenek azoknak, akik azt mondják, hogy a magyar gazdaság versenyképességéhez az kell, hogy a munkabérek minél alacsonyabbak legyenek. Azt tudom, hogy a gazdasági miniszter azt szokta mondani, amikor megkapta a tisztséget, viccesen így is mutatkozott be: cégvezető vagyok, cégem neve: Magyar Köztársaság. Azt elhiszem, hogy ő örülne annak, hogyha úgy, mint a cégében mindenki keveset keresne. Ez egy cég esetében még igaz lehet, de a nemzetgazdaság szempontjából biztosan nem igaz. Ezért nekünk nem az alacsony bérekre, hanem a magas bérekre kell törekednünk, mert nem tudjuk utána fizetni a nyugdíjakat, illetve nem fogjuk tudni megtartani a legjobb munkaerőinket. Az orvosokról már nem is beszélek, ami egy külön probléma és mindenki láthatja, hogy milyen gondokkal küszködünk, mert elmennek az orvosaink külföldre dolgozni. Ennyit a nyugdíjkorhatárról, Júlia.

Kérdező: Munkanélküliek átképzése, felmérve az igényeket? Rokkant nyugdíjasok sorsa? (nem szó szerinti)

Orbán Viktor: Szerintem beszéljünk először ezekről a csökkent munkaképességű, vagy hogy is mondják ezt most jogilag, megváltozott munkaképességű emberekről. A megváltozott munkaképességűek számára szintén működött egy rendszer, ’98 és 2002 között, és egyre többen léptek be ebbe a rendszerbe és vállaltak valamilyen munkát. Én ezt a polgári kormány egyik sikertörténetének tartom. Azonban ezt is megváltoztatták. A legszomorúbb történeteket – ahogy járom az országot – éppen ezen a területen látom. Több ezer megváltozott, csökkent munkaképességű ember kerül az utcára, hónapról hónapra.

Kérdező: Békésen több százról van szó.

Orbán Viktor: Nyíregyházán is láttam ilyet s a Dunántúlon is ugyanez a helyzet. Ez egy rossz szabály, de ez, hogy mondjam, nem az Isten csapása, meg nem valami, ami kivédhetetlen. Ezt mi rontottuk el, illetve hát a hatalmon lévők rontották el, mikor a többségükkel visszaélve egy rossz törvényt alkottak a parlamentben. Egész egyszerűen vissza kell hozni a régi rendszert, és akkor ezek az emberek továbbra is munkahelyet találhatnak majd maguknak. És az első kérdése, pedig az volt, bocsásson meg…

Kérdező: Munkanélküliek átképzése. Tízhónaponként jön újabb-újabb szakmákat tanulni, de nem tud elhelyezkedni. Koncepció nélkül, fölösleges pénzkiadás.

Orbán Viktor: Ön a bot végét látja, de a baj a másik felén van. Így van. Ugyanis az átképzésekben való részvétel az lassan életformává válik. Tehát nagyon sokan vannak, akik nem kapnak munkát, és úgy gondolják, hogy egyik átképzésből a másikba menekülni még mindig egy jobb megoldás, mintha csak otthon ülnének. Tehát ezeket az embereket én inkább becsülöm, hiszen nem csak a munkanélküli segélyért mennek be, hanem maguk is próbálnak valamit tenni annak érdekében, hogy kilábaljanak a helyzetből.

Óriási pénzeket fordítunk Magyarországon átképzésre. Egyébként a vállalkozók is óriási pénzt fizetnek be erre a célra a költségvetésbe. A költségvetésben – anélkül, hogy itt kibeszélnék mindenfajta titkokat – a kormányüléseken mindig vita van, egyik meg másik miniszter között, hogy kihez tartozzon ez a több, mint tízmilliárd forint fölötti összeg, amelyet ilyen célokra lehet használni. Én kipróbáltam már mindegyiket, de egyik se jó igazán. Itt megint csak az a helyzet, hogy be kell vonni az átképzésbe a vállalkozókat. Tehát, akármilyen okos ember is az oktatási miniszter, vagy a gazdasági miniszter, nem fogja tudni Budapestről, az íróasztal mögül megmondani, hogy melyik szakmából mire kell átképezni. Itt egy intézményes együttműködés kell, egy rendszeres együttműködés elsősorban a gazdasági kamarákkal, és velük közösen kell eldönteni – inkább ők döntsék el, mi csak jóváhagyjuk – hogy szerintük mire kell átképezni embereket. De ugyanakkor az átképzéshez olyan nagyon nagy reményeket én bizonyos életkor fölött már nem fűznék. Bizonyos életkor fölött meg kell védeni inkább a munkahelyeket. Tehát szerintem jobban jön ki az állam, és olcsóbban jár el akkor, olcsóbban számlázhat, olcsóbban vonhat mérleget abban az esetben, hogyha megpróbálja állami eszközökkel megtartani azokat a munkahelyeket, ahol különösen ötven év fölötti emberek vannak. Emlékszem, hogy bányászoknál például volt átképzéses bezárás is, meg volt olyan is, amiről most beszélek, hogy még néhány évig működtettük az üzemeket és jobban jöttünk ki a még néhány évig való üzemeltetésből, mint a bezárásból meg a nyilvánvalóan reménytelen átképzésekből. Az átképzés az egy bűvös szó, de nem oldja meg a problémákat. Ha még annyit mondhatok, hogy az ötven éveseknél ráadásul nem is csak a munkahely elvesztése a probléma - bár az is nagy baj, mert nem tudnak visszakapaszkodni utána - hanem a nyugdíjszámítás rendje miatt. Az utolsó évek különös súllyal esnek latba a nyugdíj kiszámításakor. Ezért ők, az utolsó néhány év magasabb bérétől esnek el, amikor elbocsátják nyugdíj előtt néhány évvel. Tehát ők egyszerre veszítik el az állásukat, meg számíthatnak arra, hogy alacsonyabb lesz a nyugdíjuk, mint amilyen lehetett volna, hogyha nem vesztették volna el az állásukat. Tehát itt is kell az államnak egy megoldást nyújtania, hogy ezeknek az embereknek nem csak a munkahelyét, hanem a nyugdíjukat is meg kell védeni. Erre mindenfajta javaslatok vannak, de ha megengedik, én még nem tenném le az obulust egyik vagy másik szakmai megoldás mellett, de itt lépni kell a kormánynak, az nyilvánvaló. Sok sikert a munkájához!

Kérdező: naponta változik az Oktatási Minisztérium üzenete. Félrevezető a tanár, a diák számára. A minisztérium maga: káosz

