Innen nézve minden polgár partizán, aki a politikai közösség életében részt vesz, még ha nem híve egyetlen pártnak sem, még ha csupán véleménye van (megvan a véleménye) róluk, sőt, ha minden pártot elutasít, e véleménye mellett azonban határozottan kitart, tán még pártot is üt, pártot szervez, mondjuk: pártok fölötti pártot vagy pártok elleni pártot. S így most már mint "nem-párt", hanem mint maga az osztatlan Egész, maga "a" Nemzet, "a" Nép, "az" Igazság lép a politikai tettek mezejére. Partizán lesz ez esetben is, de olyan partizán, aki azért küzd, hogy egyetlen pártba kebelezzen be minden pártot és partizánt. Az ilyen pártot a politikatörténeti hagyományt követve totalitárius pártnak nevezhetjük. Persze az egész politikai közösségnek egyetlen résszel - a nemzetnek, a népnek, netán az emberi fajnak egyetlen párttal - való azonosítása mint kísértés többé-kevésbé minden modern pártot megkörnyékez, csak nem mindegyiknek válik sorsává és végzetévé.

A "partizán" szó e másik, sok nyelvben egyetlen vagy legfőbb jelentése a modern háború fogalmához kötődik: a partizán nem más, mint a "gerilla", az "irreguláris harcos". Így honosodott meg - feltehetően a második világháborús tapasztalatok, majd a "kötelező orosz" és a "pártyizankultusz" hatására - a magyarban is (néhai "partizánvadászok" és a Partizán Szövetség tagjai lehetnének tán ennek igaz megmondhatói). A XIX. században azonban még a magyarban is két jelentése volt: "partisan (fr. partiszán) = pártos, párthívő és portyázó, száguldozó, szabad katona" - mint azt Heckenast Gusztáv Pesten 1865-ben kiadott Közhasznú Magyarázó Szótárában olvashatjuk.

A szó kétféle jelentése elválaszthatatlanul összefonódik egymással. - A partizán politikai fronton harcol, és éppen tevékenységének politikai karaktere juttatja ismét érvényre a partizán szó eredeti értelmét - írja Carl Schmitt 1962-es A partizán elmélete című tanulmányában. - E szó ugyanis a párt (Partei) szóból ered, és egy valamilyen módon harcoló, hadviselő vagy politikailag tevékeny párthoz vagy csoporthoz való kötöttségre utal. A párthoz való ilyen jellegű kötöttség forradalmi időkben különösen erőssé válik... A forradalmi háborúban éppen úgy benne rejlik a forradalmi párthoz való tartozás, mint az emberek totális öszszefogása és befolyásolása. Mármost ki tagadhatná manapság Magyarországon, hogy forradalmi időket élünk, hacsak nem maguk az ellenforradalmárok? "Elsikkasztott forradalom", "elárult forradalom", "befejezetlen forradalom", "elszabotált" vagy "ellopott forradalom", "második" vagy "új" vagy "igazi forradalom", "erkölcsi forradalom", "nemzeti forradalom" hogy csak ezt a forradalom vadvirágos mezejéről szedett alkalmi csokrot nyújtsam át hirtelenében a nyájas olvasónak. Csoda-e, ha a "forradalmi háború" rendkívüli állapotában lobogó országban a forradalmi módon hangolt politikai pártok és partizánjaik is kezdenek úgy viselkedni, mintha irreguláris harcosok lennének.

A partizán, akit Che Guevara egykor - a katonai erőkifejtés feltétlen jellege okán - "a háború jezsuitájának" nevezett, jellegadó vonásait tekintve nem sokban különbözik a demokratikus politikai rendszer ellen háborút indító partizántól. Az első ilyen jellegadó vonás: az irregularitás. A partizán irreguláris harcos. Ez nem csupán azt jelenti, hogy nem szigorú szervezeti kötelékben harcol, valamely állam hadseregében, hanem azt is - és mindenekelőtt azt -, hogy a háború és harci szabályok elismerése nélkül háborúzik. A partizánháborúnak egyetlen szabálya, hogy nincs szabálya, hogy az erőkifejtés feltétlensége érdekében bármilyen szabály áthágható. Ha - mondjuk - a politikai háborút egy párt szabályszerűen elveszítette a választási csatatéren, még mindig indíthat politikai partizánháborút a hatalmat "megszálló idegenek" ellen, minden mediatizálható teret (nem csak a politika színtereit) csatatérré változtatva, és minden eszközt, szabályosat és szabálytalant is bevetve.

A partizán második jellemző vonása - Carl Schmitt szerint - az aktív harcos felfokozott mobilitása, rendkívüli mozgékonysága, meglepetésszerű akciói, váratlan lecsapásai és visszavonulásai, ebből fakadó kiszámíthatatlansága, amivel relatív gyöngeségét kompenzálja. ("Lehet, hogy választási hazugságokkal megfosztottátok a nemzetet elhivatott vezetőitől, de akkor sem győztetek, és ezt nap mint nap meg fogjátok tapasztalni, amíg fel nem virrad a nép igazságának napja, össze nem omlik hazug, megszálló rendszeretek!")

