A jelenlegi törvények szerint ötven évnél idősebb bélyeg - mint a nemzeti kulturális örökség része, függetlenül attól, hogy magyar vagy pápuai - elméletileg nem vihető ki az országból hatósági engedély nélkül. Kevésbé hozzáértőknek: például egy százas köteg 10 filléres használt 1932-es kiadású Széchenyi-bélyeg sem, amelyből több százmillió került forgalomba, és a piaci értéke körülbelül 10 kemény forint, azaz 4 eurócent. Vagy például nem ajándékozhatok osztrák barátomnak egy 1943-as Karácsony-sorozatot, amely nagyjából 20 forintot ér, és töméntelen sok van belőle, noha a világ e témában egyik korai, nagyon szépen sikerült filatéliai alkotásaként külföldön öregbíthetné hazánk hírnevét - csak hát idős szegény, elmúlt ötvenéves. Engedélylyel persze e "nemzeti kincsek" törvényesen kivihetők az országból. Ép elméjű állampolgár azonban a hetekig tartó, költséges és fáradságos procedúra helyett vagy kiviszi a bélyegét engedély nélkül, vagy legyint, és hozzá sem fog. Joghézagot is kihasználhat: ha 1946 és 1956 között kibocsátott bélyeget levélre ragaszt, bérmentesítés eszközeként simán külföldre küldheti, akár tízet-húszat is egy borítékon.

A bélyegekkel kapcsolatos anomáliákat jelzi, hogy amikor a rendszerváltás után mi magyarok egyre könnyebben vihettünk magukkal külföldre jelentősebb valutamennyiséget engedély nélkül, egyetlen darab akármilyen bélyeg kivitele még akkor is törvénybe ütközött. Nyilvánvaló, hogy a jó szándékkal, de talán nem a legéletszerűbben megalkotott örökségvédelmi törvény sem a fent példaként említett apróságokra gondolt, hiszen az általános részben a védett tárgyak jelentős voltát ki is hangsúlyozza. A nagy példányszámú, olcsó, értelmetlenül engedélykötelessé tett javak itthon tartásával saját kultúránk sírját ássuk, megfosztva a külföldet azoktól az összekötő kapcsoktól, amelyek révén integrálhatják a magyar kultúrát. A külföldi érdeklődést irántunk magunk oltjuk ki, egyben teszünk arról is, hogy értékeink nemzetközi piaci ázsiója garantáltan lefelé tendáljon. Ez egyébként a bélyegek esetében nagyon jól nyomon követhető, és nem pusztán az árakban, sokkal inkább a magyar bélyeg iránti érdeklődésben mutatkozik meg. (Ez az átgondolatlan szabályozás persze ugyanúgy hátrányosan érinti kultúránk más területeit, a könyves piacot vagy az érmegyűjtőket is.)

Az ötvenéves megkötés önmagában is problémák forrása, mert mi van akkor, ha az engedélykérés napján a tárgy 49 éves és 352 napos, az engedély kiadásakor pedig 50 éves és kétnapos? És mi van akkor, ha például egy 60 éves képeslapon egy 44 éves bélyeget használtak fel, vagy egy postai küldeményen a még ma is érvényes 1948-as forint-filléres bélyegeket? Ennél azonban nagyobb baj, hogy az időhatáron kívül döntési segédeszközként a törvény az égvilágon semmi mást nem ad a döntéshozók kezébe. Nincs megemlítve a törvényben sem az érték, sem a példányszám, sem bármilyen más mutató, amely támpontot adhatna ahhoz, hogy mind a tulajdonos (természetesen még az engedély megkérése előtt), mind az engedélyező valamelyest sejthesse a kiviteli kérelem elbírálásának várható eredményét. Az eljárásban részt vevő tárgyaknál - elenyésző kivétellel - teljesen felesleges a hercehurca. Egy garázsépítés során az engedélyező építésügyi előadó hatásköre centikre be van határolva. Egy "örökség" dolgában viszont a hatóság, esetleg egyetlen személy saját látóköre és jó vagy rossz információi szerint dönt. A bélyegek esetében nagyon sok kritérium van, amelyek szerint meg lehetne különböztetni a jelentéktelen és a valóban nemzeti kincsként kezelendő eseteket. Persze az is baj, hogy a hatóság nem is rendelkezik kellően képzett filatéliai szakemberekkel. Minden ilyen esetben a Bélyegmúzeum szakvéleményét kell kikérnie, amelynek esetleges érdekeltsége, valamint piaci ismeret- és tapasztalathiánya nem feltétlenül teszi teljesen reálissá az általa adott véleményt.