Orbán Viktor: Ha megengedi, azt megtanultuk az elmúlt években, hogy egy érettségin nem csak a diák bukhat meg, hanem a miniszter is. És hát a magyar oktatási miniszter megbukott az érettségin, de azt is megtanultuk, hogy a bukásról szóló bizonyítványt nem mindig az adott évben adják ki. Van, amikor a következőben, én legalábbis abban reménykedem, hogy ezt kézbesíteni fogjuk majd áprilisban. Valóban – megpróbálok úgy fogalmazni, hogy, mivel ez bonyolult ügy, amiről beszélni szeretnék, hogy követhető legyek – eldöntötték az Európai Unióban, hogy megpróbálják az oktatási rendszereket egy bizonyos mértékig egységesíteni azért, hogy az egyik országban szerzett diplomát minden nehézség nélkül a másikban is el tudják fogadni. Ez önmagában egy jó gondolat. De miután minden nemzetnek más volt az egyetemi, főiskolai hagyománya, ezeken most változtatni kell. Ez vagy bejön vagy, nem. Kétfajta nemzet van Európában. Az egyik nemzet – a norvégok, meg mi –azt mondta, hogy mi pápábbak leszünk a pápánál. S ezt az egész bolognai rendszert, ahogy az le van írva a papíron, egyik napról a másikra rávertük a magyar oktatási rendszerre. Vannak a tapasztaltabb népek, akik nem szenvednek kisebbrendűségi érzésben, és nem okoz nekik bizsergető érzést, ha kiejthetik azt a szót, hogy Bologna, hanem jól megvannak a saját bőrükben, a maguk oktatási rendszerében is. Ilyenek a németek meg az osztrákok, akik úgy döntöttek, hogy nyolc év alatt fogják átvenni a rendszert, szépen, nyugodtan, higgadtan, lépésről-lépésre és miután a bolognai rendszerben nincs főiskolai képzés, ezért a számukra legfontosabb főiskolai képzéseket – mint például a pedagógusok, ahol egy nemzet jövője dől el – azokat nem is vették semmilyen revízió alá, hanem majd nyolc év után meglátják, hogy egyáltalán hozzányúlnak-e vagy sem. Hát ez lett volna az értelmes magatartás. Magyarország is szépen, nyugodtan, több lépésben, az osztrákokkal, esetleg a németekkel összefogva hozzá igazítva a maga lépéseit – de talán még az sem lett volna szükséges – a saját érdekei szerint halad előre. Most Magyarországon – nem azért jöttünk most össze, hogy minősítgessem a kormánytagokat, ezért nem is a kormánytagokról, meg a kormányról beszélek, hanem egy szemléletmódról – azt látom, hogy Magyarországon vannak emberek, időnként, különböző okokból kormányzati pozícióba is jutnak, akiknek kisebbrendűségi érzésük van, amikor arra gondolnak, hogy magyarok. És leküzdhetetlen vágyat éreznek arra, hogy mondják, hogy nem is magyarok vagyunk, hanem európaiak. Vagy legjobb esetben, európai magyarok vagyunk. Vagy, ha még nem vagyunk azok, majd azok leszünk. Hát állandóan valamik lenni akarnak, ahelyett, hogy megbékélnének azzal, hogy azok, aminek születtek. Van nekünk a nemzetkarakterünkben néhány rossz tulajdonság, vannak jó tulajdonságok, egyetlen más ország sem áll kizárólag jó tulajdonságokból, van egy múltunk, amiben vannak nehezebb időszakok. És vannak emelt fővel vállalható, igenis fényes időszakok és egyetlen nemzetnél sem vagyunk alávalóbbak - hogy holnap alávalóbbak leszünk-e vagy nem, az meg azon dől el, hogyan dolgozunk. Tehát, ahelyett, hogy megvédenénk a magyar diákokat, a magyar oktatási rendszert, a magyar földet, a magyar vállalkozókat, állandóan valami mások akarunk lenni. Sőt, a bajból a kiutat is mindig valaki mástól reméljük. Ahelyett, hogy munkát adnánk a saját embereinknek, az Európai Unióból érkező támogatásokról beszélünk. Ahelyett, hogy lehetőséget adnánk a magyar kis- és középvállalkozóknak, állandóan a külföldi működő tőkéről beszélünk, hogy majd ők kihúznak a bajból.

A privatizációnál nem abban gondolkodtunk, hogy minél több magyar embernek legyen tulajdona valamilyen vállalatban, hanem úgy, ahogy volt, egy az egyben átadtuk nagy, külföldi cégeknek. Ez odáig megy, hogy most már nem csak külföldi magáncégek tulajdonosok Magyarországon, hanem külföldi állami cégek. Hát privatizációnak mondják Magyarországon azt, amikor az állami vagyont, odaadjuk egy másik állam tulajdonában lévő cégnek. S mi rendszeresen ezt csináljuk. És közben kitalálják azt a mesét a kormányon lévők, akiknek felelősségük egyébként a magyar érdekek védelme, hogy ami állami tulajdon, szükségszerűen rosszabb, mint a magántulajdon. Tehát privatizáljuk minél hamarabb. Én csak azt szerettem volna az Ön kérdésére válaszképpen elmondani, hogy amitől Önök szenvednek az érettségi kapcsán, az nem e