Ha valaki ezt a rendszert immár nem fogadja el, akkor cselekszik tisztán, ha elkéri annak szimbólumait azoktól, akikre - a Fideszről és Orbán Viktorról vagy Szájer Józsefről lévén szó - éppen az ő közreműködésükkel bízták. Akkor hát következhet a polgári engedetlenség, az ország első épületét védő biztonsági rácsok felfeszítése, megdöntése. E kimunkált rendszerkritika híján azonban a Fidesz kollektív gesztusa, mintegy az ellenállás spontán polgári körévé alakulása a polgári engedetlenség korábbi példáit idézi fel.

1995. október 22-én a Magyar Igazság és Élet Pártja kormányellenes tüntetésén Csurka István pártelnök nemzeti ellenállásra és polgári engedetlenségre szólította fel a hallgatóságot. A szülőket például arra, ne engedjék gyerekeiket iskolába, ha a parlament elfogadja a nemzeti alaptantervet.

A MIÉP hét év múlva, a 2002-es választások után a Hősök terén megtartott gyűlésén Csurka István ismét ezzel a fegyverrel fenyegette a hatalmat. Nemzeti ellenállásra hívott fel, ami, ha kell, a polgári engedetlenségig is felcsap.

Akkor még nem csapott fel. Mert az Erzsébet híd blokádja minden volt, csak nem polgári.

A 2006-os választások után már a Fidesz vette fel a polgári engedetlenség fonalát. Ők maguk használták ezt a fogalmat, ezzel eleve fölöslegessé téve a későbbi vitákat arról, hogy jogszerű volt-e a kordonbontás. A polgári engedetlenség ugyanis lényege szerint jogszabálysértés valamifajta magasabb rendű erkölcsi felhatalmazás nevében. A képviselői kötelességek ellátásának megtagadása, a kivonulás a parlamenti ülésteremből a miniszterelnök megszólalásakor valóban polgári engedetlenség. A végső soron a miniszterelnök megszólalási lehetőségeit védő korlátok elbontása nem az. A kérdés, amit a Fidesz feltett a kordonbontással, sokkal bonyolultabb és fontosabb azonban annál, mintsem hogy elintézhető volna azzal a válasszal, hogy ha valakinek, akkor a képviselőknek jogkövető magatartást kell tanúsítaniuk. Különösen a Kossuth téren, ahol erre esküt tettek.

Éppen a helyszín teszi különösen kényessé az ügyet. Az a tér, amelynek megkülönböztetett szerepe van a magyar történelemben. Amelyre Rákóczi, Kossuth, '56 - és az innen is kissé félrehúzódó József Attila - szobrai mellett helye volna a tömeg emlékművének is. Ahonnan éppen a tömeget kitiltani - különösen fájdalmas történelmi öncsonkítás. Ha mégis ezt kell tenni - ha egymás szemébe már egyre kevésbé megy is -, bele kell néznünk legalább a tükörbe.

Igaz, világszerte jellemzően nem engedik a törvényhozás épületének közelébe a tüntetőket. Logikusan. Jelenlétük a választók tömegéhez képest mindenképpen kisszámú ember közvetlen fenyegetésének, de legalábbis akaratszuggesztiójának tenné ki az ország egészét képviselő politikusokat. Ebben az összefüggésben tehát demokráciaellenes.

Csakhogy nálunk: maga a Parlament - éppen szemközt a Habsburgok építészetileg félelmetesen jól eltalált budai Várával - már önmagában a nemzet erejét, méltóságát hivatott reprezentálni. 1956. október 23-a nagyrészt a Parlament előtt született. A forradalmat egyik legtragikusabb mozzanata is ehhez a térhez köti.

A köztársaságot a Kossuth téren, a Parlament erkélyéről kiáltja ki Szűrös Mátyás.

Ha ide nem jöhetnek az emberek, az azt jelenti, hogy a magyar közélet lelke szakadt ki.

