A berlini fesztiválról jelenti kiküldött munkatársunk

Az amúgy langyos fogalmazásukról, valamint vajpuha szívükről elhíresült angolszász újságírók és kritikusok frontális támadást indítottak a francia-belga-luxemburgi-német-brit összefogással készült Irina Palm című film ellen. Ez pedig kivált érdekes, hiszen a szakemberek és a sajtó munkatársai kitörő ovációval fogadták, a német napilapok is dicsérik. Hőse Maggie (a zenészként elismert Marianne Faithful alakításában), az ötvenes éveiben járó özvegy, aki unokája csupán sok pénzért gyógyítható betegsége miatt "szexipari munkás" lesz. A szakma rejtelmeibe egy igen lerobbant kelet-európai kollegina avatja be, őt egyébként Gryllus Dorka játssza, ezáltal a film egy kicsit tehát a miénk is. Maggie később felülmúlja, sőt ő lesz a műfaj legjobbja Londonban. Bár az abszurd szituációkra épülő humor kitűnően működik, a rendező nem elégedett meg ezzel, melodrámai magasságokba akarta emelni művét, de a műfaj "pudingosítása" nem tett jót neki. Ennek ellenére: az Irina Palm eddig a leghangosabb, és valljuk be, az egyetlen igazi siker.

Nem volt ennyire szerencsés a Nina Hoss főszereplésével készült Yella című német versenyfilm, a helyi média ugyan jól sikerült szerzői műként emlegeti, szerintünk elfuserált misztikus kommerszről van szó. Arról nem beszélve, hogy egyszerűen összelopkodták: számos film szólt már a halál előtti pillanatokról, a szellemvilágról, így igen merész dolog a Hatodik érzék vagy a Másvilág után előállni effélével, amelyet ráadásul teljesen zavaros dramaturgiával gyengítettek.

A Berlinale legnagyobb égését viszont egy halványodó csillagú sztárnak köszönhetjük: Sharon Stone eldöntötte, hogy művészfilmes lesz. A When A Man Falls In The Forrest című produkció korai stádiumában még úgy volt, hogy a művésznő írja és rendezi, de segítségül hívta Ryan Eslingert, aki levette a válláról e terheket. A dermedt csendet és kisebb füttyöket produkáló mű totális zagyvalék, amelyben egy középkorú házaspár frusztrációit és érzelmi szenvedéseit, valamint egy pszichopata álmait követhetjük nyomon. Az alkotók szerint film, a valóságban inkább a néző tűrőképességét vizsgáló kísérlet. A vetítést követő, puskaporos hangulatú sajtótájékoztató is igencsak kínosra sikeredett.

A verseny két erős, de a kritikusokat megosztó francia művet is kínál. Érdekes, hogy mindét alkotás kifejezetten "old school", de nem is várhatunk mást André Téchinétől és Jacques Rivette-től. Előbbi Les Témonis (Tanúk) című művében a nyolcvanas évek szexuálisan szabad világába kalauzol el, ahol inkább csinálják, mint beszélnek róla. A homoszexualitás kérdését kifejezetten arrogánsan kezelő Techiné modoros drámára futtatja ki a cselekményt, előbb bosszantjuk fel magunkat a suta dramaturgián, mint hogy érzelmileg hatni tudna a mozi.

Rivette más eset, Ne touchez pas la hache (Ne nyúlj a fejszéhez) című filmje olyan, mintha a francia új hullám idején készült volna, az összes kötelező szabályt alkalmazza. A Balzac műve alapján készült szerelmi sztori sokban rokon mondjuk Truffaut Jules és Jim című klasszikusával, kérdés, hogy ami ötven évvel ezelőtt remekmű volt, életképes-e a huszonegyedik században is.