Az első Gyurcsány-kormány számára pedig az államháztartás rendbetételénél fontosabb feladat volt annak megakadályozása, hogy Orbán Viktor visszakerüljön a hatalomba. Az előző négyéves kormányzati ciklus alatt kialakult folyamatokat vitathatatlanul meg kell fordítani, és erre a kormányzati intézkedések igen jó esélyt nyújtanak. Nagy valószínűséggel a ciklus végére a magyar államháztartás egyensúlya helyreáll, 2012-2013-ra lehetővé válik az euróövezethez való csatlakozás.

Ugyanakkor mind a kormányzat, mind a gazdasági élet legfontosabb szereplői úgy gondolják, hogy az egyensúly fenntartása és a tartós gazdasági növekedés csak akkor lehetséges, ha az államháztartás helyzetét javító intézkedések mélyen ható reformfolyamatokkal járnak együtt. Én is úgy vélem, hogy az előző ciklus egyensúlyromboló intézkedései között egyaránt jelen voltak a politikai marketing körébe utalhatók és olyanok, amelyekkel nem az volt az alapvető baj, hogy megtörténtek, hanem hogy nem kapcsolódtak össze semmilyen reformintézkedéssel. A közalkalmazotti béremelések például jórészt valós elmaradásokat pótoltak, a kormányzat azonban nem használta ki a komoly béremeléseket az adott ágazat reformjára, szerkezeti átalakítására. Közismert az is, hogy több évtizede periodikusan visszatér a közéletbe a "nagy elosztórendszerek" reformjának igénye, de a Horn-kormány nyugdíjreformján kívül koncepcionálisan is világos és végigvitt reformcsomagra nem került sor ezeken a területeken. A kormányzati ciklusváltások a másik oldal reformelképzeléseit sorra viszszavonták, vagy kidolgozatlanságuk, illetve az érintettek ellenállása miatt eleve hamvukba holtak.

A reformkényszer szerintem nem egyszerűen azért van, mert különben fennáll egy újabb egyensúlyromlás veszélye, tehát a "megszorító" intézkedések hatása egy idő után elenyészik. Sokkal inkább arról van szó, hogy azokban az ágazatokban, amelyekben a rendszerváltó értelmiség komoly érdekeltségekkel rendelkezett, csak igen korlátozottan valósult meg a rendszerváltás.

Történelmi lecke

A XIX. és XX. század fordulóján a német és ezen keresztül az európai történetszociológiai szakirodalomban nagyon népszerű volt az a megközelítés, amely a polgárság két nagy csoportját: a tulajdonosi polgárságot (Besitzbürgertum) és a képzettségi polgárságot (Bildungsbürgertum) különböztette meg. A kapitalizmus kialakulásában a tulajdonosi polgárságnak volt meghatározó szerepe, amely gazdasági hatalma birtokában sikerrel rázta le a gazdasági szabadság feudális korlátait. Ebben a harcban alapvető szövetséges volt a képzettségi polgárság, amely a társadalmi és politikai szabadságért küzdve ugyan, azt korántsem szeretve, de eltűrte a tőke és a gazdaság elsődlegességét. A tulajdonosi polgárság pedig hol tojásfejűeknek, hol széplelkeknek, hol meg ingyenélőknek gúnyolva a képzettségi polgárságot, mégiscsak beengedte azt a hatalom sáncai mögé, mert szövetségesnek tekintette a feudális előjogokkal és az éledező munkásmozgalommal szemben is.

A polgárság e két frakciója megosztozott a politikai hatalmon, a cenzusos választási rendszerekben a tulajdon vagy a megfelelő iskolai végzettség nyújtott belépőt a politikai rendszerbe, és kialakították a társasági élet közös színtereit is. A két csoport társadalmi léte azonban alapvetően más bázison nyugodott (a tulajdonon és az iskolai végzettségen), és ennek megfelelően értékrendszere is alapvetően különbözött. A tulajdonosi polgárság magatartását alapvetően a hasznosság, a képzettségi polgárságét pedig lényegében a szellemi értékek, ideológiák vezérelték.

