Az azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy a központi bulvárpolitizálás kórokozói terjednek a periférián is.

Itt van például Szeged. Momentán úgy tetszik, mintha az volna a legfontosabb kérdés, hogy állítsanak-e szobrot a városban Horthy Miklósnak. A kezdeményezők - köztük a helyi ellenzék képviselője -, Szeged nagy patrónusaként dicsérik Horthyt: neki köszönhető a Dóm tér, a klinikai épületsor, sőt, egy kis mandinerrel még Szent-Györgyi Albert Nobel-díja is. Botka László polgármester válaszul összeköti Horthyt Kádárral, mondván, nem kell szobor egyikről sem: történelmi zsákutcába vezették a népet mindketten. Igaz, hogy a zsákutcában is járnak rendes emberek, születnek nagy dolgok - ezért van szobra Szegeden a "horthysta" Klebelsbergnek meg a "kommunista" Nagy Imrének. Azt már én teszem hozzá, ha a "horthysta" Klebelsberg szalonképes Szegeden, azon az alapon, hogy ő (Horthyval ellentétben) sok mindent kilobbizott a városnak, akkor "kommunistában" sem Kádárt, nem is Nagy Imrét kellene melléállítani, hanem Komócsin Zoltánt. A szobrot érdemlő történelmi személyiségekről lehet vitázni, Nagy Imrét például becsülni és szembeállítani Kádárral, mint teszi Szembenézés című dolgozatában a miniszterelnök, vagy "botcsinálta forradalmárnak" nevezni, mint Charles Gati - de az egy másik történet. Ám a szoborállítási vita abba a vonulatba tartozik, amelyben Nagy Imre szobrához nem koszorúzni járnak egynémely szegediek, mint inkább azt ordítozni, hogy "Elkúrtad! Elkúrtad!"

Semmilyen érv nem számít persze, amikor a racionális vitánál eredményesebbnek látszik a szimbolikus politizálás. Mondjon valaki az ország másik felén egyetlen információt Békés városáról: egy híres szülött, valamilyen ismert termék, turistalátványosság nevét! Hogy ki tette, valószínűleg sohasem derül ki - de Békés momentán egyetlen dologról híres: ez az a hely, ahol az elmúlt napokban akasztott patkányt kötöttek az MSZP-iroda kilincsére.

Úgy érzem magam, mint a ráció hajótöröttje. A szimbolikus ügyek és akciók lassan túlcsordulnak a politikán, és mindent elárasztanak. Megint előkerült a "Magyar Dallas". Noha számos újságoldalt teleírtunk róla, fogalmunk sincs, valójában mennyi a földgázvagyon a Makói árokban, kitermelhető-e, milyen áron és milyen mellékhatásokkal. Egy dolog biztos: csak a 12 százalékos bányajáradék erejéig leszünk "szénhidrogén-nagyhatalom". Ehhez képest a Magyarok Világszövetsége Heves megyei szervezete február 24-én fölvonul az óföldeáki fúrótorony mellett, és szimbolikusan a Szent Korona tulajdonába veszi a 6000 méter mélyen lapuló magyar földgázt.

Nagyon szomorú vagyok, mert úgy érzem: azért próbálják minden oldalról hülyének nézni a társadalmat, mert azt hiszik, a politika így működik a leghatékonyabban. Attól azonban egyenesen megrémülök, ha arra gondolok: nem hiszik, hanem tudják.