A civil szervezeteket a jogalkotók a törvény megalkotásakor ebben a kérdésben sem keresték meg. A Magyar Filatéliai Tudományos Társaság (MAFITT) 1989 óta létezik, 1992 óta kiállításaival, világtalálkozóival nyilvánosan jelen van a hazai kulturális életben, de erről a hatóságoknak - úgy tűnik - nincs tudomásuk. A hivatalos filatéliai szakértőkkel nem egyeztetett senki sem a törvény megalkotásakor, sem a működési döccenők során.

A magyar bélyegek a harmincas évek vége óta folyamatosan áramlottak külföldre, békésebb és gazdagabb világok felé. Az ötvenes években a valódi piac Magyarországon lényegében megszűnt, és bár a hatvanas években kialakult valamiféle álpiac, az értékek mozgásiránya - legálisan vagy illegálisan - továbbra is a Nyugat maradt. Csak a nyolcvanas évek vége hozott igazi változást, bár nagy hiba volt, hogy az új törvények áruként kezelték a kulturális javakat, mert a fél évszázad alatt kikerült értékek visszaáramlására csak illegális módon kerülhetett sor. A bélyeggyűjtőket sújtotta az is, hogy amikor - még az EU-ba belépés előtt - a műkincsek behozatali forgalmi adóját nagyon bölcsen eltörölték, ebből a kategóriából a bélyeget kifelejtették. Ma - az unió jóvoltából - ebből a régióból végre szabadon jöhetnek haza a bélyegek. Az is tény, hogy a magyar filatéliai kincsek döntő többségét ma már itthon becsülik meg a legjobban, és nagy részükért itt fizetik a legtöbbet. A nemzetközi piacon viszont a magyar kínálat elképesztően szerény és szűk. Hát mit is akarunk itt akkor valójában védeni? A bélyeg egyébként is olyannyira nemzetközi kulturális tárgy, hogy védettségi szabályozása értelmetlennek és valószínűleg lehetetlennek is tekinthető.

Védett magyar bélyegről egyébként mindmáig nem tudunk. A világhírű és különösen ritka piros krajcáros bélyegünk sem a törvény miatt maradt magyar tulajdonban, hanem azért, mert egy jó szándékkal összefogó társaság az árverésen több mint 40 millió forintért megszerezte több külföldi licitáló elől. A budapesti Bélyegmúzeumban való elhelyezés pedig kellő védelmet jelent minden egyedi és itthon tartandó darabnak.

Nemzeti kulturális örökségünknek leginkább a fejekben és a szívekben kell ott lenniük, és nem annyira széfekben vagy múzeumok raktáraiban. A mai technikai adottságok révén kitágult a világ, sokkal több az információ, sokkal többen élvezhetik a múlt emlékeinek szépségét és gazdagságát. Logikátlan és irrealisztikus gyakorlatú bürokrácia helyett - a civil szféra bevonásával és támogatásával - sokkal inkább tudatos kultúraformálásra lenne szükség, azaz a bélyegek és a filatélia helyének, szerepének megfelelő szintű ismeretanyag - a valódi örökség - médiában való tudatos, programszerű megjelenítésére. Ez azonban pénz nélkül egyáltalán nem működik, a közvélemény ebből a foggal-körömmel "védett" örökségből alig részesül. Nemcsak a bélyeggyűjtők, hanem a filatéliai kultúráról valamilyen ismerettel rendelkező állampolgárok is kihalófélben vannak (ebben persze a filatelisták éppoly ludasak, mint a kultúra hivatalos őrei). Ennek ellenére hiszem, hogy a magyar bélyeg és lelkes hívei roszszul megalkotott és működésre alkalmatlan törvényi szabályozások nélkül is meg fogják védeni ezt az egyébként valóban csodálatos múltőrző örökséget.

Visnyovszki Gábor,

nemzetközi bélyegszakértő, a Magyar Filatériai Tudományos Társaság elnöke