A XX. században azután korántsem véletlenül ment ki a szellemi divatból ez a fogalompár: a vérzivataros ideológiák éppúgy ad acta tették a boldog békeidők harmóniáját, mint ahogy az általános választójog eltörölte a fogalompár jogi megjelenését, a modern kapitalizmus alakváltozásai (menedzserkapitalizmus, szolgáltató társadalom, szociális piacgazdaság, globalizáció) pedig újfajta kombinációkat hoztak létre a tulajdon és a tudás elosztásában. Bennünket azonban ezúttal az érdekel, hogy a kapitalista társadalmak kialakulásában a hasznosságelvű tulajdonosi polgárságé volt a vezető szerep, és csak másodlagos volt az ideológiailag determinált képzettségi polgárság hatása.

Rendszerváltás-anatómia

A kelet-közép-európai országok rendszerváltásában azonban ez a forgatókönyv nem működött. A szocialista kísérlet negyven éve jórészt felszámolta, esetleg marginálissá tette a tulajdonosi polgárságot. A polgári társadalom megvalósítása ezért a képzettségi polgárságra, az értelmiségre maradt. Szelényi Iván és Konrád György a hetvenes évek elején másként képzelte el ugyan az értelmiség útját a hatalomba, a rendszerváltás kezdeti időszaka azonban megvalósította ezt a tudományos próféciát.

Természetesen jelentős különbségek voltak az egyes országok között. Németországban a nyugatról jött tulajdonosi polgárság viszonylag hamar háttérbe szorította a keleti képzettségi polgárságot, és a nyugatnémet modellt vezette be - nem kis anyagi áldozattal - a keleti országrészben is. A lengyeleknél a Szolidaritás mozgalomban megerősödött munkásvezérek és a viszonylag erős emigráns tulajdonosi polgárság hazatérése gyengítette a rendszerváltó értelmiség hatalomgyakorlását. A délszláv háború és a térség feléledő nacionalizmusa, illetve a piaci vagy kvázipiaci mechanizmusok hiánya lassította a rendszerváltó folyamatokat. Egyes országokban a képzettségi polgárság jelentős részének az előző rendszerben való kompromittálódása gyengítette az értelmiség hatalomgyakorlását. Öszszességében azonban a rendszerváltás alapvető társadalmi bázisa a rendszerváltó értelmiség volt.

A rendszerváltás három alapvető eleme a parlamenti demokrácia, a magántulajdonon alapuló gazdaság és a piaci viszonyok elsődlegességének megvalósítása. A rendszerváltó értelmiség minden országban azonnal hozzákezdett az első elem, a parlamenti demokrácia bevezetéséhez. Nagyobb volt a bizonytalanság a magántulajdon kialakulásában. Magyarországnak mind a spontán tulajdonosi réteg kialakulásában (a szocializmuson belüli úgynevezett második gazdaság következtében), mind pedig a privatizációt illetően (az Antall-Boross-kormány által jól megválasztott privatizációs technikáknak köszönhetően, majd a Horn-kormány némi bizonytalanság utáni határozottságából adódóan) nagyon jelentős helyzeti előnye alakult ki a többi rendszerváltó országgal szemben. Ennek megfelelően már a kilencvenes évek végére kialakult egy stabil tulajdonosi szerkezet, az exportáló ágazatokban ugyan jelentős külföldi tőkefölénnyel, de egy stabil hazai tulajdonosi polgársággal is kiegészülve. A többi ország az elmúlt egy-két évre tudta ezt a hátrányát ledolgozni. (Más kérdés, hogy ezek a technikák is sokak szemében igazságtalanságokat, jelentős egyenlőtlenségeket teremtettek, és közel sem voltak mentesek a korrupciós jelenségektől. Mégis bátran állíthatjuk, hogy a térségben a leggyorsabban valósították meg céljukat a legkisebb társadalmi veszteséggel.)

