Jó, tömegben kizárólag hülyén tud kinézni az ember. Amatőr felvételeken láttam már magamat meccsen azonnali bírólikvidálást javasolni az egyetemes civilizáció nevében, vagy koncert előtt, amikor Koós Jánost mozdítottuk el a színpadról léparadicsommal, hogy jöjjön végre az Illés, ám ezekben a világégést is előrevetítő demonstrációkban legalább volt némi ráció; tudtuk, hogy ha a célunk megvalósul, akkor a Föld lakóinak jó lesz.

Most viszont azt olvasom, hogy a Magosz gyújtó hangú levélben követeli, hogy engedjék be újra a traktorokat Pestre. Traktor nélkül azért nem jöhet a gazda, mert az erőgép hozzá van nőve, nélküle féllábú óriás volna vagy micsoda, s feltehetően a traktorkerékben hordja a mondanivalóját is. Jó, legyen. Ha rajtam múlna, nemcsak beengedném az erőgépeket Pest utcáira, de a buszsáv mellé külön traktorsávot is fölfestetnék; mindenki hozhassa magával, ami hozzánőtt, legfeljebb a pilótákkal bocsátkoznék elhúzódó tárgyalásokba, ha ragaszkodnak a Boeing-gépeikhez.

Kérdés, mire mennek a gazdák a traktorjaikkal.

Volt már ugyanis traktoros demonstráció a Felvonulási téren, s láttuk, amit láttunk. A nyilván bunkó pesti lakosság csak a mérhetetlenül sok és mérhetetlenül drága gépeket vette észre, negyvenmilliós John Deere-ek jelezték neki a gazdák sanyarú helyzetét, közben bográcsban szürkemarha-pörkölt főtt, a sátrak előtt pedig ment a parasztrap. Ilyen plasztikusan még soha nem demonstrálta a Magosz, hogy a legkevésbé azokhoz van köze, akik nevében Pestre jött, igaz, a felvonulásuk egyetlen célja azért hellyel-közzel megvalósult, amennyiben vezetőik képviselői helyekhez, állásokhoz jutottak.

Mondom, ezt érzékelte a látványra igen érzékeny, ám alulképzett pesti lakosság; esküszöm, én magam gyalogosan, egyszerű szűrben jobban el tudnám játszani az épp éhen haló gazdát.

Amúgy a tüntetéseket értem. Vegyük észre, hogy túl a verbalitáson, ebben az országban senki sem akar semmiféle változást, átalakítást, ha az őt egy kicsit is érinti. Patikustól gazdán, orvoson át a tanárig mindenki ragaszkodik eddigi kiváltságaihoz, ami még elfogadható is volna, ám ezek a kiváltságok, ha nagyon megnézzük, egészen piti kiváltságok, szinte szégyellnivalók és roppant megalázók; mindenki a semmijét félti, és ez olyan igénytelenség, ami tényleg maga alá temethet mindent.

De legalább a szerepüket jól játszanák. A tévé heteken át mutatta azt a középiskolai tanárnőt, aki a kamerával kacérkodva jelentette be, hogy ő pedig mától éhségsztrájkolni fog, s két nap múlva már valóságos Győzike-show-t adott a média jóvoltából, ám mindeközben egyetlen mondatából se derült ki, hogy ha az átalakítás híve, miért nem akarja, hogy átalakítsák az iskoláját. Jó, én eléggé el nem ítélhető módon gyerekkorom óta nem értem az éhségsztrájk értelmét, mert miért jobb az nekem meg a többieknek ugyebár, ha nem eszem, mint ha az utcára megyek vagy valakit jól pofán vágok. Ám azért úgy gondoltam, ha már éhségsztrájk, akkor az feltételez némi intimitást, hogy úgy mondjam, méltóságot, de semmi esetre se dicsekvést, viháncolást, fékezhetetlen jókedvet, mert így az egész komolysága kábé annyi, mintha a tanárnő iskoláját azon a címen alakítanák át, hogy a névadó Lengyel Gyula tanácsköztársasági népbiztos volt, tehát kommunista, azaz buta és brutális ember, ergo meg kell szüntetni.

Ez a tanárnő aztán pár nappal az állítólagos kéthetes éhségsztrájk után kicsattanva az egészségtől, teátrális mozdulatokkal, bele-belepislantva a kamerába, az utcán vezényelte az osztályát, hogy "nem hagyjuk, nem hagyjuk", a végén épp csak meg nem hajolt. Mit mondjak, ezt látva elég nehéz a porig alázott, kizsákmányolt pedagógustársadalommal szolidárisnak lenni, sőt, az embernek inkább a PISA-jelentés jut az eszébe a magyar pedagógusok felkészültségéről; ha legalább traktorra ülne a tanárnő, és úgy vezényelne.

Ámbár lehet, hogy ő gondolkodik racionálisan, mert épp ezzel alapozza meg a jövőjét.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa