No, és a miniszter?
Miközben a Bizottság tagjainak személyes tisztessége és integritása bizonyosan nem vonható kétségbe, a mára kialakult politikai közegben számítani lehetett arra, hogy ha a Bizottság nem azt állapítja meg, hogy mindenről a kormány és a miniszterelnök tehet, akkor a jobboldal elfogultsággal fogja vádolni.
A mellékletekkel együtt több mint két és félszáz oldalas jelentés formátuma ugyancsak sajátos. Ez a sajátosság két tényből fakad: az első a feladat meghatározása, ami láthatóan túlságosan tág volt. Ha a vizsgálat csak a szeptemberi és októberi eseményekre koncentrál, vagyis nagyjából arra, ami a jelentés 105. és 194. oldalai között szerepel, könnyebb helyzetben lennénk. A második sajátosság, hogy nem egy nagy háttérapparátus végezte a munkát a Bizottság tagjai helyett, hanem a tagok maguk készítették az egyes részeket. Ezért a jelentés formailag az Alkotmánybírósági határozatokra emlékeztet (különvéleményekkel és párhuzamos véleményekkel), tartalmilag pedig inkább egy színvonalas konferencia egy kötetbe szerkesztett előadássorára. Ez egyrészt a tudományosság tekintélyéből eredő védelmet ad a megállapításoknak, másrészt viszont sebezhetővé is teszi a szöveget.
A sajtó szerint a tanulmány mindenkinek a felelősségét megállapítja. Ez nem teljesen igaz. Miközben az eseményekhez vezető okokat szélesen határozza meg, a konkrét eseményekkel kapcsolatos felelősséget viszonylag szűk körben jelöli meg. A legélesebben a rendőri vezetők felelőssége fogalmazódik meg, amivel kapcsolatban a Bizottság egyik tagja különvéleményben fejti ki aggályát. Ebben a körben a Bizottság gyakorlatilag az ORFK által korábban lefolytatott vizsgálat megállapításait fogadta el. Miközben ez az egyik legegyértelműbb és leghatározottabb kritika a Bizottság részéről, amelyben súlyos megállapítások hangzanak el a rendőri vezetőkről, addig a Bizottság működési módja, az a körülmény, hogy csak iratokból dolgozott, aggályossá teszi ezen megállapításokat, hiszen a "hallgattassék meg a másik fél" elve itt nem érvényesült.
Súlyos megállapításokat tesz a Bizottság a köztársasági elnökkel kapcsolatban is, akit azzal vádol, hogy államfőként más mércével méri az elnöki jogkört, mint korábban, az Alkotmánybíróság elnökeként. Burkoltan ugyan, de az a vád is megfogalmazódik az elnökkel szemben, hogy megszólalásaival nem segítette a helyzet konszolidálását.
Éles, határozott, de egyúttal érvekkel alátámasztott kritika fogalmazódik meg az ellenzékkel szemben is, amelyet a jelentés úgy mutat be, hogy a 2002-es választási veresége óta radikalizálódva próbálja hatalmi érdekeit érvényesíteni, sőt a 2006-os vereség után egy gyors sikerrel kecsegtető kormánybuktató stratégiára váltott. Ezért hihették egy ideig joggal a szélsőjobboldali csoportok, hogy a Fidesz mögöttük áll.
Szól a bizottság a miniszterelnök és a kormány felelősségéről is.
A legfeltűnőbb azonban az, ami a jelentésből hiányzik. Mintha néhány rész egyszerűen kimaradt volna a jelentésből. Mintha a szöveg szerkesztője ahelyett, hogy a leglényegesebb kérdéseket vastagítva tüntette volna fel, véletlenül törölte volna ezeket a szövegből.
A Jelentésből úgy tűnik, hogy az eseményekben résztvevő szervezett, agreszszív csoportok feltűnése és bekapcsolódása az erőszakos cselekményekbe váratlan volt, és felkészületlenül érte a rendőrséget. A mellékletben szereplő kiváló elemzés, amit Kaposi Ildikó készített, bemutatja e csoportok ideológiai hátterét, nézetrendszerét, törekvéseit. Maga a bizottsági jelentés a labdarúgás egész helyzetére kitérően szól a futballhuligánok szerepéről. Az olvasó azonban hiába keresi a választ arra, hogy az erre hivatott szervek, akár a titkosszolgálatok, akár a rendőrség miért nem voltak képben ezekkel a csoportokkal és törekvésekkel kapcsolatban. Különösen élesen vetődik fel ez a kérdés a szeptember 17-i és az október 23-i események kapcsán. A titkosszolgálatok említésének hiánya a Kossuth téri kordon ügyében most napvilágot látott indokok miatt is zavarokat okoz, hiszen nehéz megérteni, hogy az október 23-a óta fennálló állapotnak a nyilvánosság előtt nyugodtan vállalható indokai miért nem hangzottak el korábban.
A legsúlyosabb hiány azonban az, hogy említést sem találunk a rendőrség irányításáért felelős miniszter felelősségéről. Ha igaz, hogy a rendőrségen belül már évekkel ezelőtt készült egy jelentés, amely felhívta a figyelmet a felszerelés és a felkészítés hiányosságaira, és mégsem történt semmi; ha megfelel a valóságnak, hogy a rendőrség jelentős pénzforrásokkal gazdálkodhatott és mégsem tudta pótolni a hiányokat, akkor felvetődik a kérdés, mire is költötték az adófizetők pénzét, és ki mulasztotta el ezt ellenőrizni. Ha igaz, hogy a rendőri vezetők hibáztak, amikor szeptember 17-én választási eseménynek nyilvánították a rendezvényt, majd az önkormányzati választás előtti napon hibásan minősítették kulturális rendezvénynek a Kossuth téri tüntetést, ráadásul elmulasztották a folyamatos demonstrációk során a törvényes rend helyreállítást és fenntartását; ha megfelel a valóságnak, hogy a televízió szeptember 17-i ostroma során hibát hibára halmoztak a rendőri vezetők; ha igaz, hogy az események kivizsgálása során az egyik kerületi kapitányság felelős vezetője egyszerűen megtagadta a választ az ORFK megbízásából vizsgálódók kérdésére; és ha igaz az is, hogy az azonosító jelvény használatának szabályai hosszú évek óta rendezetlenek; és ha igaz a sok egyéb kritika, amit itt már nincs is hely fölsorolni, akkor hogyan maradhat említetlen az előző belügyminiszter szerepe és főleg azé a rendészeti és igazságügyi miniszteré, akinek útján a Kormány "irányítja a Rendőrség működését", aki "biztosítja a közbiztonság és a belső rend védelme érdekében meghatározott feladatok végrehajtását", aki "szabályozza a Rendőrség tevékenységét és működését", és aki "gondoskodik a Rendőrség ellenőrzéséről" (Az 1994. évi XXXIV. törvény a Rendőrségről 4, §).
Ha már kijutott a felelősségből a köztársasági elnöknek, a miniszterelnöknek, a Fidesznek, sőt az "egész politikai osztálynak", meg még felelős "a közszolgálati média és a társadalomtudományokkal foglalkozó értelmiség is", akkor azért a miniszternek is lehet az ügyben némi felelőssége.
A szerző jogász
