Néha persze jó ezzel büszkélkedni is, de a dolog java abban a csendes örömben rejlik, amit csak az élhet át, aki egyszer tett már az asztalára saját termésű, maga gondozta, saját szemével őrzött "kerti aranyat". Ám barátom ilyenkor mindig kaján mosollyal teszi hozzá azt is, hogy kisfiam, kamu az egész, a legnagyobb jóság az az egészben, amikor jó áron eladod, amit termeltél.

És az idén (már megint) ezzel lehet némi gond. Egyrészt pillanatnyilag senki sem tudja megmondani, hogy ez a se tél, se ősz mit művel növényeinkkel (ezen már jó ideje vitáznak az arra illetékesek), másrészt már érezhető némi zavar is a piacon. Olyannyira, hogy az uniós illetékesek ismét a termeléscsökkenés támogatásán törik a fejüket, ami viszont külön történet: európai kertész ugyanis kizárólag szervezett értékesítő közösség (téesz) tagjaként kaphat uniós támogatást, a magyar ágazatban viszont az összes termelő szűk negyede vesz részt ilyesmiben. A piacon magányos harcosok próbálnak boldogulni, de a konkurencia (a miénkénél sokkal szervezettebb versenytársakról van szó) évről évre közelebbről liheg a nyakunkba, mi pedig még mindig ott tartunk, hogy a magyar alma íze jobb bármelyiknél. Lehet, hogy így van, ez azonban nem piaci kategória.

A kertészet mint üzlet a világ egyik legkockázatosabb ágazata. A lehetséges természeti károk mellett ezer más tényező is megkeserítheti a gazda dolgát, kezdve az olcsó dömpingáru megjelenésétől egészen egy esetleges növény-egészségügyi zárlatig. És bizony, e furcsa szlalomozásban a magyar termelő nem áll nyerésre. Bulgária uniós tagsága egyik legnagyobb konkurensünk áruja előtt nyitotta meg a szabad kereskedelem kapuját, az úgynevezett nagybani felvásárlót pedig kizárólag az ár és az alapvető minőségi mutatók érdeklik. Mi a bolgárokkal szemben az utóbbiban tudjuk tartani a versenyt, az előbbiben nem. Arról már nem is beszélve, hogy mindez már a hazai üzletekben is kézzelfoghatóan jelen van: a magyar vásárlót már régen nem hatja meg pusztán az, hogy valami hazai áru - ami szebb a polcon, azért nyúl.

Úgy másfél éve egy szakmai tanácskozáson az ágazat legnagyobb szállítói szent esküvel fogadták meg egymásnak, hogy közös érdeküknek megfelelően megszüntetik egymással szemben azt a csendes háborút, amibe sok minden belefért: az árrontó ellenalkutól a gyorsabb szállításig, és - igen! - a magasabb üzletkötési jutalékig. Nem sokáig tartott a megszentelt állapot, hamarosan ment minden a régiben, mert az egyik sokfóliás nagykertészetnek hirtelen kellett a pénz, ezért szokás szerint megjelent az üzletkötőnél az emberük, aláígért a többiek ajánlatának, bizonyos összeg személyesen is gazdát cserélt, a többiek meg lestek, miért is csökkent egyik napról a másikra a megrendelés. No, ebben a közegben beszélnek most megint bizonyos uniós megszorítások kapcsán az összefogás szükségességéről. Hát persze.

Mindez talán szót sem érdemelne - a kertészek oldják meg a bajukat, ahogy tudják -, de a dolog mégsem ilyen egyszerű. Van egy nagyszerű klímával, magabiztos termesztési kultúrával, életben tartható piaci tradíciókkal megáldott ágazatunk, amelynek legnagyobb baja, hogy önmagával képtelen egyezkedni. A közéletet figyelő ember erre persze akár legyinthet is: miért pont a kertészek lennének képesek összefogni?