Fogd be a szád és dalolj!
Mivel a texasi lánytrió mind az öt kategóriát megnyerte, amelyben jelölték, a 2004-es elnökválasztás előtt, a szavazókat zenével mozgósító kampányt szervező Ayeroff elég gyakran hallhatta a számára idegesítő nyerítést. Az eset jól mutatja, milyen politikai, ideológiai és szakmai ellentét feszül a Grammyket odaítélő, Nemzeti Hangrögzítő Akadémia (NARAS) és a country piacot Nashville-ből irányító, ötezer tagú Countryzenei Szövetség (CMA) között. Utoljára nagyjából négy éve értettek egyet abban, melyik volt az év country lemeze a sors iróniájaként persze a Dixie Chicksé.
Még messzebbre, csaknem másfél évtizedre kell visszatekintenünk ahhoz, hogy példát találjunk a vasárnap este igazi szenzációjára, azaz a Déli Csajok korszakos sikerére, jelesül, hogy begyűjtötték a három legrangosabb trófeát, a legjobb albumét, a legjobb felvételéét és a legjobb dalét. A 11 ezer tagú Nemzeti Hangfelvételi Akadémia szavazási eredménye egyértelműen a Nashvillei menedzserek elleni referendum. Az utóbbiak által irányított country rádiók ugyanis négy éve bojkottálják a Dixie Chickset: nem játsszák a dalaikat, a hallgatóságot lebeszélik a CD-ik megvásárlásáról, sőt, a már meglévő albumaik összetörésére biztatják őket. A country legnagyobb piaca az alapvetően konzervatív amerikai vidék, ezen belül is a 2000-ben és 2004-ben megbízhatóan Bush mellett álló Dél és a Közép-nyugat. Egy 2003-as londoni koncerten, a trió egyik tagja, Natalie Maines azt mondta, szégyellik, hogy Bush is texasi, mint ők. A cowboykalapos, lovaglócsizmás, farmernadrágos Nashville úgy döntött, hogy ez hazafiatlan, és az ő csillagos-sávos lobogót lengető, templomjáró, republikánus közönségük nem szereti az ilyesmit. Így aztán a Dixie Chicks 2006-os, Taking the long way című albuma a nélkül kelt el 1.9 millió példányban, hogy a legfontosabb country rádiók akár egyszer is lejátszották volna.
A trió az eladási statisztikák szerint a Destiny’s Child után a legsikeresebb női együttes az egész popszakmában. Dalszövegeik visszatérő motívuma a személyiség függetlensége, beleértve a hibázáshoz való jogot.
A könnyűzene és a country között a fő különbség nem is pártpolitikában, hanem inkább a művészi és szólásszabadsághoz való hozzáállás terén mutatkozik meg. A mogulok úgy gondolják, joguk van megszabni, mi szóljon a rádióikban, és majd ők eldöntik, mi érdemel műsoridőt. A Dixie Chicks ez ellen már a 2003-as botrány előtt fellázadt, és tagjai nem egyszer értésre adták, hogy nem akarnak megmaradni a country könnyen kiismerhető terepén. Teltházas koncertjeiken a konfliktus ellenére általában sokkal többen éljenzik őket, mint ahányan pont a fújolás kedvéért váltanak jegyet – arról nem is beszélve, hogy Bush és az iraki háború hanyatló népszerűsége miatt úgy tűnik, ezt a csatát végül ők nyerik meg. Kálváriájukról nagysikerű dokumentum-film is készült. Címe jól jellemzi a country világában uralkodó állapotokat: Fog be a szád, és dalolj!
Washington