Amikor a kossuthter.hu portál egy tegnapi Szűrös Mátyás-rendezvényre invitáló meghívóját olvasom, illetve más szövegeket böngészek, e lélekvesztés lehetősége élővé válik: "A békéscsabai Kossuth téri civilek szeretettel meghívnak minden érdeklődőt a Kossuth térre, ahol vendégeink: dr. Papp Lajos szívsebész professzor és dr. Szűrös Mátyás volt köztársasági elnök és az Országgyűlés volt elnöke. Büszkék vagyunk rá, hogy saját szervezésünkben ilyen tiszteletre méltó hazafiakat üdvözölhetünk városunkban! Szomjazunk az igaz magyar szóra, a lelkesítő beszédekre! Szükség is van rá a lankadó tüntetési kedv és tenni akarás újraélesztéséhez!"

Majd ugyanitt, a kossuthter.hu-n: "Torkig vagyunk már, türelmünk elfogyott, jogos dühünk az egekig tornyosul! Ez itt Magyarország, ahol minden a miénk, és kizárólag tőlünk függ minden. Ezen a szent napon emlékezzünk kegyelettel történelmi nagyjainkra, de ne ünnepeljünk, csak ha megnyertük a háborút!

MÁRCIUS 15-ÉN TÖMEGESEN INDULJUNK BUDAPESTRE, HOGY VÉGRE ELEGEN LEGYÜNK!"

Akkor hát jönnek a Kossuth térre háborúzni? Számukra bontanák a Fidesz képviselői a kordont?

Nyilván nem közvetlenül. De mégis?

Nemrég mondta Beke Kata, aki azon a rendszerváltás előtti, a Parlament elől elzárt pedagógustüntetésen még szónok volt, később (szomorú) államtitkár lett: Csodálatos hangulatú megmozdulások voltak ezek, melyeken még együtt lehettek mindazok, akik később már csak acsarogtak egymásra.

Mi változott azóta? 1988. március 15-ét követően a rendőrség 1997-ben volt kénytelen először tüntetést oszlatni. Az akkori főszereplők közül még csak epizodista sem maradt senki. A szervező Metész nevének megfejtését aligha tudja már bárki is, Kósa Gyula, Zsikla Győző, G. Nagyné Maczó Ágnes, Potyka bácsi sehol. Igaz, az általuk bevezetett permanens félpályás útlezárás azóta is itt van, de nem véletlen, hogy ezt most már legfeljebb csak súlyos kényelmetlenségnek lehet minősíteni, nem többnek. Az új demonstrációs útvonalak már nyílegyenesen a Kossuth tér, a hatalom centruma felé mutatnak. Nem meghatározott célkitűzések szerepelnek a plakátokon, hanem a hatalom elvitatása. Felületesség volna azt mondani, hogy mindezt az őszödi beszéd váltotta ki. Az csak berobbantotta az odakészített lőporos hordókat. Gyurcsány Ferenc már jóval korábban füttykoncert közepette nyitotta meg a budapesti úszó Európa-bajnokságot, háborús hangulatban kezdte meg az önkormányzati választási kampányt. És ennek csak egyik oka volt a saját politikája, illetve a társadalom szembesítése a megszorításokkal.

Ennél fontosabb, hogy a Fidesz szükségképpen kötött ki az utcán, önmaga számára elháríthatatlanul kényszerült a permanens és tevőleges ellenállásra, keveredett ki a Parlamentből a Kossuth térre.

S ha mindaz, ami most történik, Hugo Chávezt, a venezuelai elnököt és politikáját, a dél-amerikai szocializmus lendületét juttatja eszembe, az talán nem csak azért van, mert mellette rendre ott van Diego Maradona, az Orbán által nagyon tisztelt argentin labdarúgás legendája.