Témánk szempontjából a legnagyobb jelentősége a piaci viszonyok elsődlegességének van. A rendszerváltó értelmiség minden országban, de Magyarországon kiváltképp határozottan támogatta a versenyszféra kialakulását mindazokon a területeken, ahol nem, vagy nagyon gyenge volt a közvetlen érdekeltsége, és igyekezett lassítani, akadályozni a piaci viszonyok elsődlegességének kialakulását azokban a szférákban, ahol közvetlen érdekeltsége volt. Ezért mára alapvetően piaci viszonyok működnek az iparban, a mezőgazdaságban, a szolgáltatásokban, és igencsak korlátozott a piac érvényesülése az értelmiségi lét színterein: a kultúrában, az oktatásügyben, az egészségügyben, a tudományban, a közigazgatásban. Pontosabban szólva: ezeken a területeken annál kevésbé érvényesülnek a piaci viszonyok, minél inkább képes volt ezt az adott terület értelmiségi lobbija megakadályozni. Ezért érvényesülhetnek jobban a piaci viszonyok az egészségügy kevésbé erős érdekérvényesítő területein (háziorvos, fogászat), és legkevésbé engedi a piaci viszonyok kialakulását a kórházi főorvosok nagyon jó érdekérvényesítő köre. Ezért lehet a kultúrában kifejlettebb piac azokon a területeken, ahol kisebb volt a rendszerváltó értelmiség befolyása, mint a képzőművészet vagy a könyvszakma, és sokkal nagyobb a piaccal szembeni ellenállás az erős lobbivá szerveződő színházak és filmesek esetében. Lényegében hasonló értelmiségi érdekérvényesítő technikák tudnak működni a jobban piacosodott területeken is. Ennek legjobb példája a gyógyszertárak esete, ahol előbb a "nem engedjük a kiváló magyar patikákat az amerikai drugstorok színvonalára süllyedni" jelszóval a privatizációt akadályozták, majd elérték, hogy a privatizációban csak ők maguk váljanak tulajdonossá, jelenleg pedig sikeres utóvédharcot folytatnak azért, hogy minél erősebb maradjon monopóliumuk.

Félreértések elkerülése végett korántsem hiszek a piac korlátlan uralmában. Magam is úgy gondolom, hogy a modern társadalmakban a piaci viszonyokat kontrollálni, a piac hatását időnként kompenzálni, egyes piaci viszonyok között érvényesülni képtelen értékeket közösségi forrásokból támogatni kell. Ez azonban egyaránt igaz - még ha nem is azonos mértékben - az értelmiségi érdekszférákra és az azokon kívüli területekre. A kelet-közép-európai és különösen a magyar rendszerváltás meghatározó strukturális problémájának azonban azt látom, hogy a rendszerváltó értelmiség éles cezúrát húzott a saját érdekszférája és az azokon kívüli területek között, és a "birtokon belül" nem kontrollálni és kompenzálni akarja a piaci hatásokat, hanem lehetőség szerint megakadályozni a piaci viszonyok érvényesülését.

Összefoglalóan két igen fontos következménye van annak, hogy az organikus fejlődéssel szemben a mi rendszerváltásunk a tulajdonosi polgárság gyengesége, hiánya (majd a rendszerváltás után saját tulajdonosi pozícióinak stabilizálása) miatt a képzettségi polgárság vezetésével zajlott le. Egyfelől ezekben az országokban háttérbe szorult a dolgok megítélésében a tulajdonosi polgárság alapértéke, a hasznosság, és túlzott jelentőségre tettek szert a képzettségi polgárság által generált ideológiai viták, megosztottságok, törésvonalak. Másfelől a piaci viszonyoknak megfelelő rendszerváltás korlátozott maradt az értelmiségi érdekszférákban, és ezen területek finanszírozásában túlságosan nagy a közösségi források szerepe. Ezért függ öszsze itt a piacosítás reformja az államháztartás egyensúlyának tartósságával. Hiába történik meg ugyanis jelentős megszorításokkal az egyensúly helyreállítása, ha az alapvető "élősködő" mechanizmusok változatlanul hagyásával az adott kormányzat politikai marketingcélokból bármikor boríthatja azt.

Reformesélyek

Mindebből következik, hogy a reformok véghezvitelének demokratikus viszonyok közepette alapvetően akkor van esélye, ha a reformok elkötelezett hívei világossá teszik, hogy mi a reformok célja, és konfliktusokat is vállalva olyan érdekegyeztetési folyamatot indítanak el, amelyben a reformok potenciális nyertesei nagyobb társadalmi nyomást képesek kifejteni, mint a reformok ideiglenes vesztesei.