A partizán harmadik jellegadó vonása a politikai elkötelezettség felfokozott intenzitása, amit az utóbbi fél év vagy akár fél hét belpolitikai eseményeire visszagondolva aligha kell példákkal alátámasztani. A irreguláris politikai szabadcsapatok a legalitás és illegalitás közötti széles határsávban mozognak, hogy vezényszóra vagy csak úgy - portyázva, száguldozva - lecsapjanak a politikai hatalmat megszállva tartó "idegenek" reguláris csapataira, pártokra, parlamentre, kormánypolitikusra; megszorongassák a "labancokat" ; megtanítsák a szabadság és igazságosság móresére a magyar emberek megnyomorítóit, sehonnai bitangokat, ősi és szerzett jogok lábbal tipróit, míg csak fejvesztve el nem menekülnek a partizánok Édes Hazájának szeretett földjéről - a Hatalomból. Pártszékházat és villákat kerítenek be, hidakat helyeznek blokád alá, utcákat-tereket foglalnak le, országúti forgalmat lassítanak, védőkorlátokat bontanak le a rendőrállam önkényével dacolva. Egyszóval, teszik, amit kell. S amit nem kell, azt is.

Utoljára, de nem utolsósorban, Carl Schmitt a partizán létmódjának tellurikus voltát - azaz a földdel, az őslakossággal, az adott ország földrajzi sajátszerűségével (hegység, erdő, dzsungel) való összekapcsolódását - emeli ki. Nos, a populizmus minden ismert szólama és médiaakciója pontosan ezt a kapcsolatot hivatott demonstrálni és megerősíteni: a néppel, a népért, a népből, a népnek. A partizánok szívesen mutatkoznak a néppel való elvegyülés, a népben való megmártózás helyzeteiben: a partizán nem fél a néptől, mert a partizánt szereti az ő népe, hogy is ne szeretné, ha maga is e nép gyermeke, és nem szakadt el tőle egy pillanatra sem. Persze ha éppen nincs kéznél a nép, mert mondjuk lót-fut, robotol, megteszi a látványnép is, amit a párt PR-osai toboroznak egy-egy váratlan partizánakcióhoz a nagyobb médiahatás kedvéért. (Bezzeg a "megszálló idegeneket" kifütyüli, lehurrogja, habos tortával dobálja a nép.) Ez a földhöz tapadás, a tellurikus jelleg megjelenik a partizánpolgár retorikájában is ("a haza földje nem eladó", "külföldiek ne vásárolhassák fel a drága magyar földet" stb.). Földön azonban mindig a hatalom földjét kell értenünk. Ez az a föld, amelyért a Párt alapító atyáinak annyi "vére hullt".

A partizánháborúnak van még egy igen fontos szemléleti előfeltétele: a háborús ellenfél kriminalizálása, az abszolút ellenségesség és az abszolút ellenség fogalmának felújítása. Ahol a cél az ellenség politikai megsemmisítése, ott előzetesen erkölcsileg is meg kell semmisíteni őt. "Az ellenkező oldalon állókat egészében bűnössé és embertelenné, totálisan értéktelenné kell nyilvánítaniuk" - mondja Carl Schmitt. Hiszen ha nem tennék ezt, akkor ők maguk válnának bűnözőkké és szörnyetegekké.

A klasszikus hadijog világos megkülönböztetései háború és béke, hadviselő és nem hadviselő, ellenség és bűnöző között a totális háború és a partizán megjelenésével jórészt értelmüket vesztették. A parlamentáris demokráciában folyó politikai harc ugyanilyen világos jogi megkülönböztetést tesz választási győztes és választási vesztes, kormányzat és ellenzék, politikai küzdelem és puccsizmus, parlamenti obstrukció és utcai zendülés között. De ahol megszűnnek e világos megkülönböztetések, ahol elmosódnak az addig általánosan elfogadott és tiszteletben tartott határok, ott a demokratikus rendszer hanyatlásnak indul. A látható politikai osztály egésze kezd gyűlöletessé válni. A politikai harcot "forradalmi háborúba" átfordítani, pártpolitikusból politika- és pártellenes partizánná válni éppen azt is jelenti, hogy egy politikus megpróbál leválni a politikai osztályról, melyhez tartozik. Azt próbálja elhitetni, hogy egy "reguláris" párt katonájából irreguláris harcossá változott, akit nem köt semmiféle politikai alku, semmiféle szabály, aki nemcsak osztozik népe "osztálygyűlöletében", hanem meg is akarja dönteni a politikai osztály uralmát, a pártok fölött nyújtva szabadító és tiszta kezét az istenadta népnek.

A partizán eddig csak peremjelensége volt a magyar demokrácia politikai életének. De vajon az is marad-e? Nem került-e máris a politikai élet központjába? Nem róla esik-e a legtöbb szó, anélkül persze, hogy nevén neveznék? Nem máris a minden szabályt félresöprő, bármilyen szabálytalan eszközt önkorlátozás nélkül bevetni kész irreguláris és parareguláris politikai szabadcsapatok partizánháborúja folyik itt a kormányzati hatalmat megszálló "idegenek", "hazátlanok", "gonoszok", "akasztófáravalók" - egyszóval az abszolút ellenség - és rettenetes összesküvésük - maga a demokratikus rendszer - ellen?