De nem is ezzel, hanem egy Spoiler warning-gal kéne kezdenem, mert van rá esély, hogy az olvasó valahol találkozik még a Stan’s cafe nevű brit művészcsoport teherautójával. Belép a jármű függönnyel elkerített hátsó bejáratán és végigmegy az elsötétített térben kialakított, szűk folyosókból álló útvesztőn. Szóval nem kéne elmesélnem, miből is áll pontosan a The Black Maze / Fekete Útvesztő. Nem kéne lelőnöm a sok kreatív, finom  poént, amit az alkotók elrejtettek a sötétben. Bár, mivel a Nagy-Britmánia nevű programsorozat rövidesen véget ér, és az átalakított fekete postakocsi rövidesen elhagyja az országot,  kicsi az esélye, hogy az olvasó és ez az alkotás a közeljövőben találkozik valahol.

Szóval, ha Ön az elmúlt napokban kihagyta, hogy a töksötét térben öt-tíz percre újra kíváncsi gyerek legyen (vagy riadt felnőtt), akkor már úgyis mindegy. Ezért aztán el is mondom, hogy ebben a poétikus útvesztőben nekem a legnagyobb élményem az volt, amikor a tényleg teljes sötétben való tapogatózás után, a különböző tapintási és  hanghatásoktól felizgatva egy ajtóhoz értem. Kinyitottam és beléptem egy ruhásszekrény nagyságú szobába. Ebben a pillanatban éles fény gyulladt fel, és a tükrökkel borított, sokszögű, szűk térben életnagyságú tükörképeim néztek vissza rám. Belebámultam a tágranyílt szemükbe. Jól megnéztem azt az embert, akivel az életemet töltöm, akit kíváncsiságával és félelmeivel együtt kell nap mint nap elviselnem. Azt, aki ide is elhozott, és aki innen is tovább visz.

Katarzis. Kis katarzis, de mégis. Gondoljon bele, kedves olvasó, mikor volt magának utoljára ilyenje színházban?

Ja, hogy a Stan’s café nem színház? Dehogynem. Csakhogy itt a néző egyszemélyben játszó is. És játszani jó. Nagyon jó, ha te vagy a középpontban, mégis elfeledkezhetsz magadról. Azt hiszem, hasonlót érezhetett az is, aki a társulat egy korábbi előadásán, az ’It’s your film’ címűn vett részt egyetlen nézőként. Azt a darabot ugyanis úgy találták ki - meséli Graeme Rose, a Stan’s Cafe egyik megalapítója  -, hogy a kabinszerű játszó térbe mindig csak egyetlen nézőt engedtek be. Neki játszottak a filmvásznat imitáló színpadon, és a rövid darab végén a feljövő fény kirajzolta a függöny helyett leeresztett üvegre a mindenkori egyetlen néző arcát is.

Ja, az is egy furcsa érzés lehetett.

A társulat tagjai belépőjegyet többnyire nem szednek ezekért az élményekért, különböző produkcióik előállításához és működtetéséhez a fedezetet  innen-onnan pályázzák meg. Hívják őket fesztiválokra, különprogramnak, olyankor van ellátás meg némi pénz is. Ezen kívül részt vesznek egy olyan munkában, amelynek célja, hogy kitalálják: hogyan és mikkel lehetne az angol iskolák tanterveit nyitottabbá, játékosabbá tenni. Ahogy kivettem Graeme Rose szavaiból, ez az utóbbi munka biztosítja a létalapot számukra. Momentán. Mert Angliában is komoly gazdasági megszorítások várhatók minden téren.

Igaz, végülis a csepürágók sosem voltak gazdagok.

A budapesti utcákon ideiglenesen vendégszereplő Stan’s Café társulatának öt állandó tagja van, de az egyes produkciók létrehozásához esetenként sokan hozzájárulnak: festők, zenészek, színészek, szcenikusok, rendezők. Természetesen nincs állandó épületük, a produkcióik amúgy is helyspecifikusak -  dolgoztak már parkokban, tereken, elhagyott gyárépületekben és csűrökben is.

Graeme Rose - aki a The Black Maze egyik ceremóniamestere - minden látogatót félrevon egy kicsit az útvesztőbe való  belépés előtt, és röviden felkészíti a következő percekben bekövetkező élményre. Halkan és finoman beszél, mint aki valami intim ügyben ad tanácsot, a végén pedig még hozzáteszi, hogy ő és MazeMaster-társa végig itt kinn fog figyelni, ha bármi gond lenne, az illető csak jelezzen belülről a falon, és ők segítenek.

Hanyadszor mondhatja el ugyanazt a szöveget? Végülis mindegy. A Hamletet játszó színész sem unja meg a nagymonológ előadását, még ha századszor is mondja azt, hogy lenni vagy nem lenni.
(A szöveget a tranzit.hu kortárs képzőművészeti kezdeményezés készítette, amelyet az Erste Bank Csoport támogat.)

Stan's Cafe