Az Erdélyből érkezett István és felesége harmadik éve él a pesti kertvárosi házban. A lakhatás fejében gondozzák a tulajdonos leépült édesanyját, és István emellett félig feketén segédmunkát végez egy közeli műhelyben. - Otthon semmi munka nem volt - rázza a fejét szomorúan, mert azért gyötri őket a honvágy. A fiuk már áttelepült, kapott "rendes" munkát is, a lányuk viszont ott ment férjhez, és ők nem is szándékoznak külföldön dolgozni.

Istvánék sorsa nagyon hasonló a legtöbb Erdélyből érkező munkavállalóéhoz, akik főleg olyan állásokhoz jutnak, amelyek nekünk már kevésbé vonzóak - legalábbis ezt mutatja a Tárkinál nemrég elkészült tanulmánykötet. Meglehet, ez is oka annak, hogy az új uniós országokban élő, külföldi munkavállalást fontolgatók nem jelölik meg célországként Magyarországot. Ahol dolgozni szeretnének - hasonlóan a csehekhez vagy a magyarokhoz -, az elsősorban Németország, másodsorban viszont a mediterrán térséget céloznák meg, Olaszországot vagy Spanyolországot. Azon, hogy hazánk nem igazán célország, nincs mit csodálkozni, hiszen az elérhető keresetek még mindig jóval magasabbak a régi EU-s országokban. A magyar és a román bérszínvonal között ugyan még mindig 40 százaléknyi a különbség. Ez azonban a nyelvünket nem beszélők számára még mindig kevés az idegenben élés - a magány, a kiszolgáltatottság - nehézségeinek és többletköltségének ellensúlyozására.

Akik szívesen jönnének Magyarországra dolgozni, azok az erdélyi magyarok, ám ők sincsenek olyan számban, hogy veszélyeztetnék a hazai munkavállalók pozícióit. A munkavállalási korban lévők - a 15-64 év közöttiek - közül száz emberből mindösszesen nyolc válaszolta azt: lehet, hogy átjönne Magyarországra dolgozni. Komolyan vehető szándéka legföljebb négy százalékuknak van, ennyien válaszolták, hogy akár azonnal vagy évente jönnének hosszabb-rövidebb időre. Az adatok további elemzése azt mutatja, hogy a "komoly szándékúak" fele már dolgozott Magyarországon, és a közeljövőben ismét jönne. Hárs Ágnes, aki a bővítés hatását vizsgálta a magyar munkaerőpiacra, ebből vonta le azt a következtetést, hogy a hazai foglalkoztatottak számát úgy két százalékkal növelheti a romániai migráció. Ez alig 80 ezer ember.

Az erdélyi magyarok egyébként nem "tipikus" migránsok: a külföldön boldogulásukat keresők ugyanis általában a fiatalabb, magasan képzett férfiak. Az Erdélyből áttelepülni szándékozók között azonban viszonylag sokan vannak a 30-50 év közöttiek és majd fele arányban a nők. Ugyanakkor a hazánkban dolgozni akarók alig hét százalékának van felsőfokú végzettsége. Az erdélyi magyarok többsége nem is dédelget nagyszabású álmokat, harmaduk valamilyen egyszerű szolgáltatást látna el, közel 17 százalékuk az építőiparban remél munkát találni, és viszonylag sokan jelölték meg a fémipart, valamint a könnyűipart. Mindezekben az ágazatokban a munkaügyi tárca rendes évi felmérése szerint a szükségesnél kevesebben dolgoznak. A migránsok jó része tehát éppen hiányszakmában helyezkedne el - állapítják meg a szerzők -, így a hazai munkavállalóknak a legrosszabb esetben is csak átmenetileg és bizonyos régiókban támaszthatnak "konkurenciát". A migráció gondolatával foglalkozók döntő többsége Budapesten szeretne dolgozni és ötödük a Dunántúlon.

A bizonytalankodók közül feltehetően sokan meggondolják magukat, amikor találkoznak a realitásokkal, jóval magasabb bérekben reménykednek ugyanis - főleg a képzetlenek -, mint amennyit várhatóan megkereshetnek. Itt érzékelhető, hogy a magyar nemzetiségűek jóval inkább tisztában vannak a magyarországi lehetőségekkel, mint a románok. Azok közül ugyanis, akik bármilyen munkát elvállalnának, a román nemzetiségűek által várt kereset mintegy 135 ezer forint, a magyaroké ennél 16 ezer forinttal kevesebb. Fordul az igény viszont a nem fizikai foglalkozásúak körében - míg általában az erdélyiek beérnék 115 ezer forinttal, addig az erdélyi magyarok várakozása közelíti a 200 ezer forintot. Feltehetően a szellemi foglalkozású magyarok többsége diplomás, és ez határozza meg bérigényeiket is.

A kötet több tanulmányának két szerzője, Hárs Ágnes és Sik Endre "eljátszik" a munkaerőpiac teljes és részleges megnyitása melletti, illetve szembeni érvekkel is. A munkaerő kínálati oldala ennek alapján aligha nőne a hazai munkavállalók lehetőségeit fenyegető mértékben a nyitás következtében, hiszen hazánk valójában csak az erdélyi magyarok számára migrációs célpont, s azok, akik jönni akartak, jelentős részben az elmúlt években már jöttek is. Amit érdemes figyelemmel kísérni, az a román és a bolgár munkavállalók által megcélzott országok - Olasz-, Spanyol- és Németország, Anglia és Írország - törvényhozóinak derogációs, illetve korlátozó tervei. A szigorítás ugyanis lehet hogy vonzóbbá tenné Magyarországot.

A keresleti oldalról sem állítható, hogy ne tudna több külföldit foglalkoztatni - szögezik le a szerzők, hozzátéve, ha túlkínálat mutatkozna munkaerőből, akkor az csökkenti a béreket. Igaz - ismerik el -, ez az állítás csak akkor igaz, ha a munkaerőpiac folyamatai spontán érvényesülnek. Ha a feketepiac is belép vagy a szolgáltatásnak álcázott munkavégzés, illetve a kapcsolatok már korábban kialakult hálója fenntartja ezeket a folyamatokat, akkor jelenthetnek versenyt - főleg a depressziós régiókban és a képzetlenek körében - a külföldi munkavállalók.