Kínai költözők
- Igen - válaszol. Már kevésbé mosolyog.
- De miért? - érdeklődöm tovább.
- Nem érni meg - néz rám, és visszatér az arcára a vidámnak tűnő arckifejezés. Faggatnám tovább, de nem sok eredménnyel, annyit azonban megtudok, hogy Romániába tartanak. Aztán vége - csak ennyit kívánt megosztani velem.
A hetvenszázalékos kiárusítási akciónak hála, a kisvárosi kínai boltban már alig találni valamit, szinte teljesen kiürült, csak az üres polcokat vigyázzák az eladók.
- Mindent eladunk - mondja még a kínai nő, de már egy új vásárlót kísér.
Két sarokkal odébb bezárt egy másik kínai bolt is, azaz a kifüggesztett tábla szerint egy hónapja leltároznak. Egy harmadik, áruház méretű üzlet lépcsőjén szintén tábla fogad: megszűnt az árusítás. A tulajdonosnak nem ez az egyetlen boltja, a fővárosból járt le rendszeresen felügyelni a forgalmat és az alkalmazottakat. Van olyan eladó, aki már nyáron állást váltott, szerinte már akkor sejteni lehetett, hogy bezárnak. A negyedik kereskedés tulajdonosa azt állítja: csak leértékelést tart, esze ágában sincs elmenni, ő hosszú távra rendezkedett be. Ne is faggassam, nem tud mást mondani.
Pedig már komolyan érdekel, hogy vajon valóban veszélybe kerül-e az olcsó beszerzési forrás. Persze az is izgat, vajon bennünket untak-e meg az ázsiai boltosok, vagy valami más miatt van ez a nagy költözködés?
Végül hosszú keresgélés után egy ismerős segít, beajánl egy kereskedőhöz, aki már végleg összecsomagolt.
Li (nevezzük így) épp egy kisbuszba pakol. Hat éve jött Magyarországra Kínából. Kevés pénzzel érkezett, "alulról" kezdte, éjjel-nappal dolgozott a feleségével együtt.
- Megérte? - kérdezem.
- Muszáj volt - feleli.
Szereti ezt az országot, kedvesek a magyarok, őt soha nem érte semmilyen kellemetlenség. A családról nehezen kapok információt, annyit azonban megtudok, hogy még nincs gyermekük, talán majd egyszer, ha úgy alakul. - Majd Romániában? - csapok le rögtön, de csak néz rám, és mosolyog.
Végül kiböki: valóban oda költözik. - Ott most jobb lesz nekem - állítja. - Jobb adó, jobb feltétel. Itt már nem megy a bolt, túl sok a kereskedő. Románia még szabad terület, kevés a kínai üzlet, így aki most megveti ott a lábát, talán még sokra is viheti. Akárcsak régen Magyarországon, most is az elsőké lesz az igazi nagy profit. Sietni kell.
Megpróbálok még egy ismerőst, akiről tudom, hogy rendszeres kapcsolatban van egy idetelepült kereskedővel, kérem, segítsen vele összehozni egy találkozót. Másnap este értesít a barát, sajnos az ismerős kínai már nem kereshet, mert elutazott.
Visszamegyek, megállok az első bolt előtt, már szalmakalap sincs, csak néhány esőkabát árválkodik a kirakatban. A tulaj bentről mosolyog rám, s mintha mondana is valamit, de nem értem. Pedig csak a kirakat üvege választ el bennünket egymástól.
