Azt hiszitek, a fán terem?
(Kiadós történet) Egyszer volt, hol nem volt, mint a mesében. Irodalmon kívüli szponzorom támadt. Egy multicég gazdasági vezetője megszánt, és némi hirdetés fejében hajlandó volt állni egyik regényem kiadásának költségeit, miután a könyvkiadónak minden zsűri fityiszt mutatott. Magyarán a cég kifizette a papírt, a nyomtatási és a szerkesztői költségeket - a könyvkiadó helyett. Nekik egyetlen fillérbe nem került. Nosza, lett is azonnal szerződésem. Leesett azonban az állam, amikor megláttam az elém tett papirost: az állt benne, hogy semmiféle igényt nem támaszthatok a kiadóval szemben. Azaz: hozom a pénzt, ők nyomtatnak, terjesztenek, bevételük lesz a kötetből, de nekem egy lyukas garas sem jár - legföljebb a szám. Tudományban járatos, tisztességben megőszült kiadói vezető cselekedte volna ezt. Gondolta, tán nyeretlen kétévessel áll szemben, hátha beveszem a kis trükköt. Szégyelltem magam, helyette is. Aztán persze megegyeztünk. A haszonból fele-fele alapon osztoztunk. A bevételem még havi rezsikiegészítésre sem volt elég, de legalább emelt fővel távoztam a pénzügyi vita színteréről.
(Éljen az indigó!) Volt olyan idő, kell róla mesélni az ifjabbaknak, mikor a Magyar Rádió eredeti hangjátékokat és veretes magyar klasszikusokat vett föl. Írót, átdolgozót fizetett, színészeket szerződtetett, dramaturg, zenei szerkesztő és rendező is került a produkcióhoz. A szerződés kitöltendő rovatai alatt apróbetűs figyelmeztetés állt: ismétlés esetén fél pénz jár a szerzőnek/átdolgozónak. Szégyen lenne leírni, mily kevéske forint felezéséről lenne szó, ha valakinek eszébe jutna újra műsorra tűzni valamelyik adaptációmat. Mégis megtörtént. Aztán vártam a járandóságomat. Persze, hogy hiába. Amikor hónapok múlva feltárcsáztam a pénzügyi osztályt, megpróbáltak kicselezni. Hogy nekik nincs meg az eredeti szerződés. Nyeltem egyet, és előástam a másodpéldányt. Pechük volt, kénytelen-kelletlen fizettek. Hogy mennyit, nem árulom el. Önérzet is van a világon, ne tudják meg, hogy mennyiért dolgozunk.
(Fogják meg, tolvaj!) E címen megírtam már ezt a históriát (Magyar Hírlap, 2004. február 14.). Az ezredforduló után kezdett szokásba jönni hetilapoknál, folyóiratoknál, hogy felrakják a világhálóra a náluk megjelent cikkeket, tanulmányokat. Az én egyik írásommal is ez történt. Csakhogy az illető lap elfelejtett szólni, tőlem engedélyt kérni. Pajkoskodtak, hátha nem veszem észre, ha mégis, napirendre térek fölötte, megtiszteltetésnek veszem, hogy szerepelek. Így is tettem volna, csakhogy a villanyszámlás meg a többi pénzbeszedő nem csupán megtiszteltetésnek veszi, hogy használom a hálózatukat, szolgáltatásukat. Levélváltásba bonyolódtam a főszerkesztővel, aki előbb a füle botját se mozdította kérésemre, aztán karakán módon kijelentette, bizony egy petákot sem fizetnek, azaz kalózkodnak szerzői jogaimmal. Holott az 1999 óta érvényes szerzői jogi törvényben ott áll, hogy: "A szerző kizárólagos joga, hogy művét többszörözze, és hogy másnak erre engedélyt adjon. (...) A mű többszörözésének minősül (...) a mű tárolása digitális formában elektronikus eszközön." E paragrafus fényében az internetes felhasználás engedély- és jogdíjköteles, és nem is másodközlés, hanem első. Bíróságra került az ügy, és a MÚOSZ jogásza, dr. Orosz Erzsébet hathatós közreműködésével jó másfél-két év alatt meg is nyertük a próbapert. Csak azért nyerhettünk, mert az illető újság "elfelejtett" tájékoztatni internetes szándékai felől.
