Bartók a Garnier Operában - Anyanyelvű Kékszakállú
A kékszakállú herceg várának Prológusa alapján értelmezte a világhírű Fura del Baus katalán multimédiás művészeti csoport Bartók Béla operáját a párizsi Opéra Garnier színpadán. Miközben Maurice Bénichou hangján franciául hangzanak el a fenti szavak, a színpadon egy fehér ruhás nő többszörösen kivetített és egymásba folyó megriadt alakja tévelyeg fel-alá az operaház központi lépcsőházában.
Judit rémálma kezdődik az ismeretlen helyen, amely a "szemek pillás függönyének" lezárulásával ér véget: a színpad teljes szélességében lezúduló ezüstös könnyfüggönyön át, széttárt karokkal, csuromvizesen távozik, egyedül hagyva a magába roskadó Kékszakállút.
A párizsi előadás egy látványos víziókkal teli éjszakáról szól az üres színpadon, amely az énekesekkel előzetesen rögzített videomontázsok segítségével sugallja a kint és bent, azaz a külső és belső világ közti állandó vibrálást: a néző valójában csak azt látja a színpadon, amit Judit megél Kékszakállú várában. A rendezés az ismeretlen és titokzatos férfival szemben bizalmatlan és kíváncsi nő tudattalanjában és képzeletében való utazásként értelmezi a történetet.
Ennek látványbeli, katartikus csúcspontja a zene dramaturgiai csúcsán következik be: az ötödik ajtó mögött a Kékszakállú birodalmát csodáló, szélfútta hajú Judit az operaház kupolájáról megszédülve nézi a párizsi háztetőket, miközben az őt féltő Kékszakállú derekánál öleli magához, nehogy lezuhanjon.
A szerelmesek közti kommunikációképtelenséget gyönyörűen önti képi formába Kékszakállú rejtett kertje: a negyedik ajtó mögött csillogó fényű betűfüggöny, abban sokszorozódik meg Kékszakállú alakja.
Judit és Kékszakállú a kulcsért folyó rituálészerű bújócskájában az Alex Ollé és Carlos Padrissa jegyezte rendezés szigorúan követi a partitúrát: az ajtók mögötti költői többdimenziós víziók Kékszakállú különböző, Judit által lassanként felfedezett oldalaira világítanak rá, melynek végén a beteljesülő szerelmi jelenetben a bekötött szemű, féltékeny Judit idézi fel az előző feleségeket, akik Kékszakállú emlékezetében soha nem haltak meg.
A szereleméhes, érzéki és szinte félénk Kékszakállút a jamaikai származású Willard White, a tudásvágytól megőrülő Juditot pedig a francia Béatrice Uria-Monzon alakítja. Az előadás különlegessége, hogy a szenvedélyes emberi párt megformáló operaénekesek magyarul adják elő a drámát.
Gustav Kuhn karmester bartóki hangszerelésben dolgozta át Léos Janácek Egy eltűnt naplója című, eredetileg nem színpadra szánt művét, amelyet A kékszakállú herceg várával közös előadásban játszanak a francia fővárosban. A látszólag meglepő társítás oka: a cseh zeneszerzőnek 1921-ben komponált, egy cigánylány miatt korábbi életét feladó férfiról szóló műve ellenétes módon fogalmazza meg ugyanazt, amit a magyar opera. Janáceknél a vágy felszabadítja, Bartóknál viszont önmagába zárja az embert.
A premieren nagy sikert aratott előadást február 16-ig láthatja a párizsi közönség. A jövő évadban a barcelonai Gran Teatre del Liceuban, majd Japánban kerül színpadra.
