Az egyik iskolában a tanulók gyakran arra sem veszik a fáradságot, hogy levetkőzzenek: kabátban várják ki a nap végét, és látványosan végigunatkozzák az órákat. A másikban szívesebben töltik egész napjukat. Az egyik iskola egy úgynevezett gyűjtőiskola, amely a felvételinél nem tud válogatni a diákok között, a másikban viszont válogatott diákok találkoznak válogatott pedagógusokkal. Az egyik iskola ugyanis egy kötelező beiskolázást biztosító szakiskola: vagyis azokat a diákokat is föl kell venniük, akik sehová nem jutottak be. A másik pedig egy gyakorlógimnázium: itt szereznek gyakorlatot a leendő pedagógusok.

A két intézménytípus tanulóinak összetételében igen jelentős eltérés van mind a szociális hátteret, mind az ebből következő motiváltságot illetően. Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet munkatársai éppen ezért választottak az iskolai eredményességről szóló terepkutatásukhoz a skála két végéről iskolát: egy nagyvárosi gyakorlógimnáziumot és két, kötelező beiskolázású szakiskolát. A tapasztalatokat Az eredményes iskola - Adatok és esetek című kötetben adták közre.

A tanulmány szerint a két iskolatípus között meglepően sok a hasonlóság - legalábbis ami az ismeretek átadásának eszközeit illeti. Mindkettőre jellemző a sivár, személytelen környezet, de ami a legroszszabb: ugyanilyen egyhangúság jellemzi az órákon alkalmazott pedagógiai módszereket is. A gyakorlóiskolákban és a gyűjtő jellegű iskolákban egyaránt egyeduralkodó és domináns a frontális oktatási módszer: vagyis az, hogy a pedagógus kiáll a diákok elé, és egyszerűen leadja az anyagot, a diákok aktív részvétele nélkül.

A magyar iskolákban tanárközpontú pedagógia dívik - mutat rá a tanulmány. Személyre szabott megoldások az elit iskolában sem léteznek: a cél a személyiség formálása, vagyis a tanulókat igazítják lépésről lépésre az elvont elvárásokhoz.

A gyakorlóiskolákban mindez nem rejt magában túl nagy veszélyeket, mivel szerencsés az iskola tanulói összetétele: az eleve motivált diákok érdeklődéséért nem kell megküzdeniük a pedagógusoknak, és nem kell időt tölteni a fegyelmezéssel sem. A szakiskoláknál már más a helyzet, hiszen az ide járó diákok többsége nem egyéni érdeklődés alapján, hanem kényszerből választotta az adott szakmát, iskolát.

A vizsgálatok alapján a jó hátterű tanulókkal a pedagógusok hatékonyabban tudnak dolgozni. A kevésbé előnyös tanulói összetételű iskolák ezért inkább a nemkívánatos diákoktól való megszabadulással, az előnyös tanulói összetételű iskolák pedig a jobb képességű diákok kiválogatásával próbálják "javítani" eredményességüket.

- A pedagógusok nincsenek fölkészülve a differenciált oktatásra - fogalmazott érdeklődésünkre Nagy Mária oktatáskutató, a kötet egyik szerkesztője. Megjegyezte: hiába bukkan föl e kifejezés az utóbbi időben egyre gyakrabban a jogszabályokban, illetve az oktatásirányítók kommunikációjában, a pedagógusok csak akkor tudnának mit kezdeni vele, ha látnának példákat rá. A magyar felsőoktatás azonban nem túl szemléletes módon képzi a leendő pedagógusokat.

A terepkutatásokból kiderült az is, hogy a gyakorlóiskolák nem éppen a módszertani sokféleség és a problémamegoldás tárházai. Így azok a "tanárpalánták", akik a pályájuk során hátrányos helyzetű és motiválatlan diákokkal találkoznak, eszköztelenek lesznek velük szemben, hiszen válogatott tanulókkal teli közegben készítik fel őket a szakmára. Így - még ha tökéletesen begyakorolják is a hagyományos pedagógiai módszereket - eleve kudarcra vannak ítélve egy hátrányosabb helyzetű társadalmi közegben.