(Társadalmi munka) A korosabbak még emlékeznek erre a fogalomra. Egyetlen szóval - ingyenmunka. Tévék, rádiók előszeretettel hívogatnak olykor csak négy-ötperces, de sokszor egyórás beszélgető műsorokba. Az évek során öt ízben szerepeltem az MTV Záróra című műsorában - természetesen, vagyis inkább természetellenesen, ingyen. Lehet, hogy akadnak, akik irigyelnek ezért, sőt, még ők fizetnének, hogy képernyőre kerüljenek, és négykézláb is elmennének a Szabadság téri stúdióba, csak hogy nyilvánossághoz juthassanak. Nem volt ez másként a Duna TV esetében sem. Ők legalább honorárium helyett taxit küldtek értem. Az anyagilag jobb helyzetben lévő kereskedelmi tévék is garasoskodnak. Hogyan képzelem azt - vetik ellenem -, hogy fizessenek, mikor ők csinálnak hírverést nekem? Ez nagy hazugság, mert az esetek többségében nem egy-egy új könyvemről folyt a szó, hanem szakértőként használtak, borsos könyvtári tagdíjjal, drága internetes előfizetéssel, otthoni gázfűtés mellett, saját infrastruktúrámat használva szerzett tudásomra voltak kíváncsiak. Besokalltam. Egy ideje minden felkérő beszélgetésben felteszem a kérdést. Olyankor szó bennakad, és a telefonon keresztül is érzékelem az elképedést. Hogyhogy? Ők szegények, mint a templom egerei. Csakhogy itt van a nagy hazugság, kedves szerkesztők, gyártásvezetők, asszisztensek. Egy alkalommal legújabb regényemről készített interjút az ismerős stáb, szerkesztő is, rendező is jó barátom. Eszembe se ötlött a forintosítás, hiszen ugye, a könyvemnek csináltak reklámot. A felvétel után mégis odajött a gyártásvezető, és megkérdezte, hogy nálam van-e a számlatömböm. Akkor esett le a húszfilléres. Tehát mégis van honor-keret, amivel lehet spórolni, maguk közt szétosztani, amelyből most kivételesen kaphatok, mert a barátaim nem akarnak megrövidíteni.
(Lopd, ahol éred!) Egy időben sok-sok rövid filmismertetőt írtam különböző műsorújságoknak. A szerkesztőségek persze elmentették ezeket az írásokat, s ha újra műsorra tűzte valamelyik tévéállomás az adott filmet, nosza, újra közöltek engem is. Könnyebb volt a számítógép memóriájából lehívni kis dolgozatomat, mint a napi robotban új szöveget kieszelni. Ezt még valahogy értem, és méltánylom a lustaságot. Csakhogy elfelejtették odaírni a cikk alá a nevem, vagy néha nem felejtették el odaírni - a sajátjukat. Nem folytatom, esetleg az olvasó unná a szerzői sirámokat. Pályatársaim viszont, akik ezt olvassák, számos hasonló történetet tudnának mesélni.
Magyarországon idestova tizenhat éve kapitalizmus van (bár igazából csak most kóstolunk bele, hogy ez mit is jelent valójában). Ha az író próbál meg kapitalista szabályok (munkáért - pénzt) szerint viselkedni, álmélkodnak rajta, épphogy ki nem nevetik. Ha pedig a valóságnak megfelelően túl alacsony jövedelmet vall be adózáskor, rászáll az APEH, és azt kérdi tőle, miből élt, ha ilyen keveset keresett. Ezt maga az író sem tudja. Csak szégyelli magát, folyamatosan, mások helyett is.
A szerző író