A venezuelai elnök programja mutat sok átfedést a Fidesz választási anyagaival: az állam felértékelt szerepe a gazdaságban, különösen az energiaszektorban (Venezuelában államosítással), a közlekedésben és a bankszférában. Ragaszkodás az egészségügy ingyenességéhez ("az ágazat nem üzlet"), óriási, kedvezményes lakásépítési program, az idegen tőke és a nemzeti állam folyamatos és radikális szembefordítása, a vezető politikusnak a nagy célok elérése érdekében betöltendő különösen kiemelt szerepe, a politika direkt tömegtámogatásának biztosítása az intézményrendszerekkel szemben - mindezek komoly egybeesések.

Lehetővé teszik azt is, hogy a Fidesz új, radikális eszközökkel vívott, de romantikus antikapitalista politikájának lehetőségeit és veszélyeit érzékeljük. A dél-amerikai baloldal sikerei átütő erővel jelzik ugyanis, hogy a Fidesz a maga szempontjából feltétlenül jó helyen keres, amikor a kapitalizmus perifériáján megjelenő tömeges ártalmakra, leszakadásveszélyekre kínál államilag szervezett választ. Hozzá kell tenni azonban, hogy éppen a dél-amerikai példa bizonyítja, hogy ezt a polgárilag szervezett társadalmak intézményrendszerén igen körülményes keresztülvezetni. Nem véletlenül kerül ki az ilyen - több érzelmi, mint racionális mozzanatot tartalmazó - politika az utcára, nem véletlenül hatalmazzák túl a vezetőit. És akkor itt legyen elég csak egy csütörtöki hír Chávezről: Venezuela központi egyeteme politikai és jogi fakultásának vezető profeszszorai közleményt adtak ki a parlamentnek arról a döntéséről, amely másfél évre lényegében teljhatalommal ruházza fel Chávezt. Arra hívják fel a figyelmet, hogy a hitleri Németország összeomlása óta a jogfejlődés minden erővel kerüli a totális hatalom kiépítésére lehetőséget adó helyzeteket.

Megtanulták, hogy nincs az a nemes cél, amely ilyen rendszerekben ne fordulna önmaga és hívei ellen.

Ez tehát a veszély lényege.

Persze rengeteg a különbség - csak annyi a magyar vonatkozás egyelőre, hogy Chávez egyetlen honfitársunkat szokta idézni, Mészáros István, Angliában élő baloldali filozófust, akinek legismertebb műve a Tőkén túl címet viseli. Cháveznek e tőkelogikán túli világhoz kötő hidak építésére Venezuela, a világ egyik legnagyobb olajtermelőjének a tőkés világgazdaságból évente visszaömlő dollármilliárdjai állnak rendelkezésre. Nekünk semmi. (Hacsak a makói gázmezők gyorsan "termőre" nem fordulnak.)

A romantikus antikapitalista lázadás akár a jobboldali vezető párt inspirációjával is, tehát végképp csak tőkén inneni lehet. De hogy ott mi van a kordonok bedöntésén túl, arról aligha lehet a polgári engedetlenség bármely képviselőjének világos képe. Talán emlékképe igen. S bár mennek vissza az időben, a kiérlelt politikai viszonyok kezdetét jelző Aranybulláig nem jutnak el. Azt még mindig az Alkotmánybíróság, illetve a magyar polgári jogrendet őrző intézmények védik.

Arra, hogy milyen erejű kihívásokkal állunk szemben, Szabó Mátét, a tüntetésekkel tudományos alapon foglalkozó társadalomkutatót idézem: "Nem a tiltakozások száma és terjedelme mérvadó elsősorban a demokratikus stabilizáció szempontjából, mint azt általában feltételezik, hanem a tiltakozási kultúra minőségi jellege. Nagy és kiterjedt, de erőszakmentes és jogkövető tiltakozási kultúra nem veszélyezteti a demokráciát, de kicsi, az erőszak stratégiája mellett elkötelezett csoportok intenzív tevékenysége destabilizáló hatással rendelkezhet."

Mindezt Szabó Máté több mint tíz éve írta. Akkor még nem vethetett számot azzal, mi történik, ha az egyik legbefolyásosabb parlamenti párt erkölcsi támogatását érezhetik az elkötelezett csoportok. Ezt ma Magyarországon még senki sem tudja megmondani.