Ehhez az első feltétel, a tulajdonosi polgárság politikai súlyának növekedése az elmúlt 15 évben egyértelműen megfigyelhető. Ebből a szempontból nem az a legfontosabb, hogy a kormányzati pozíciókban megjelentek a tulajdonosi polgárság képviselői, hiszen a politika hivatássá válásával meglehetősen ritka, hogy a nagytőkések személyesen vállalnak kormányzati pozíciót. Sokkal fontosabb, hogy a tulajdonosi és munkaadói szervezetek egyre határozottabban vannak jelen a közéletben, képesek voltak már a választások előtt megfogalmazni alapvető elvárásaikat a majdani kormánnyal szemben, továbbá mind a hazai vállalkozói réteg, mint a külföldi tőke befolyása a döntési folyamatokban szemmel láthatóan nőtt a rendszerváltás kezdeti időszakához képest.

A második feltétel a célrendszerükben egyértelmű reformkoncepciók kidolgozása lenne. Ebben a tekintetben korántsem állunk jól. A kormányzatot alapvetően a napi teendők kötik le, a reform kifejezés sokszor tényleges tartalom és célrendszer nélküli politikai jelszóként jelenik meg, Az időnként fel-felbukkanó reformelképzelések sokszor anélkül próbálják megfogalmazni, hogy szerintük mi a teendő, hogy tisztáznák - miért kell ezt megtenni. A reformfrazeológiát sokszor kiterjesztik a reform esetleges célrendszerétől független ad hoc politikai döntésekre is. Ez jellemezte az előző ciklus oktatási reformjait éppúgy, mint a jelenlegi kormányzat egészségügyi reformlépéseit.

Ha például nem merjük az egészségügyi rendszer vonatkozásában egyértelműen megfogalmazni, hogy a feudális hitbizományokon alapuló elosztási rendszerek piaci mechanizmusokkal való felváltása, és nem a szolidaritási elemek piacosítása a cél, akkor kevés esély van a reformok megvalósítására. Ezért kellene a reformok középpontjába az orvosi ellátási és az ápolási biztosítás szétválasztását, valamint a hálapénzrendszernek egy egyértelmű co-paymenttel való felváltását állítani, és nem olyan mellékes tényezőket hangsúlyozni, mint a kötelező orvosi kamarai tagság vagy a jelképes vizitdíj. (Persze ezeken a területeken legalább elindult valamiféle változás, míg másutt, mint például a tudomány vagy egyes kulturális területek esetében éppen a reformok elutasítását és elodázását igyekeznek reformnak feltüntetni.)

Végül a harmadik feltétel az érdekegyeztetés, a reformok potenciális nyerteseinek az ügy mellé állítása lenne. Vegyük ismét az egészségügy példáját. Egy célrendszerében világos reform nyertese két csoport lehet. Egyrészt az a fizetőképes réteg, amelyik a jelenleginél jobb egészségügyi szolgáltatásokat szabályozott és tisztességes körülmények között tudna megkapni, másrészt pedig az orvostársadalomnak azon része, amelyik hajlandó az adózatlan, korrupciós típusú jövedelmekről, illetve ezen jövedelmek lehetőségéről a szabályozott piaci jövedelmek érdekében lemondani. Ezzel szemben a reformok vesztese lesz az a nem fizetőképes réteg, amelyik orvosszakmailag továbbra is ugyanolyan ellátásban fog részesülni, mint eddig, de meglevő társadalmi hátrányai az egészségügyi rendszer keretei között éppúgy láthatóvá válnak, mint ahogy már most is láthatók a társadalmi lét más színterein. Vesztes lesz továbbá az orvosoknak az a vezető rétege, amely feudális privilégiumainak egy részét vesztheti el, és jövedelme - legalábbis az adózás kiterjedése révén - csökkenni fog. Az érdekviszonyok világossá tétele nélkül viszont fennmarad az az abszurd helyzet, hogy a szolidaritás jelszavával éppen azok lépnek fel a reformok ellen, akik maguk az adóeltagadással nem éppen a szolidaritás iránti érzékenységükről tesznek tanúbizonyságot.